A melfi konstitúciók óta

Megfeledkeztünk róla, hogy a szabad honpolgároknak – akkor is, ha „állam”, akkor is, ha „civil társadalom”, akkor is, ha „emberiség” formájában gondoljuk el a közösséget, amelynek a tagjai – nemcsak önérzetre, önállóságra, jogérzékre, rációra van szükségük, hanem általános (ezen belül történeti) műveltségre is ahhoz, hogy ne téveszthessék meg őket egykönnyen.

Először azt hittem, hogy amikor a magyarországi tanárok és diákjaik tiltakozó mozgalmának ellenzői azt írják és nyilatkozzák, hogy nem találják a törvénykönyvekben a „polgári engedetlenség” fogalmát, akkor vagy tréfálnak, vagy tudatlanságot színlelnek. A frázist már nagyjából egy hónapja ismételgetik anélkül, hogy bárki ellentmondana nekik; ez már gyanús volt. Ezek után az is föltűnt, hogy maguk a tiltakozók se tudják, hogy a „polgári engedetlenség” (civil disobedience) mit jelent, többen valaminő rejtelmes okból a „vadsztrájk” (wildcat strike) fogalmával tévesztik össze, amelyet történelmileg jó fél évszázaddal megelőz.

Pedig Henry David Thoreau (1817-1862) híres esszéje, A polgári engedetlenség iránti kötelesség (1849) Magyarországon is több mint évszázada közismert és népszerű, magyar fordítása legutóbb 2015-ben jelent meg a budapesti Fekete Sas cég kiadásában, de korábban is többször, általában a Walden c., ugyancsak híres traktátussal, az ökológiai gondolkodás és életérzés alapító iratával, az egyszerű élet panegirikuszával együtt. Pár évtizede még a „polgári engedetlenség” honunkban is az általános műveltség része volt, annál is inkább, mert hiszen a demokratikus ellenzék is a polgári engedetlenséget gyakorolta, s evvel némi föltűnést keltett. (Persze manapság a demokratikus ellenzék – „a másként gondolkodó” kisebbség – semmi egyéb, mint a restaurációs, ellenforradalmi beszédgyakorlatokban a fölvilágosodással kezdődő sátáni sorozat darabjainak egyike, ennélfogva éppoly ismeretlennek tekinthető, mint a nevén kívül a titok bakacsin leplébe burkolt Kazinczy Ferenc vagy Berzeviczy Gergely.)

A polgári engedetlenség nem lehet benne a törvénykönyvben, mert nem jogi, hanem erkölcsi (a kanti értelemben gyakorlati) fogalom. A polgári engedetlenség azt jelenti, hogy a szabad honpolgár valamely törvényhelyet, szabályt, rendeletet igazságtalannak, tehát erkölcstelennek tekint, ezért nyilvánosan bejelenti, hogy – lelkiismereti okokból – nem fog neki engedelmeskedni, és vállalja tettéért a büntetést.

Fontos megjegyeznünk, hogy a polgári engedetlenség gyakorlója nem a szerinte igazságtalan jogszabály eltörlését követeli (az lázadás vagy forradalom, nem polgári engedetlenség), hanem mint szuverén egyéniség – akinek a véleménye fogalmilag és erkölcsileg egyenértékű az államéval vagy más, rendelkezésre följogosított közületével, ha jogilag és politikailag nem is az – cselekvőleg érvényesíti lelkiismeretének és racionális erkölcsi eszmélkedésének parancsát. Maga Thoreau nem volt hajlandó adót fizetni Massachusetts államnak, mert az akkori mexikói háborúban az akkori Egyesült Államok a saját határain kívülre is elterjesztette volna a rabszolgatartást. Ezért néhány hónapig börtönben is ült. Thoreau azt is nyilvánosan ellenezte, hogy a rabszolgatartó tagállamokból a szabad tagállamokba elszökött fekete (volt) rabszolgákat visszatoloncolják illetőségi helyükre és visszaszolgáltassák őket „tulajdonosuknak”.

A polgári engedetlenséget „passzív rezisztenciának” (ellenállásnak) is nevezték. Thoreau legnevezetesebb követői (Tolsztoj, Gandhi, Martin Lu­ther King) úgy óhajtottak nagy léptékű társadalmi változásokat elérni, hogy eltekintettek az erőszak alkalmazásától. Ez nem szó szerint azonos a polgári engedetlenséggel, amelynek a gyakorlója explicite elismeri a hatályos jogszabályok törvényességét – még ha helyénvalónak is tartaná a megváltoztatásukat az erre alkotmányosan följogosított szervek által –, és kifejezetten aláveti magát a törvénysértés miatt szokásosan kiszabott szankciónak.

Ugyanis a polgári engedetlenség erkölcsi indítékú – nyilvános, de többnyire egyéni (személyes) – törvénysértés, ezért sem lehet benne a törvénykönyvben, ahol műveletlen emberek keresgélik; a rendszeren belüli (győzelmet nem célzó) formája a rendszer elutasításának.

A magyarországi tanítók és tanárok meg a diákok tiltakozása csakugyan polgári engedetlenség, de sok vonatkozásban nem tipikus. A lényeg megvan – az igazságtalannak vélt (szerintem is igazságtalan) sztrájktörvény nyílt megszegése –, de más jellemzők már sajátosabbak. A tiltakozók egy része a polgári engedetlenség hatályos jogszabályból származó szankcionálása (a sztrájkoló tanárok elbocsátása) ellen tüntet, márpedig a polgári engedetlenség attól az, ami, hogy elismeri a történetesen éppen uralkodó államrendszer büntetőhatalmát, ha el is utasítja tartalmilag a szóban forgó jogszabályokat (mint erkölcsteleneket).

Ez független attól, hogy miként vélekedünk arról: milyen az ügyben eljáró hatóságok (a tankerületi igazgatóságok) szellemi, morális és politikai színvonala. Ez már a jó kormányzás kérdésköréhez tartozik. Civilizált kormányzatok általában nem szokták a szemmel láthatóan jóindulatú és békés engedetlenséget nagyon szigorúan büntetni, éppen azért, mert a polgári engedetlenségben a szakítás mozzanata mellett megvan az állampolgári lojalitás mozzanata is. A törvénytisztelő rebellis olyasvalaki, akit az értelmes kormányzat, noha nem szeret, megbecsül. A tüntetések éppen az igazságtalannak és ostobának érzékelt, aránytalan büntetések miatt sikerültek ilyen hevesre. A jó kormányzást nem lehet passzív rezisztenciával kikényszeríteni, hozzá reformokra lenne szükség. Legalább. (A tiltakozók megrágalmazása, gyalázása, manipulálása, bár nem teljesen eredménytelen, nem oldja meg a duzzogó, morcos kormány gondjait.)

A másik sajátos vonás: a polgári engedetlenség rendszerint nem a tiltakozók saját ügyében, saját érdekében szokott föllépni, hanem vagy a másokéban, vagy a közösség egyetemes érdekében.

A törvénytelen (wildcat) sztrájk, olykor csak részleges munkabeszüntetés béremelést követel – ami természetesen nem helytelen: nem kell hogy minden megfeleljen a polgári engedetlenség fogalmának! –, de egyben a sztrájktörvény módosítását és az oktatásügy irányításának (pl. a tankönyvhasználatnak és a tantervek alakításának, az oktatásfinanszírozásnak stb.) a megváltoztatását is. Amennyire átlátom a helyzetet (olvasva a tudtommal legjobb szakemberek írásait), ezek szerintem arányos és indokolt követelések vagy inkább javaslatok. Akkor is, ha evvel túlléptük a polgári engedetlenség fogalmi határait. Az engedetlen tanárok fenyegetése és kollektív elbocsátása – amit igazságtalan, rossz kormányzásnak fog föl a lázongó fiatalság – annak a nemzedéknek az első intenzív politikai tapasztalata, amely 10-15 év múlva az országot irányítani fogja, s amelynek első teendője az lesz, hogy megszüntesse a ma kormányzó magyar (szélső)jobboldal eszmekincsét és históriai befolyását, ideológiai és politikai hegemóniáját.

Aggasztó, hogy sorsdöntő világszemléleti küzdelmek folynak olyan felek között, akik csekélyke olvasás helyett egyszerűen csak találgatják, hogy mi is lehet vajon annak a hagyománynak a tartalma, amely jó esetben univerzális, nem annyira kedvező esetben nyugati vagy európai. Az imént még a saját tradíciónk része is volt, akkor, amikor a delikvensek még könyvhöz, de legalább lexikonhoz nyúltak, ha valamit nem értettek pontosan.

Lehetne mondani, hogy ez a cancel culture (amely ellen szóltam a Magyar Filozófiai Társaság tavalyi konferenciáján, TGM: A filozófiai múlt elátkozása, in: Lábjegyzetek Platónhoz 19: A vita, szerk. Daróczi Enikő, Laczkó Sándor, Szeged: Pro Philosophia, 2022, 11–20.) kelet-európai változata, de itt nem annyira eltörlésről, mintsem tudomásul nem vételről lehet szó.

Persze a felejtés ténye az egykori recepció mélységéről és elterjedtségéről is képet nyújthat. Általában föltételezik, hogy a valóságosan létezett szocializmus hosszú évtizedei alatt a marxizmust, ha nem is autentikus alakban, de széles körben oktatták, százezrek léptek vele érintkezésbe ilyen-olyan színvonalon. Ennek a hipotézisnek az ellenére Kelet-Európában, így Magyarországon is Marxtól teljesen idegen képzelődéseket tekintenek történelmi adottságnak, de még a vulgarizált sztálinista pártfolklór téziseit sem sikerül visszaadni. Úgyszólván mindenki tudni véli, hogy „mit akartak a kommunisták”, s e címszó alatt majdnem kizárólag tévedéseket forgalmaznak; az 1989 előtti illegális és féllegális (szamizdat és/vagy külföldön publikált) marxizmusbírálat – az akkori sokkal rosszabb filológiai, textológiai körülmények között – sokkal mélyebbre ment, jobban értette, amit bírált, mint a kényelmesebb helyzetben lévő utókor. (Mellesleg tudományos, elméleti szempontból a marxizmus még sosem állt jobban, mint most, amiről az idősebbeknek sejtelmük sincs.) Az egykori Marx-kritikus írásokat alig olvassák (még mindig nehéz hozzájuk férni), ehelyett az elérhető források által egyértelműen cáfolt fantáziálások forognak, olyanok körében is, akik magukat – elég groteszk módon – marxistának álmodják.

De hiszen a magyar reformkor csodálatos politikai prózája is feledésbe merült, ez már a két világháború között elkezdődött. Ez az esszépróza minden tekintetben fölülmúlja a magyar romantikus elbeszélő irodalmat és egyenrangú Vörösmarty és Arany korának költészetével. Mindhiába.

Nézzük meg, mi maradt a mindezeknél sokkal régebbi és erősebb hagyományainkból, amelyek évszázadok óta rajzolják meg életünk kereteit.

Hohenstaufen II. Frigyes német-római császár (1194-1250), akit tagadhatatlan lángelméje miatt stupor mundinak, a világ csodájának neveztek hajdan, főleg Dél-Olaszországban, különösen a két Szicíliában uralkodott. Ellenfelei voltak: a pápaság, a területi, város- és egyházfejedelmek, a francia királyság, az arab monarchiák.

1224-ben alapította a nápolyi egyetemet, amely az első nem egyházi alapítású főiskola volt: tudta, hogy művelt közhivatalnokokra lesz szüksége.

1231-ben tették közzé forradalmi új törvénykönyvét, amely Szicíliában a Code Napoléonig (1809-ig) fönnállott, s amely megállapította, hogy az állami joghatóság osztatlan, elvette a joghatóságot az egyes rendektől, megszüntette az egykor törvényes vérbosszút (Fehde), az addig erkölcsi deliktumnak (azaz a kánonjog alá vetettnek) minősülő kihágásokat (a házasságtörést például) szintén a császári-királyi joghatóság alá vonta, az orvoslást fönntartotta a szakembereknek (a salernói ediktum a törvények közé iktatta az ottani egyetem orvosi és gyógyszerészeti kézikönyvét: Antidotarium Nicolai). De a melfi konstitúciók legnagyobb tette: a létük. A törvénykönyv minden jogszokással és helyi joggyakorlattal szemben előnyt élvezett, azaz az írásos jog volt mindenütt az érvényes, nem a helyi (rendi) bíróság hagyomány vezérelte intuíciója: a törvényszékeknek mindenekelőtt alkalmazniuk kellett az írott törvényt, amely mindenütt egységesen és egyöntetűen érvényes volt. (Sok törvényhely forrásai: a római, a bizánci, a normann, az arab szabálygyűjtemények.) Ez az írásos jog nyilvános volt – bizonyos helyeken szabadon megtekinthető, a fölsőoktatás révén elterjedő tudás –, ami (azaz a nyilvános tudás) új rangot jelentett a közélet hierarchiájában, idővel egyre személytelenebbet, egyre magasabbat.

A csaknem évezredes (bár nem teljes) középkori hiátus után (nagy vonalakban) helyreállt a görög-római ókorból örökölt jogrendszer, amelyet elsősorban világi szakemberek, jogtudó értelmiségiek adminisztráltak, s amely az erődítési rendszerekkel, útépítésekkel, a pénzforgalom kiterjesztésével stb. újjáélesztette az államot abban az alakjában, amelyben a XX-XXI. századi ember is fölismerhette, a rengeteg különbség ellenére. (Megjegyzendő, hogy 1927-ben II. Frigyesről írta Ernst Kantorowicz, a George-kör tagja az egyik legragyogóbb konzervatív – ultrareakciós és hiperromantikus – könyvet, még németül; ugyan­ő a szerzője a középkori politikai teológiáról szóló remekműnek: The King’s Two Bodies, 1957.)

Figyelemre méltó, hogy a magyarországi sajtóban és az országgyűlésben szót kapó, meghatározó (jobboldali) vélemény szerint „nem lehet tudni”, „senki sem tudja”, mi a jogállam. Annak ellenére, hogy vannak kulturális eltérések, mind a rule of law, mind a Rechtsstaat fogalma világos, nem vitatott és közismert, Kr. u. története a melfi konstitúciókkal kezdődött, tehát több mint 800 évvel ezelőtt. A lényeg az egyöntetű (uniform), teljes joghatóság mellett az a maxima, amely szerint a jog (az írás) uralkodik, nem pedig ilyen-olyan-amolyan személyek vagy önkényesen kijelölt intézmények. Ez a maxima megtiltja mindenkinek (uralkodóknak és rendeknek), hogy saját ügyében ítélkezzék, szabályozzon és rendelkezzék. A jogállam (joguralom) általában a bírói karon kívüli laikusoknak (többnyire a parlamenteknek és hasonlóknak) engedi át a törvényhozás és a törvénykezdeményezés jogát, bizonyos határokon belül. Ugyanis a törvényeknek és a jogalkalmazás szabályainak összhangban kell állaniuk egyrészt az alkotmánnyal és a hatályos nemzetközi szerződésekkel – ennek elbírálására pedig valaminő bírói intézmény jogosult, nem a törvényhozók –, másrészt a törvényhozó nem módosíthatja önkényesen sem az alkotmányt, sem a nemzetközi szerződéseket, ezt csak bírói gyámság alatt teheti. Hiszen különben a változó beállítottságú és társadalmi karakterű törvényhozók a maguk elvei és megbízóik vagy önmaguk érdekei szerint határozhatnák meg a törvényhozás és törvényalkalmazás módozatait. Ez a konstrukció megvédi a bírói fölülvizsgálatot – és bizonyos fokig a bírói jogalkotást – az erőhatalommal rendelkező hatalmi ágaktól. A teljes jogállam a köztisztviselői kar kiválasztott (csak a jognak, a törvényeknek alárendelt) részét (nagy részét) is elválasztja a politikai kormányzástól: itt az előmenetel a szenioritáson (szolgálati időn) és tárgyilagos vizsgarendszereken stb. alapul, hogy kizárják a hatalom túlzott beavatkozását. Eszményi esetben már a köztisztviselők kiválasztásánál (egyetemi tanulmányok) is elfogulatlan pályázók versenyeznek (ezért is van szükség teljes egyetemi autonómiára: az egyetemeket lehetőleg teljesen el kell zárni a kormányzás minden hatalmi ágától).

A jogállam vezetői szövegek.

Rögzített szövegek, nem személyek, nem is testületek. A szövegek filiációja és hierarchiája szintén közjogi kérdés.

Annak is a tudatában kell lennünk, hogy a kormány és az állam nem azonos. Magyarországon tévesen „államosításnak” nevezik azt (főleg az ún. ellenzéki publicisztikában), ha a kormány magához von valamely hatáskört, intézményt vagy vagyontárgyat az állam készletéből. A helyhatóság is állam (bár nincsen alárendelve a kormánynak; ámde legitim módon utasíthat honpolgárokat: tehát állam), a birtokában lévő tulajdon állami tulajdon. Hogy vagyonát vagy jogköreit hogyan lehet elvonni, az úgyszintén jogi kérdés, amelyet lehetőleg szakszerű bírói eljárásban kell eldönteni.

Fölhívom rá a nyájas olvasó figyelmét, hogy a jogállam (római eredetű) intézménye nem kapcsolódik össze a „demokrácia” követelményével. II. Frigyes császár kemény kezű, gőgös uralkodó volt, s annak ellenére, hogy udvarában mindaddig példátlan számban és minőségben gyűjtött össze változatos eredetű, nem is csak keresztyén írástudókat (meg elvetette és betiltotta a vérvádat), ám legfontosabb (élete utolsó évtizedében keletkezett) saját műve a solymászatról szól (De arte venandi con avibus). A régi jogállamban is tilos volt megrövidíteni a honpolgárokat, elvonni tőlük törvényes jogaikat, igazságtalan ítéleteket végrehajtani rajtuk, sőt: fontos tekintetekben (főleg a pörös eljárásokban) élt a hátrányos megkülönböztetés tilalma, de a jogegyenlőséghez még forradalom kellett, a rendi, felekezeti, nemi, foglalkozási, vagyoni, származási megkülönböztetést törvényesen alkalmazni lehetett.

A főszabály nyilván az volt, hogy a megkülönböztetéseket nem szabad önkényesen megállapítani és érvényesíteni. Megszűnt (elvileg) az a korábban igen elterjedt eset, amelyben a fejedelem vagy a földesúr vagy az érsek vagy a perjel a maga ügyében maga bíráskodhatott.

Mindez – meg az a vélekedés, amely szerint a helyes jog az, amelyet pártatlanul, következetesen, azaz uniform, előrelátható módon alkalmaz az állam az ügyfelekkel és alattvalókkal szemben – hozzájárult annak a benyomásnak az elterjedéséhez, amelynek az alanyai úgy érezték, hogy a jogállami „Európa” absztrakt.

A jogállam és a „demokrácia” követelésének az összekeverése érthető, hiszen a jogállam helyreállítását diktatúrákkal (mindenekelőtt – de nem csak – a náci, fasiszta diktatúrákkal) szemben fogalmazták meg olyan erők, amelyek (többféle, de rokon értelmezésben) „demokratának” nevezték és érezték magukat.

A privilegizált, zárt elitek – a világi főpapság – által megalkotott alkotmányos rend és gyakorlat, amelynek a személytelensége, eljárási formuláinak hagyományossága, merevsége, igyekezete arra, hogy kivonja magát a köznapi küzdelmekből, éles szimbolikus ellentétben állt mindavval, amit a plebs a saját maga és a rá fenekedő ellenségei szemében jelentett. A jog alapvető, erőszak nélkül alig-alig megváltoztatható része (a nem is föltétlenül kartális alkotmány) a nép nem jelentéktelen töredékének, elégedetlen politikai csoportoknak a képzeletében nem volt többé pusztán szöveg. A vallástörténet bizonyítja, hogy elvont ideák legfőbb kultusztárgyként roppantul problematikusak; ugyan a vallás (főleg a bibliai vallások; elvégre a Biblia szó azt jelenti: könyvek; a kultusztörténet középpontjában az Ige áll) is a szöveg uralmát testesíti meg, de elbeszélés alakjában. Az elbeszélésben emberi, félisteni, isteni alakok kontingens történetekben találkoznak, s éppen a véletlen (a megjósolhatatlan, a besorolhatatlan) teszi őket rítus, emlékezés, fölidézés, fantázia szereplőivé.

Az írás veszedelmeire már a világmindenség és az örökkévalóság legnagyobb írója, Platón figyelmeztetett: a rögzített szellem egyszerre bevon és kizár, az írással – a dialogikus és terapeutikus irodalmi giccs ellenére – nem lehet társalogni, az írás a személy fölött van, mert hatása a névtelenre, az idegenre, az ismeretlenre (az írástudó népre, nem a gondolkodó barátra) terjed ki. Az internet a kontingens szövegtermelésnek „a mű”-től való elválasztását relativizálja, de egyelőre nem nagy sikerrel.

Az, hogy valamely vallás lényegét megmutathatja egy-egy Homérosz vagy Michelangelo, nemcsak a művészetről, hanem a vallásról is mond nekünk valamit. A jog értelmezése önmagában nem joghiteles. A sok száz nagy vallásos – vagy a vallástól megihletett, a vallást művészileg használó – művész mellett csak egyetlen nagy művészről tudok, akit a jog (őt is több ízben csak az ószövetségi redukcióval megérthető) művészként ejtett gondolkodóba, Franz Kafkáról. Ám az ő művelődéstörténeti helye egyedülálló. Mint minden olvasója érzi, sok mindennek a legvégén áll ott. És ő, ha nem is vallásos, de teológiai művész.

Jogállami formákkal igen sokáig a palettáról amúgy is hiányzó demokráciától eltérő berendezkedéseket lehetett legitimálni – ilyenek voltak a XIX. század félarisztokratikus képviseleti kormányzatai a maguk magas cenzusával és ma már képtelennek tetsző műveltségi kiváltságaival –, ám ez, ha eltolódásokkal is, de megváltozott a fölvilágosodás hatására, majd az amerikai és francia „emberi jogi” forradalmak után. A hatás még a vereségek után is mély maradt: a máskülönben könyörtelen restaurációs rezsimek (1814 után) alig módosítva meghagyták az Európában itt-ott bevezetett Code Napoléont.

A modern jogállam tartalmi átalakulása – amelynek a leírására itt nincs se hely, se szükség – a főleg procedurális egyenlőséget (méltányos elbánást rangtól stb. függetlenül) az általános jogegyenlőség felé tolta. A rendi és felekezeti kirekesztések megszüntetése (a szabad költözködés jogától a hivatalképességig), a választási cenzus enyhítése, a szociálpolitika kezdetei, a plebejus tömegpártok, mozgalmak megjelenése – a népi nyomás hatására – és í. t. mind alakították az egyenlőség intuitív fogalmát, amelyben a jövedelmi, népjóléti, munkaegészségügyi követelések mellett bekerült a jogállam fogalmába az általános, egyenlő és titkos szavazati jog, azaz az aktív állampolgári státusz követelése, és így nemcsak „a politikai részvétel kiterjesztése” (hiszen eladdig nem is volt részvétel, az ún. alsóbb néposztályoknak semminemű beleszólásuk nem volt a közügyekbe forradalom és polgárháború kivételével) vált döntő alkotmányos kérdéssé (például ez a kérdés – és a nemzetiségi kérdés – volt a régi Magyarország legnagyobb problémája, amit sikeresen elfeledtettek itt már több nemzedékkel).

A jogállam kezdeti, a római jogot fölelevenítő formájában a törvényhozás aktorainak kiválasztása teljesen hagyományos volt még (nemesi és egyéb címek és méltóságok öröklése meg egyházi stallumok választásos vagy kooptációs betöltése, illetve fölkentség, megszentelés), és nem volt belső probléma, hanem külső adottság.

Ma már a jogállam fogalma nem tisztán procedurális és logikai, hanem „tartalmi” is, amelyben döntő „az emberi jogok” és az „egyenlőség” eleme. Ez a két alkotóelem is végső soron görög-római, illetve biblikus-keresztyén eredetű, amely szerint mindenki közvetve vagy közvetlenül jogalkotó (a jogállami-alkotmányos korlátok között), és senki nincs személyében alárendelve senkinek, az ismert kivételekkel (kiskorúak stb., de ők is csak fönntartásokkal, ha kell, jogi ellenőrzés alatt). Ezek a jogelvek természetesen nem tudják önmagukban fölszámolni az informális egyenlőtlenséget és függést, de fontos, hogy a legmagasabb (alkotmányos) tekintély elismeri: a közügyek intézéséből való kizárás és a keresztyén istenképmásiságból eredő személyi autonómia megsértése jogtalan. Ez sokáig nagy ihletet adott a szabadságharcoknak. Ugyanakkor keresztyén örökség, hogy magát a jogot mint az élettel összemérhetetlen (inkommenszurábilis), embertelen, hideg, a társadalmi uralommal összefonódott, „igazságosság” név alatt merőben képmutató, külsődleges gyakorlatot fogják föl (ld. pl. Tolsztoj: Ivan Iljics halála, 1886) a páli hagyományban.

A kelet-európai rendszerváltások jelszava a „demokrácia” volt, amelyben szerepeltek olyan – máshonnan származó – elemek (többpártrendszer, a hatalmi ágak elválasztása, a titkosrendőrség befolyásának csökkentése, a cenzúra tilalma stb.), amelyekkel a pluralisztikus és „szabad” új társadalmat akarták leírni a változás befolyásosabb szereplői. Vajon mit értett „demokrácián” a kelet-európai 1989 nemzedéke?

Ezt főleg kétfajta bizalmatlanság magyarázza meg, amelyet csak részben értelmezhet a korábbi autoritárius állam tapasztalata.

Az egyik: mindenki fölfogta, hogy a polgári társadalom (beleértve „jogállami” variánsát) elválasztásokon, elkülönítéseken alapszik. Ma nemcsak a klasszikus három hatalmi ágat választják külön, hanem tőlük még a politikailag semlegesnek szándékolt közigazgatást (civil service), a szintén független alkotmánybíráskodást és közigazgatási bíráskodást, ráadásul meg a különféle (nemzetállam fölötti) szövetségi rendszereket és bíróságaikat. Világos, hogy a hatalom földarabolása, részeinek az elszigetelése a szuverén szubjektum, a szabad honpolgár érdeke. Thoreau szerint az a legjobb kormány, amely a legkevesebbet kormányoz – de tudjuk, hogy ez ősi mondás, már Lao Ce hagyatékában előfordul.

Ámde 1989 „demokratái” azt is tudták, hogy a legfontosabb elválasztás az államnak (jog, politika) és a civil társadalom két aspektusának (magántulajdon/piac, médiák) az elkülönítése. A hivatalos konszenzus szerint „a gazdaság a kapitalizmusban” szerződéses (tehát önkéntes, nem törvénnyel kikényszerítendő) viszonyok (magánügyek) összessége. Ezt általában az emberek nem szokták elhinni (részben jó okkal), de különösen abszurdnak tetszett Kelet-Európában, ahol a valóban önkéntes munkaszerződésnek nem lehetett szokásrendszere, szókincse, hitvilága. A szerződéses viszonyokat csalárdnak, a „gazdaságot” (amely így, in abstracto, nem létezik) hatalmi piramisnak, az egyenlőtlenség erőszakkal alátámasztott, titokzatos rendszerének tekintették – persze nem ok nélkül; habár mindez elméleti leírásnak nem alkalmas. A pénz uralkodik, a gazdagok uralkodnak, a külföldi céghálózatok uralkodnak, egyáltalán: a kapitalizmus idegen, nem igazságtalan, nem kizsákmányoló, nem elnyomó, hanem idegen – mondták a kelet-európaiak az antimarxista, romantikus („völkisch”) antikapitalizmus szellemében, akárcsak az 1930-as években – , így hát a jogállam „fölépítmény”, s ezek szerint a legjobb esetben illúzió. Nagyon sok becsületes ember a „piacgazdaságnak” becézett kapitalizmust annak a (magas) árnak tekintette, amelyet a szabadelvű jogállamért – fintorogva és viszolyogva – meg kell fizetnünk. (A legtöbb kelet-európai országban a honi nagytőke és a zsákmányoló politikai osztály viszont elég valóságosnak tartotta a jogállami „illúziót” ahhoz, hogy megsemmisítésre méltassa.)

A másik fajta bizalmatlanság: ez nem a nagytőkés és jogtudó „elitek” iránti demokratikus bizalmatlanság, hanem többé-kevésbé az ellenkezője. Ennek van álliberális és egyfajta (arisztokratikus) konzervatív változata (nem mindegyik konzervatizmus ilyen), és rendkívülien erős magyarországi hagyománya. (Csak Magyarországon ilyen népszerű Le Bon, Spengler, Ortega, Rudolf Steiner és a többi néhai népgyűlölő sztár és világnézeti ponyvaíró.) Ez a hagyomány hazánkban már 1989 előtt előbukkan egészen furcsa helyeken (pl. a másutt többnyire baloldali, avant-garde körökben!)… De nem ez a lényeg.

A rendszerváltás nemzedéke kifejezetten félt a többpártrendszer és a kommersz médiák által hatalomra juttatott, demagógiáknak fölülő, tudatlan, elvadult „tömegemberek” – szerepelt a teljesen értelmetlen „tömegtársadalom” (?) és „tömegdemokrácia” (?) terminus is! – uralmától, akik már Platón szerint is az érzékeik és a szenvedélyeik rabjai, akik szeretik és élvezik az erőszakot és mindent, ami alantas és közönséges, akikből hiányzik a bölcs önmérséklet, a jogérzék, a szépérzék, a jó modor, a műveltség, s akik mind a kegyetlen hatalmaskodásra, mind az elvtelen behódolásra hajlamosak. (Nos, az alkotmányos rendszer szétzúzását nem ilyen embereknek köszönhetjük.)

Mindkét fajta bizalmatlanság ma is eleven (különféle verzióik évezredek óta megvannak), egyik átérzői a nálunk tévesen „értelmiségnek” nevezett „elitet” hibáztatják, a másikéi pedig a fölkapaszkodott „csőcseléket” (amelyet a Horthy-korszak eltéveszthetetlen hangsúlyával hívnak „prolinak”). Ezek prelogikus, infantilis, fogalmatlan rögzöttségek, amelyekkel önmagukban nem lenne értelmes dolog foglalkozni, de öreg hiba volna a közönség nem tudni, mekkora (de nem túl kicsiny) részének a közérzetével és az eszméivel meg nem ismerkednünk, hiszen három évtizede ismételgetik – láthatólag őszinte meggyőződéssel – ezeket a megalapozatlan szamárságokat olyan személyek, akik más témákkal kapcsolatban kifejezetten okosak, találékonyak, képzeletgazdagok.

Ezeknek a dajkameséknek a gyökere nagyon reális: a római, illetve a német-római szent birodalmi jog, s a rá (meg valamennyire a kánonjogra) fölhúzott (elvilágiasított, szekularizált) jogállam lényege, hogy nem személyek uralma. (A személyi uralom a jobbágyok, szolgák, közrendűek fölött, a voltaképpeni „feudalizmus” inkább csak a birodalom perifériáin maradt fönn, Bizánc ilyesfajta elvont szerkezeti jellemzése pedig lehetetlen, a XVIII. században a Philokalia fóliánsaiban összegyűjtött késő ókori és középkori, keleti misztikus teológia távol esik a nyugati skolasztikától, filozófiától, nem szólva Arisztotelészről, de a szabadságpátosza nem kevésbé intenzív, mint a nyugati misztikáé.) A „demokrácia” pedig éppen hogy személyek uralma, csakhogy a hagyományos jog irányát megfordítva: uralom mindenki részvételével az állam fölött, beleértve az alkotmányos alapelveket. Ilyesformán a „demokráciában”, ahol a törvényt a nép bármikor átírathatja, tulajdonképpen nincs is állam a végrehajtáson és az igazgatáson kívül (ezt szolgálja az állam és az egyház elválasztása – a francia forradalomban az egyház megszüntetése – is). A kiindulás nem „az Írás”, hanem a népakarat, azaz a nép betörése az életformák alakítása fölötti hatalomba, emiatt az igazi demokrácia nem más, mint a forradalom permanenciája, amelyben nincs elválasztva az erkölcs, a jog és a politika.

A rendszerváltás közönsége ezt a demokratikus permanenciát akarta a szüntelen fölfordulás nélkül, a stabilitást viszont a jogállamra bízta volna, ennek azonban ne legyenek arisztokratikus/elitárius szabályai, amelyek túllátnának a népakaraton, azaz a vágyakon, s amelyet egyfajta világi papság (clerisy) testesítene meg (vagyis a jogtudó hivatalnokság).

A jelenlegi krízis éppen a demokrácia (az univerzalizált személyes uralom) és a jogállam (az egyetemes szöveg uralma) ellentétéből fakad.

Sose feledjük, hogy a jogállam egyáltalán nem föltétlenül demokratikus (története során túlnyomórészt korlátozott monarchikus-arisztokratikus berendezkedésekben virágzott), és a demokrácia egyáltalán nincs érinthetetlen alkotmányos filozófiáknak alárendelve, jogalkotásának módszere nem előre szabályozott, ami széles utat vág az önkénynek. Autentikus demokráciát (Róma után) eddig főként csak rövid életű forradalmi rezsimekben láthattunk.

Erre egyetlen modern megoldási javaslatot ismerünk – amely már lemond a szocializmusról –, 1941-ben, a száműzetésben (házi őrizetben kis mediterrán szigeten) jegyezte le a nem kommunista, de baloldali antifasiszta Altiero Spinelli és Ernesto Rossi a fasizmus utáni újjáépítés és kibontakozás tervvázlataként (Manifesto di Ventotene, angol fordításban is olvasható). Ez az európai föderalizmus kiáltványa. Ha eltekintünk a korhoz kötött, elavult passzusoktól, láthatjuk, hogy a terv arra számít: ha kizárjuk a nemzetállami önzést, a nacionalizmust és eszmerokonait, akkor megvalósítható a vegyes gazdaság, a „demokratikus szocializmus”, a népi tervezés, a fokozódó jólét és a szabadon burjánzó e világi kultúra. Az elkülönülő hatalmi szintek (és a tagországok közötti szabad költözés és érintkezés) nem teszik lehetővé a diktatúrát és a militarizmust, a demokráciát pedig – addig eléggé szokatlan módon – alkotmányos alapelvvé lehet avatni úgy, hogy kiemelik és érvényesítik a munka sajátos méltóságát mint az egyenlőség sarokkövét, és elejét veszik mindenféle arisztokratizmusnak és bürokráciának. A ventotenei manifesztumnak nyoma van a hatályos olasz és német alkotmányban, mint ahogy a manifesztumban is érezhető az 1918 utáni demokratikus-liberális német (weimari) és osztrák alkotmányok (Hugo Preuß, Hans Kelsen) szelleme.

Az Európai Unió nem felel meg ezeknek az igényeknek (hiszen a ventotenei szabatú „demokratikus szocializmus” gondolata nyomtalanul eltűnt, valódi föderáció pusztán polgári képzetek szerint se jött létre), a manifesztum mint állandó hallgatólagos szemrehányás szerepel a kötelező olvasmányok között.

A nemzetek fölötti jogállam – amelynek a mintája a középkori egyház és a hohenstaufeni birodalom – nem hozható létre kultúrapolitikai, osztálypolitikai okokból és a remélt részvevők közötti történelmi különbségek miatt, továbbá a mindenfajta elitizmussal és személytelen (joguralmi) fölsőbbséggel (mert „az Írás”, a szöveg univerzalitásának mítoszába vetett hit az uralkodó nominalizmus és relativizmus miatt lehetetlen) szembeni demokratikus gyűlölet jóvoltából.

A budapesti utcán tüntető fiatalok a saját jogérzékükben, az igazságosság és az egyenlőség iránti előszeretetükben bíznak, külső eszmei támaszuk nincs. Fogalmaikat menet közben alakítják. Aztán következnék az intézmények – az iskolák, az egyetemek – átalakítása, ha ez ugyan lehetséges más, ugyancsak mélyenjáró reformok nélkül. Meglátjuk.