Litera, 2020. szeptember 8.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Orosz Lujza 1926. december 4-én született Petenyén (Krasznahorvát községben), elhunyt Kolozsvárt 2020. szeptember 6-án. Nagy színész volt.
Nem olyan volt, mint a többi színésznő.
A kolozsvári magyar színházban is volt klasszikus drámai szende – Dorián Ilona. Volt színpadra tévedt, félénk, hűvös úriasszony – Krasznai Paula. Volt nagy formátumú értelmiségi – Koós Zsófia. Volt dörgő hangú nagyasszony – Poór Lili. Jól emlékszem valamennyiükre. Volt színházbérletünk (elsőrendű zsöllye, 182-184). Meg aztán az apám volt egy időben a kolozsvári magyar színház igazgatója. Keresztül-kasul ismertem az épületet átépítés előtt és után. Járhattam próbákra. Voltam – gyerekfejjel – bemutató utáni banketten. Orromban a színházszag.
Mondom, Orosz Lujza, akit mindenek fölött szerettem, nem volt olyan, mint a többi. Falusi lány volt, enyhe tájszólással, és nem volt szép. (Ma esélye se lenne.) Még sánta is volt kicsit. De micsoda ragyogó arc! Micsoda elragadó intelligencia! Milyen kifejező szem! Milyen felejthetetlen hang: egyszerre mély és csöngő!
Az egyik legokosabb ember volt, akivel életemben találkoztam. Szenvedélyes olvasó. Nagy zenehallgató. Én muzsikálni próbáltam akkoriban, főleg zenei tárgyú beszélgetésekre emlékszem. Voltam vele hangversenyen.
Persze én gyerek voltam, a nagy szerepeire nem emlékszem jól – pedig később is sokszor láttam színpadon, de elfelejtettem, csak az általános benyomás maradt meg, a „nagy szabás”, az erő, a természetesség (azaz a legbonyolultabb műfogás), a szöveg iránti áhítatos tisztelet, a makulátlan magyar beszéd.
A legjobban a Ljubov Jarovaja címszerepében van előttem – polgárháborús szovjet darab, bizonyos Trenyov tollából, Makai Imre fordításában. (Pesten is bemutatták 1950-ben, Gobbi Hildával és Makláry Zoltánnal a főszerepben, rendezte Horvai István.)
Kolozsvárt – ha jól értem az alig használható adatgyűjteményt – 1958-ban adták elő. Rémlik, hogy a bolsevik Ljubov Jarovaja nagyon szerelmes a fehérekhez átállt férjébe (azt hiszem, László Gerő alakította), aki szintén nagyon szereti és megmenti őt. Ezen nagyon megdöbbentem. (1958-ban tízéves voltam.) Lehet szerelmesnek lenni az ellenségbe? Fehérgárdistába? Azon is megdöbbentem aztán (Szállnak a darvak [1957], r. Mihail Kalatozov, főszerep: Tatjana Szamojlova, Alekszej Batalov, Cannes: Arany Pálma, 1958), hogy szovjet lány (meggyőződéses kommunista), akinek a vőlegénye a II. világháborúban a fronton harcol, lefekszik a fiú bátyjával a hátországban. Pedig őt nem szereti. Miért teszik ezt? Miért sírnak? Hogyan lehetséges ez? Miért nem hű, pedig hű akarna lenni?
Nehéz gondolatok egy kisfiúnak.
Ljubov Jarovaja igazán szerelmes. László Gerő (most látom a lexikonban) két évvel volt csak fiatalabb Orosz Lujzánál, de sokkal fiatalabbnak tetszett, s ez is fura volt – pedig az édesanyám hét évvel volt idősebb apámnál. De a színház, az más. Ott forradalminak érződött, hogy a nő idősebb; mint ahogy csakugyan az is volt, és hozzátartozott a forradalom, a polgárháború, a kommunizmus, a régimódi feminizmus hangulatához. (A szüleimnél is, de rájuk akkor egész biztosan nem gondoltam.) A szerelmes színdarabok szabályai szerint annak kellett volna szurkolnunk, hogy vörös és fehér egymásra találjon. Együtt meneküljön meg. S a fehér tiszt nagylelkű és lovagias, ráadásul a múlt nagy kultúráját félti a bolsevikoktól (a polgárháború idején még nem tudhatta, milyen konzervatívvá válnak pár esztendő múlva), pedig hát ő az ellenség.
Az elkerülhetetlen kommunista győzelem után vajon viszonozza-e Ljubov Jarovaja a férje nagylelkűségét, akinek a szerelem fontosabb volt a politikai elkötelezettségnél és a hadi becsületnél? Nem, Ljubovnak fontosabb az Eszme, mint a szerelem, átadja Jarovojt a bolsevik hadbíróságnak vagy micsodának. Hogy zokogtam!
Orosz Lujza megmutatta, hogy mind a szerelem, mind a forradalom megoldhatatlan, hogy néha nem lehet egyszerre hűnek lenni a szerelemhez és a forradalomhoz, ő nem olyan, mint Antigoné meg Júlia, az ellenkezőjét teszi annak, mint a legnagyobb tragikus hősnők, akik a szívüket (vagy a magasabb rendű igazságot) követik a maszkulin Rend ellenében, de a szenvedése nem kisebb, a tét ugyanakkora, még a kommunista asszonynak sincs kiútja. Harmónia nem létezik. A szerelmes nő rekedten kiabál. Izzad. Biceg.
Zöldesbarna egyenruha, antantszíj (ti biztos Sam Browne belt-nek ismeritek, ha egyáltalán), Mauser pisztoly a derekán. Amikorra leengedték a vasfüggönyt, én már a színpad mögött voltam. Lujza kijött, megfogta az államat, nyugodtan mondta: „Ne sírj, Gazsikám.” Aztán visszament meghajolni.
Úgy hittem, mindent tud.
Talán tudott is.
Én nem.
Színház volt, sárga leveleket sodort a Szamos, átmentünk hazafelé a kishídon, Lujza most meghalt, az Isten érti ezt az egészet.
Ez az írás a kolozsvári Transindexben is megjelenik.
Tamás Gáspár Miklós