Litera, 2013. október 21.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Odüsszeusz – mondja Horkheimer és Adorno A fölvilágosodás dialektikájában – megváltoztatja az ősi vallási gyakorlatot, amelyben az ember áldozatot hoz az istennek, hogy az isten kedvezzen vagy bocsásson meg neki: Odüsszeusz áldozatot hoz (megkötözteti magát, nehogy a szirének nyomába eredjen: ellenáll a csábító bűverőnek) azért, hogy elérje saját célját, a hazatérést. Ha ösztönös, tudattalan belső életét alárendeli az egyesített én ellenőrzésének – írja róla Joel Whitebook – , akkor kijátszhatja az egyenértékek törvényét (a tettért jutalom vagy büntetés jár), s túlélheti a veszedelmeket (ezek mindig az archaikus világ regresszív kísértései), amelyek eltérítik a viszonylag éretlen egót fejlődési céljaitól. Az ego fő föladata, az önfönntartás arra kötelezi, hogy ne térjen le a pályáról. Minden újabb lemondás erősíti a „valóságént”, amelyből egyre inkább racionális és stratégikus szubjektum válik, aki képes a külvilág „kezelésére”. S a külvilág – önnön eldologiasodottságának mértékében – az uralom terepe lesz.
Horkheimer és Adorno szerint Odüsszeusz híres furfangja az instrumentális észnek és a természet technikai uralom alá hajtásának az előképe. Túlélésének ára van: bár lebírja a külvilágot, eldologiasítja az ént. Elveszti a világhoz fűződő mimetikus viszonyát, ugyanakkor a mimészisz fönnmarad, mert az eltárgyiasult én utánozza az eldologiasodott világot, amelyet tárgyiasít. (Épp ez – állítja Whitebook – „a fölvilágosodás dialektikája”.)
A modern regény már ebben a helyzetben íródik. A XIX. századi regényhős – így kedvenceim: Julien Sorel, Fabrizio del Dongo, Lucien Leuwen – ártatlanságának elvesztése, kitartása az útirány mellett, „beavatása” az ún. valóságba a belenyugváson alapul (romantikus szerelem megőrzése házasságtörés árán, „hűség a hűtlenségben” és í. t.), ez „az elvesztett illúziók” kora. Mit is jelentett ez? Mi volt az illúzió?
Az illúzió abban állt, hogy a „realitáselv” sikeres alkalmazása (sikeres polgári karrier, vagyon, személyes függetlenség, elismertség, rang, biztonság, örökség, hozomány) mellett is fönntartható az „örömelv”, azaz hogy a nem eldologiasodott szubjektum képes legyűrni az eldologiasodott világot, tárgyiasítani anélkül, hogy maga eltárgyiasulna. Lehet engedni a vágynak, a szenvedélynek, a sóvárgásnak, a kalandnak, a váratlannak, a szeszélynek, a pillanatnak, a szépnek, az intuíciónak, a sejtelemnek – és mégse belepusztulni, megszegni a „társasélet” megannyi szabályát, és mégis „érvényesülni”, élvezni a becsapottak bizalmát. A XIX. századi francia, angol, orosz regényirodalom bemutatja, hogy erről szó se lehet – mint ahogy a társadalmi rend elleni (vallási vagy szociális) lázadás se nyer bocsánatot – , hogy az, amit „romantikusnak” szoktak (volt) nevezni, vereségre van ítélve, sőt: a leggyakrabban – legalábbis részben – hamis.
A XX. századi regényben immáron a megtört számít autentikusnak. A megtört a „romantikus” és a „realista” elegye (ilyenek a nagy detektív- és kémregények kiábrándult moralista hősei is: Maigret, Smiley, Spenser). Ezeket olvassuk az alaptalanul, ám jellemzően „romantikusnak” tartott, paradigmatikus és kvintesszenciális amerikai regény, A nagy Gatsby híres, felejthetetlen mondataiban:
„Tele van a hangja pénzzel.”
„Daisy arcát kezébe temette, mintha így akarná kitapogatni, hogy milyen csinos.”
„…Egyike vagyok a kevés tisztességes embernek azok közül, akikkel valaha is találkoztam.”
„Muszáj sírnom, mert még sohasem láttam ilyen – ilyen szép ingeket.”
Vagy a Fiesta híres párbeszédét a két szerelmes között:
„ – Ringyó vagyok.”
„ – Hát igen.”
A nagy Gatsby címadó hőse eleve gyarló ember, hazug, szélhámos, önstilizáló képmutató. Mint tudjuk, hűséges egy álomhoz, amelyről sejti is, hogy fikció. A nő önző fityfirity. És mégis. Csak érte érdemes élnie, már amennyire érdemes, mindenesetre föláldoz érte mindent, elképesztő energiával, kitartással, következetességgel, türelemmel – csak úgy. Ez abszurd. Az olvasó megérti, hogy az eleve bemocskolt „ideál”, habár értelmetlen, mégis, mégis…
A hűség a „semmi különös”-höz, éppen, mert abszurd, azt jelzi, hogy talán…
A Fiesta – háborús sebesülés miatt impotens – férfihőse, a Sebzett Ember végignézi nagy szerelme szexuális kalandjait más férfiakkal. A realitás „máshol van”. Nekik marad a jó stílus, a kifejezhetetlen ismérvekkel meghatározott tartás, a gesztusökonómia, a társadalomtól, szokástól, divattól független elegancia. Közvetett utalás a lényegre, amely kimondhatatlan; mindig közvetett, utalásos, megfejthetetlen. Sőt: tilos megfejteni. Nincs illúzió, nincs ártatlanság, és mégis… Mégis…
A beavatás utáni ártatlanságról azt gondolhatnók, hogy képtelenség. Az illúziótlanság beállta utáni illúzió: badarság. A populáris amerikai regények válasza: igen, igen, de…
Ennyi.
Az érettség: elfogadni és elutasítani az elfogadhatatlant és az elutasíthatatlant.
És fabatkát sem ér.
Tamás Gáspár Miklós