Hetvenöt év

Hetvenöt éve, 1947-ben jelent meg – akkor még csak Amszterdamban, a Querido Verlagnál – a Dialektik der Aufklärung (azóta két kiadásban magyarul is), Horkheimer és Adorno munkája.1 Nem kell ismertetnem, hiszen majd mindenki olvasta. Javarészt az amerikai száműzetésben keletkezett. Bizonyos tekintetben Lukács könyvének (az ész pusztulásáról, és nem a „trónfosztásáról”, 1954) az ellenkönyve: Lukács a fasizmus szellemi eredetét az irracionalizmusban, Horkheimer és Adorno az „észszerű” pozitivizmusban keresi. A szélsőjobboldali kultúrakritika dialektikus ellenkritikája feledésbe merült, a szélsőjobboldali kultúrakritika – néha radikális baloldali köntösben – elevenebb, mint valaha.

Az idei Adorno-fölolvasásokat az Institut für Sozialforschungban az antiszemita hírében álló amerikai Linda Alcoff 2 tartja. Meghívása ellen a konzervatív németországi, osztrák, svájci sajtó tiltakozik.

A 15. kasseli Documenta – idei hivatalos nevén a „documenta fifteen” – kurátorcsoportja, az indonéziai ruangrupa jobbára hatalmas vásznakra másolt naiv falfestményeket állít ki, amelyek többek között disznófejű zsidókat (izraeli katonákat) és hasonlókat ábrázolnak. A militáns agitprop-festményeket előbb letakarták, majd eltávolították. A hatalmas botrány nyomán – amelyről a budapesti sajtó nem tájékoztat, két félrevezető kis cikktől eltekintve 3 – a zöld Claudia Roth kulturális államminiszter (akinek a Documenta miatt a lemondását követelik igen sokan) szövetségi ellenőrzést-megelőzést javasol (a központi kormány az ötévenkénti kiállítás egyik kisebb szponzora), válaszul Geselle kasseli polgármester (szociáldemokrata) azt nyilatkozza, hogy szívesen lemond a szövetségi támogatásról, a város és Hessen tartomány elutasítja a cenzúrát. „Az antiszemitizmust nem tiltja a törvény” – mondja néhány híres művész, pl. Bazon Brock.4 Az egyetlen jelentős művész, aki részt vett a kiállításon, Hito Steyerl,5 lebontatta az installációját, és faképnél hagyta a Documentát. Avignonban is nagy méretű antiszemita freskót pingáltak föl, amelyet a történetileg műveletlen közönség többsége már nem is volt képes azonosítani.6

Az egyik frankfurti újság szerint a „posztkoloniális tanulmányok” könyvpublikációiban, szakfolyóirataiban, disszertációiban stb. a gyarmatosítás, apartheid és fajüldözés legfőbb, leggyakoribb példája Izrael.

A muszlim kisebbségek legfőbb üldözői (India, mecsetrombolások, vallási tilalmak; Burma, rohingyák kitelepítése, gyilkolása; Kína, ujgur „átnevelőtáborok”) elleni bojkottfölhívásról nem hallottunk. Magyarországon zéró tolerancia van az antiszemitizmussal szemben, amint kormányférfiak legutóbb kijelentették; az államilag támogatott propagandaportálok moderálatlan kommentszekcióiban, közösségimédia-csoportokban a tolerancia azonban korlátlan. Az ÉS (liberális budapesti hetilap) 2022. június 24-i számában meg azt olvassuk, hogy nemzetiségi területeken, pl. Erdélyben „…a magyar gimnáziumi és egyetemi képzés alultámogatott és fokozatosan sorvad” (ebből egy szó sem igaz; mellesleg a nemzetiségi nyelvű egyetem sajnos világszerte ritkaság, köztük magyar nyelvűből van a legtöbb).

A görögországi határőrség kínzással, veréssel, éheztetéssel arra kényszerít menekülteket, hogy menekülttársaik jogellenes kitoloncolásában veréssel, kínzással vegyenek részt. A görög államot (a határvadászokat) „Európa pajzsának” nevezte és 700 millió euróval jutalmazta Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság konzervatív elnöke, amikor Törökország majdnem kikergetett a területéről pár millió menedékkérőt Görögország felé, ahol Leszbosz és Mütiléné neve immár nem az ókort idézi, hanem a koncentrációs tábort. A horvát határőrség kegyetlensége már régen közismert. Az EU tengerbe fullasztó intézménye, a Frontex lenne hivatott, hogy ezeket a gyalázatos visszaéléseket megszüntesse, de hiszen maga is elköveti őket.

A litvániai határőrség a Belaruszból a közös határra irányított menedékkérőket kínzással és éheztetéssel kényszeríti vissza a határon túlra. Németországban elfogytak az örökbe fogadható ukrán gyerekek; a gyámhivatal fölajánlott szír, afgán, etióp, mali gyerekeket; értük senki sem jelentkezett. A lengyel–belorusz határon a fajvédő acélkerítés építése befejeződött.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága (ez nem az EU, hanem az Európa Tanács szerve) ítéletében megtiltotta a brit kormánynak, hogy menekülteket Ruandába deportáljon. Válaszul az alsóházban megvitatják – és valószínűleg elfogadják – azt a törvénytervezetet, amely kilépteti az Egyesült Királyságot az emberi jogok európai egyezményéből.

Törökország kormánya nem vétózza meg Finn- és Svédország NATO-belépését. Cserébe a két északi állam kiszolgáltatja a törökországi parancsuralomnak a saját területén menedékjogot élvező kurd aktivisták egy részét, akikre Törökországban halál vagy „tényleges” életfogytiglani fegyházbüntetés vár. Mellesleg ezt a nemzetközi jog tiltja.

Ukrajna a tagállamok egyhangú szavazatával az EU hivatalos tagjelöltje lett, miután „oroszbarátnak” nyilvánították és alkotmányellenesen betiltották az ellenzéki pártokat; újabb rendelettel betiltották az orosz zenéket és orosz könyveket (könyvimportot); az orosz nyelvű oktatást – az ukrajnai összlakosság kb. egynegyede orosz anyanyelvű, az orosz/ukrán kétnyelvűség is nagyon elterjedt – már korábban megszüntették.7 Oroszországban a növekvő autoritarizmus jegyében – a magyar olvasó számára fölöttébb ismerős módon – egyetemi vezetőket és színigazgatókat váltottak le. Ott némelyiküket őrizetbe is vették, ami Magyarországon nem szokásos. Új orosz törvény rendelkezik arról, hogy akik „nyilvános fölszólalásaikban” (?) Oroszország biztonsága elleni föllépésre (?) „buzdítanak”, kettőtől négy évig terjedhető börtönbüntetéssel sújthatók, ha ezt a médiákban teszik, akkor öt évet is kaphatnak, és hét évet, ha ezt „szervezetten követik el”.8

A fegyvertartás Amerikában… Az abortusztilalom… Julian Assange… Alekszej Navalnij… Rakétát lőttek ki a plázára… A gödi Samsung-üzem megmérgezi a… Nem folytatom. A kulturális katasztrófák se szűnnek. Megszületett – nem tréfálok – a „sztárfilozófus” (!) szó, és olyan emberek, mint Yuval Noah Harari, Byung-Chul Han (őt nálunk többek között a Nők Lapja és a Lakáskultúra népszerűsíti), Jordan Peterson, Richard David Precht, megteremtették a filozófiai bulvárt és ponyvát, amely eddig nem (vagy nem nagyon) létezett. Egyébként már Kelet-Európában se tesz többé különbséget a sajtókritika a voltaképpeni irodalom és a kommersz bestsellerek között.

Horkheimer és Adorno írja: „A fölvilágosodás (…) az a filozófia, amely az igazságot a tudományos rendszerrel azonosítja. A kísérlet, amelyet Kant még filozófiai szándékkal hajtott végre ennek az azonosságnak az alátámasztására, olyan fogalmakat szült, amelyeknek tudományosan semmiféle értelmük nincs, mert nem egyszerűen a játékszabályoknak megfelelő manipulációs utasítások. A tudomány önmegértésének [Sichselbstverstehen] fogalma ellentmond a tudomány fogalmának. Kant műve transzcendálja a tapasztalatot mint pusztán műveletek végzését [bloßes Operieren], amiért ma a fölvilágosodás ezt a művet (jelenlegi elvei szerint) dogmatikusnak minősíti és megtagadja. Avval, amire Kant eredményként jutott, a gondolat megpecsételi saját semmisségét, mert technikai mutatvány [Übung], amely épp oly távol áll a saját céljaira való reflexiótól, mint a rendszer nyomása alatt bármifajta munka.”9

A kritikai önreflexió hiánya ezek szerint nemcsak a tudományt bénítja meg, hanem úgyszólván mindent. De az új veszedelem a kritikai önreflexió látszata. A valamelyest mélyebb, különösen a racionális gondolatmenetek bírálata helyett a gondolatmenetek meggyanúsításával találkozunk. A gyanú nem tárja föl a közvetlenül nem adott, „a mélyben meghúzódó” struktúrát, amely rendszerint objektivált, dologi, hanem kipécézi azokat a látszatokat, amelyek azt sugallják, hogy az uralkodó rétegek önérdeke, önkénye, kényszere határozza meg a diskurzusokat, amelyek akár szabadok is lehetnének. „A hatalom” mint személyek hatalma (manipuláció és erőszak) – érdekkonfliktusok és „értékkollíziók” – az egyetemes, ám nem egységes gonosz jellemzője, belőle kell kiválasztani az ellenséget. Ez megöli az önreflexiót, mert azt a látszatot kölcsönzi a rendszernek, hogy saját magán belül van szubjektív alternatívája, ami nincs és nem lehet. Ennek folytán a baráti (a „saját”) diskurzus önelemzése patologikusnak tűnik föl, hiszen a többi uralmi szubjektivitás az elpusztításunkra tör (ennek jele a kulturális megvetés); az önreflexió tehát megadás, kapituláció lenne, meghajlás az ellenség előtt.

Mindez persze jobbára merő képzelődés, de a képzelődés a társadalomban valóságos erő.

Evvel szemben a klasszikus német idealizmus egyik remeke, Fichte „intése az üdvös életre” vagy „a boldog életre vezérlő kalauza” (1806) ezt mondja:

„Szóval, tisztelt gyülekezet, az igazi élet szükségképpen maga az üdv [Seligkeit]; s a látszatélet szükségképpen boldogtalan [unselig]. S ettől fogva fontolják meg velem együtt a következőket: azt mondom: az igazi élet [wahrhaftiges Leben] eleme, légköre [der Aether], szubsztanciális formája, ki-ki melyik kifejezést érti jobban – az igazi élet eleme, légköre, szubsztanciális formája a gondolat.”10

Nyilván csak a gondolat (vagy az ész: a kettő nem azonos) hozhatja fölszínre azt, ami objektív és dologi – s ami a reflektálatlan diskurzusokban nem látszhatik –, mert a reflektálatlan diskurzusokban csak az mutatkozik meg, ami szubjektív, ha az, ha nem.

Ha a fölszabadulás/emancipáció révén szubjektummá változik, ami az elnyomás miatt objektív-dologi volt (s amire a filozófián kívül, ahol az igazi élet szubsztanciális formája a gondolat, nem akad példa), akkor elértünk az igazságig abban az értelemben, ahogyan – szubjektumként – az igazságot érti A szellem fenomenológiája; ámde most nem ez történik, hanem a tárgyiság hamis, látszatszerű föloldása szubjektivitásokká. Ez nem szabadít föl, mert nem tudhat elszámolni a kritikai önreflexió híján megismerhetetlen dologi alapszerkezettel, csak földarabolja a dologiságot-tárgyiságot, evvel meg látszólag szabad sokaságot teremt, amelyben nincs hierarchia. A késő polgári diskurzus – jellemző rá az, ahogyan mostanság Axel Honneth és Rahel Jaeggi társaslélektani alapelvvé változtatja, módosítja az elidegenedés és az eldologiasodás marxi („nyugati marxista”) fogalmait – az általánossá lett szubjektivitás nézőpontjából („politikailag”) nézi a dologi alapszerkezetet, műfaji megoldása a technologizált populáris művészet.

„Az egész világot átömlesztik a kultúraipar szűrőjén. A mozilátogató régi élménye, aki kint az utcát az épp otthagyott játékfilm [Lichtspiel] folytatásának érzékeli, minthogy maga a film szigorúan a mindennapi észlelés világát akarja visszaadni, a kultúraipari termelés vezérfonalává lett. Minél szorosabban és hibátlanabbul kettőzik meg technikái az empirikus tárgyakat, annál könnyebben koronázza siker ma a megtévesztést, hogy a kinti világ töretlen folytatása annak, amit a moziban megismertünk.”11

A kultúraipar Horkheimer és Adorno szerint fölvilágosodás mint „népcsalás”, szemfényvesztés (Massenbetrug). A mozilátogató (meg a YouTube- és streaming-néző) a pszeudoobjektivitás és a pszeudoszubjektivitás elmosódott határterületén imbolyog; a dologi szerkezetet megkettőzi a mimetikus erőfeszítés a másikkal való azonosulásra, ami a fölszabadulás illúzióját kelti (ha elidegenülök magamtól, akkor alkalmasint megváltoztam: utánzás mint metanoia). A vizuális művészetekre, köztük a színészetre, illetve a „befogadásukra” jellemző kultuszhajlandóság – úgy gyújt rá, mint Bogart, úgy lát, mint Van Gogh – tárgyi érvényességet kínál a hangulatnak, a beteljesületlen vágynak, a téveteg eltájoltságnak. De ennél súlyosabb ügyekről is szó van. A morális viselkedést a legjobb esetben a kölcsönös előnyök kiegyensúlyozásának méltányos stratégiáival jellemző dekadens késő polgári társadalomban a kirívóan lázadó magatartás is mimetikus, hiszen az adott társadalmon kívül (a maga szimmetriaigényeivel és konformizmusaival) nem lehetnek (külső) minták, s különösen nem lehet olyan mintákat követni így, amelyek kivezetnének az alapszerkezet okozta kétértelműségből és öncsalásból. A mozi és az utca közötti kontraszt elmosódása – amely a művészi élmény egyik fő típusa, s nem lehet szemrehányást tenni az életét esztétizálni óhajtó nézőnek, mert nem éri be a mindenoldalú tárgyisággal, amely még a vigasztaló látszatot is leigázza – a morális és intellektuális szándékot amolyan „szerepfölfogássá” stilizálja, a lázadás ismert toposzaival. Ezekért a hősies szerep-performance-okért emberek olykor az életüket áldozzák (és a másokét), tehát ennek fele se tréfa. De ha a kiutat a mimézis mutatja, akkor nem lehet másképp.

A Negative Dialektik (1966) ennél is tovább megy: „Az individuum és tudata eleve elrendelt objektivitásának tapasztalata a totálisan társadalmasított társadalom egységéé. Az abszolút azonosság filozófiai eszméje a közeli rokona, amennyiben önmagán kívül semmit nem tűr meg. (…) A kibontakozott polgári társadalom idején – s már a legkorábbi egységgondolat is városias volt, durván polgári – az önfönntartás végett egymásra utalt individuumok külön spontaneitásaiból állt össze, ám nem uralgott az egység és az egyének között egyensúly, amelyet az igazolási teorémák meglévőnek tüntetnek föl. Az egység és a sokak nem-azonossága az egy elsőbbségének alakját ölti, mint a rendszer önazonossága, ami semmit nem enged meg. Az egyedi spontaneitások nélkül az egység nem jött volna létre, s mint szintézisük, csak másodrendű lehetett; a nominalizmus erre figyelmeztet.”12

Ez a szintézis magába vesz minden egyediséget vagy az önfönntartás szükségletei, vagy az uralmi viszonyok irracionalitása miatt.13

Még tovább: „A szubjektivitást, amely már magánál Hegelnél az általános és a totális identitás, istenítik. Evvel elérik az ellentétét is, a szubjektum átértése a megnyilvánuló objektivitás. A szubjektum-objektum konstrukciójának pincemély a kettős karaktere. Az objektumot nemcsak az abszolút szubjektum szabad tettévé hamisítja, hanem fölismeri a szubjektumban a magát ábrázolandó objektívat, s így a szubjektumot ideológiaellenesen korlátozza.”14

Ha a szubjektivitás hamisítvány, akkor a dologi alapszerkezetnek látszólag nincs dolga, de ez öncsalás lenne: a dologi szerkezet a szubjektivitás objektiválásából születik, s ha legfőbb forrása látszat, maga a tárgyiság is mítosz csupán. Az ember szabad tette marad egyedül, amely kategoriálisan föllelhetetlen, ha az objektivitás forrása eldugul.

Az univerzalisztikus (vallási, morális, jogi, politikai) utópiák és megváltástanok – mindenekelőtt a keresztyénség, de kevésbé átfogóan és szárnyalóan és kevésbé ijesztő-majesztuózusan a fölvilágosodás, a hipotetikus-deduktív természettudomány, az evolúcióelmélet, a pszichoanalízis, a szocializmus sem kevésbé – implicit ígéretei (igazságosság, boldogság, tisztaság, azaz alátámasztható morális hierarchia), amelyek többnyire nem szerepelnek ezeknek a mozgalmaknak az alapgondolatai között, megpróbálják, hogy kényszerrel, alapvetően a fölöttes énnek az ego elleni támadásával, azaz elfojtással, tekintélyalakzatok újraformálásával tartsák kordában a középponti doktrína ellen szegülő önzést, érzékiséget, kulturális elfogultságot, rendi-etnikai elkülönülést, irracionalitást és í. t., s evvel az eredeti (vonzó) intenciót kénytelenek rejtve visszavonni. A lázadás és a kritika meditatív és kontemplatív kezdete (ősformája), a kényszert és tekintélyt tagadó közösségalakítás testvériség- és szeretetdiskurzusa, az eszkatologikus végkimenetellel való bátor szembenézés immár csak a korábban megszilárdult forradalmi dogma ellenében képzelhető el, s ezt könnyű az elfojtás végső győzelmének látni. A racionális utópiák és megváltástanok egyszerre rögzítik és lazítják az objektivitás igényét, amelyet mindenképpen fönntartanak, olyannyira, hogy az eldologiasodás diadalához az objektivitás gyanúba keverése látszik mindenképpen szükségesnek.

Augustinus szembeszegül a keresztyénségen belül az evangyéliomi elbeszélés minden lényegi aspektusával, bár hű akar maradni a páli teológiához; állíthatjuk, hogy nem keresztyén? Teljesen világos, miért kell így eljárnia – közben megszületett az egyház, amelyet a megváltásban és a megváltatlanok nyomorúságában kell megalapozni –, ám szellemi funkciója nem lehet ugyanaz, mint a halott Isten karizmatikus közösségéé volt, amelyben nem lehettek papok, s ez a szociológiai részletkérdés kimondatlanul a fókuszpontjában állott a Krisztus ellentmondásos istenségében hívők fölfogásának, akik nem ismerték – nem akarták ismerni – a közvetítés szentségét.

A frankfurti években (1797–1800) keletkezett egyik kurta töredékében írja az ifjú Hegel:

„A zsidók eszméjével, amely szerint Isten uruk és parancsolójuk, szögezi szembe Jézus Isten viszonyát az emberekhez, amely az apáé a gyermekeihez.

A moralitás elhárítja az uralmat a tudatra vergődöttek mezsgyéi közt, a szeretet a moralitás mezsgyéit; de a szeretet még nem teljes természet; a boldog szeretetben nincs tere az objektivitásnak; de minden reflexió fölhárítja a szerelmet, helyreállítja az objektivitást, s evvel kinyílik a korlátozások területe. (Az egyesített reflexió és szerelem – ami ebben vallási, az a szerelem plérómája, a kettőt egymással összekötve gondoljuk.) A szeretet szemlélete mintha teljesítené a teljesség követelését, de ez ellentmondás, mert a szemlélő és a képzelő egyben korlátozó és csak korlátozottat magába fölvevő, az objektum azonban végtelen lenne; a végtelent nem lehet ebben az edényben hordozni…”15

A reflexió – amikor kénytelen elfogadni az individualitás elfojtását, ha tetszik, elnyomását a kérügma magvának megőrzése végett – állítaná helyre az objektivitást? Azt, amelynek nincs tere a boldog szerelemben?

Amikor az elnyomás apparátusával őrzik a kérügma (alapító üzenet, hittartalom) magvát a reflektálatlan individualitás (érzéki anarchia) ellen, akkor mindig akadnak emberek, akik az elnyomás nélküli hittartalom tisztaságát, önkéntességét, eredetiségét óhajtják helyreállítani (eretnekek, szektások, frakciósok, elhajlók), és a megtartó erőszak-apparátust hibáztatják mind a kényszerért, mind a hittartalom eltorzításáért (pedig különben nem lenne mit eltorzítani), így aztán a de facto hitehagyás történelemellenes látszatát keltik föl. A frankfurti iskolát is konzervatívnak, pesszimistának, „elitistának” nevezik, mert nem tudta fölvenni a versenyt a Vörös Hadsereggel. Sztálin vetélytársait egy-egy puskagolyóval és sajtóközleménnyel el lehetett volna intézni, de a rendszernek szüksége volt a nyilvános bűnvallomásra, hogy megmutassák: az eredeti kérügmától nem a pártvezetőség, Komintern, GPU tért el, hanem éppen az eredeti hittartalomhoz a fölöttes én elleni lázadás árán is ragaszkodó forradalmárok. A vallomás egyben a sztálinista terrorpörök vádlottjainak belső szükségletévé vált, egyben magyarázatot nyújtott mind az árulónak nyilvánított forradalmárok, mind „az elárult forradalom” (Trockij) szenvedéstörténetéhez, amint ezt Artur London híres és maradandó könyvében (L’Aveu) megmutatja (1972-ben olvastam: óriási hatást tett rám).16 Ez egybeesett az inkvizíció, a Szent Hivatal logikájával. (Ebből adódott aztán az a népszerű föltételezés, hogy a pápa az Antikrisztus.) Minden jel arra utal, hogy a tárgyilag hamis bűnvallomás katarzist és megnyugvást hozott Nyikolaj Buharinnak; más esetekben ez kevéssé világos, de nagyjából hasonló a pörök teljes történetében. Érdemes újraolvasni az „útitársaknak” a pörök mellett állást foglaló egykorú írásait, amelyek ma már nehezen érthető (mégis jól követhető) módon Buharin, Zinovjev, Radek, Rudolf Slánský, Rajk és a többiek vereségét próbálják megvilágítani. Természetes, hogy – Sztálin kivételével – a lenini politbüró minden egyes tagját elítélték és kivégezték (vagy másképp tüntették el): aki azt állította, hogy az eredeti hittartalom megsemmisült, evvel a föltárással veszélybe sodorta a kollektív (és konzervatív) fölöttes én (a Párt) ego elleni támadását, amely az eredeti kérügmát helyettesítette, de a régi és új nagy inkvizítorok hitlogikája szerint nem törölte el, hanem alkalmazta az individuális és csoportos (rendi-etnikai) önzés új valóságához. Ezt a hitlogikát Prága megszállása (1968. augusztus) után nem érvényesítették, és evvel a rendszer megszűnt igényt támasztani a forradalom hagyatékára. Ezért fölfoghatatlan a L’Aveu egyik legmegdöbbentőbb fejezete a lázas munkáról, amellyel a vádlottak és a „referensek” (az állambiztonsági szolgálat jogászai) együtt készítik a vallomásokat és a vádlottak pörbeli beszédeit, testvéri együttműködésben és – rémes kimondani – szeretetben. Hátha meg lehet menteni a forradalmat a forradalmi és nemzetközi (kanti értelemben vett világpolgári) dimenzió elsinkófálásával. (Az 1945 utáni kelet-európai „terrorpörök” fővádlottai rendszerint harcoltak az 1930-as években a spanyolországi polgárháborúban.) A butuska utókor „csalásnak”, „hazugságnak”, „terrornak” nevezi a pöröket (ami triviálisan igaz), ám a történet realitása ennél voltaképpen sokkal rosszabb (de nem triviális). A nyugati forradalom elmaradása, majd elfojtása 1933 után mindenütt, ahol korábban föllángolt, elárulása Kínában, Trockij száműzetése (1927), azaz a forradalom oroszországi, már alig pislákoló tűzfészkeinek eloltása: ebben kellett volna helytállniuk a forradalmároknak, akik mindig is gyanúsították magukat, ha nem is árulással, de „belső”, „szívbéli” hűtlenséggel, bár nem lehettek idegenek az általános mozgalomtól (jellemző a IV. Internacionálé dogmatikus szigora, amellyel a világpolitikában ragaszkodott a Szovjetunió föltétel nélküli védelméhez minden külhatalommal szemben).

Horkheimer azt mondta valahol, hogy a német munkásosztály – értsd rajta a szervezeteit – mulasztotta el a forradalom egyedülálló pillanatát. Mire a rendi-etnikai fordulat bekövetkezett, amely sokak szemében „forradalminak” tűnt föl, az ellenállásnak nemcsak az eszköze volt használhatatlan, hanem a gondolata is elszakadt a kezdetektől. Épp a (csoportos) önzés hívta (és hitte) magát közösségnek. A fasizmus Spanyolország részleges kivételével könnyedén, komolyabb ellenállás nélkül győzött (a kontinentális Európát Münchentől Sztálingrádig és Normandiáig nemcsak katonailag győzték le, hanem fasizálták helyi erők intenzív részvételével), mert a földalatti, de fundamentális ütközet (szocializmus és fasizmus között) világnézetileg, szervezetileg és társadalmilag – ha csak Európát nézzük – elveszett. Minden tekintetben idegen hatalmaknak (elsősorban a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak) kellett beavatkozniuk. A forradalmi értelmiség Amerikába (nem a Szovjetunióba) menekült, vagy a halálba, vagy elpusztították a náci lágerekben. A „nyugati marxizmus”, főleg a „frankfurti iskola” és vonzásköre (de nemcsak), abban a mai napig gyanúval szemlélt és jócskán megrágalmazott helyzetben volt, hogy képviselte a forradalmi filozófiát a hivatalos képviselettel (a kommunista pártokkal) szemben, ami önmagában is félreérthető, olyan korban, amikor a kommunizmus (beleértve a hivatalos változatot) ellenfelei valóságos ördögök voltak. (Thomas Mann, aki soha nem volt marxista, végig baráti viszonyban maradt az NDK-val, amelynek a díjait és kitüntetéseit és ajándékait tisztelettudóan és örömmel átvette – szemben Horkheimerrel és Adornóval, akik 1933 után nem álltak szóba a szovjet rendszerrel sehogy és sehol, sok barátjukkal ellentétben, és ambivalensek maradtak az új baloldallal szemben, nem úgy, mint régi társaik és fiatal tanítványaik jelentős része.)

Az atombomba, a brit, a francia, a holland és a belga gyarmatbirodalmak visszaállítása 1945 után a legpokolibb módszerekkel, a náci hivatalnokokkal megtöltött nyugatnémet közigazgatás, kormány, sajtó, egyetem, haderő: mindez megteremtette azt a lelkiállapotot máig, hogy tiszta morális alapon – ami az egyetlen lehetséges alap – nincs választásunk. Erről tanúskodik 1989-ig a nyugat-európai irodalom, művészet, filozófia, politikai esszéírás. Ez azonban megszakítja a reneszánsz óta tartó európai alakulás idővonalát, amelyben a politikai elkötelezettség – gyakran minden létező politika elutasítása, hiszen ez is politika, méghozzá radikális – konstans volt.

Ebből a fölszínes áttekintésből is kitetszik, hogy az objektivitás történelmi garanciája egyáltalán nem adott. Mert az objektivitás – egyebek mellett – történetfilozófiai kérdés. Történelmi garanciája a legtöbb gondolkodó ember szemében éppen a dologi szerkezet – a természettudomány, a tőke, a technika és a háború testesíti meg –, amely problematikus mítosszá teszi. Ha az objektumot a szubjektum szabad tettévé hamisítják (a civilizációvá érlelt szabadság polgári mitémájában, azaz nem mitologémájában), akkor elhomályosul a distancia a tárgyisághoz, dologisághoz, eldologiasodáshoz. Az objektivitást tehát történetileg az azóta elbukott forradalom garantálta, mert ezt a distanciát nem hagyta elfeledni.

A kibontakozó, újra meg újra megalapozott objektivitásnak azért olyan csekély a hitele, mert a forradalom – a dologi szerkezet tagadása, mindenekelőtt az eldologiasodott szubjektumé – elképzelhetetlen. Mint történelem, szűk körben ismeretes ugyan, de senkinek még a megismerő vagy kritikai praxisát se irányíthatja. Ellentétben a dologisággal, elmúlt. A világtörténelmileg példátlan kiterjedésű és terjedelmű kényszer se óvhatta meg. Univerzalitása a bukás előtti végső szakaszban már mesterséges volt, föl kellett bontani vetélkedő, közben meg kudarcra ítélt érdekstruktúrákra. Vélt örökösei úgy jártak, mint a részvétünkre érdemes egyház: Németországban liberális és feminista, Magyarországon konzervatív és nacionalista (cuius regio, eius religio), forrásai el vannak zárva előle, pedig hát ott lenne az üdvösség egy lépésre.

Az afrikai menekültek („migránsok”) megostromolták Melilla exklávé határkerítését, elhárításukban együttműködött a marokkói és a spanyol határőrség. Ennek az együtt munkálkodásnak az eredménye: 23 halott, sok sebesült. A magyar állam két vezetője (a miniszterelnök és a külügyminiszter) kijelentette, hogy a magyar határt „migránsok” százezrei támadják. Ugyanez a magyar állam hivatalosan megállapította, hogy a magyar–szerb határnál hatezer „migráns” szeretne átjutni. Mindenkinek joga van belépni és az erre kijelölt területen várakozva menekültstátuszt kérelmezni, a jelentkezők vizsgálat nélküli kitoloncolása (push-back) jogellenes és tilos, márpedig az említett állam ezt minden ilyen esetben alkalmazza. A CEU egyik diákját, Ahmed Szamír Szantávit, aki Bécsből hazautazott Egyiptomba meglátogatni a szüleit és folytatni kutatásait az egyiptomi nők helyzetéről, 2021. február 1-jén elfogták, börtönbe vetették, bekötötték a szemét, többször súlyosan megverték, az ügyészség öt nappal később terrorizmussal (?!) vádolta mindenféle bizonyíték nélkül. 2021. június 22-én négy évre ítélték „álhírek terjesztéséért”. Negyvennapos éhségsztrájkkal tiltakozott. Az ítéletet később megsemmisítették, ám 2022. július 4-én a följebbviteli bíróság a születésnapján három évre ítélte ismét „álhírek terjesztéséért”. Nem tudni, milyen „álhírekről” van szó. A CEU rektora és szenátusa meg az elüldözött egyetemet befogadó Ausztria kormánya az egyiptomi vezetőkhöz és hatóságokhoz fordult az ügyben, egyelőre hiába.

„Csak azok az igaz gondolatok – mondja Adorno a Minima Moraliában (III. rész, 1946–47) – , amelyek nem értik önmagukat.”17 Az eldologiasodás eszméje igaz lehet, hiszen benne, különösen kései értőinek az elméjében, alig látszik a garanciának, az objektivitás történetfilozófiai, történelmi garanciájának a kérdése, ami kezdetben a küszöbön álló egyetemes forradalom azonnali reménye miatt nem látszott, most pedig a világforradalmi utópia végérvényes veresége miatt nem látszik. Ami a népi emlékezetben „marxizmusként” látszik – a széles körű állami beavatkozás, a jövedelmi és státuszegyenlőség, a legtöbb társadalmi folyamat gazdasági meghatározottsága –, a polgári liberalizmus pozitivista-evolucionista fázisából származik, és semmi köze a marxizmus lényegéhez, főleg Engels öregkori publicisztikájában meg a régi (1914 előtti) szociáldemokrácia unalomépítményeiben tűnik föl. A gazdaság primátusa Marx szerint a kapitalizmus sajátossága (szemben még a régi hierarchikus társadalmakkal is), ami az egyenes ellensége Marx elméletének és implicit etikájának, hiszen ez alól a meghatározottság alól (amely ideológia, nem több) kellett volna fölszabadítani az emberiséget. Ezekben a tipikusan polgári gondolatokban hisznek azok, akik magukat antikapitalistának képzelik, és persze a polgári rend utolsó támaszai. Mert a szocializmus hipotézise volt az a kilátó, ahonnan a kapitalizmus és a polgári rend látszott. Ez már nincs, tehát amaz se látszik.

1 in: Adorno: Gesammelte Schriften 3, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997; A felvilágosodás dialektikája, ford. többen, 2. kiad., átdolg. Mesterházi Miklós, Bp.: Atlantisz, 2011.

2 https://en.wikipedia.org/wiki/Linda_Mart%C3%ADn_Alcoff

3 Az egyik az Art Is Business online magazinban, a „nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk, oszoljunk” elv szerint, evvel a címmel: „A documenta fifteen fő üzenete: javítanunk kell a világon”, https://www.artisbusiness.hu/hu/hireink/a-documenta-fifteen-fo-uzenete-javitanunk-kell-a-vilagon-933/. Vö. https://jungle.world/artikel/2022/26/das-ist-keine-kunst-sondern-propaganda & https://jungle.world/artikel/2022/26/welt-ohne-juden.

4 https://de.wikipedia.org/wiki/Bazon_Brock

5 https://en.wikipedia.org/wiki/Hito_Steyerl

6 https://inrer.org/2022/07/la-fresque-antisemite-davignon-ou-le-recours-a-lillettrisme-iconographique/

7 Étienne Balibar és Christoph Menke figyelemre méltó vitáját az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos tennivalókról ld. itt:https://www.philomag.de/artikel/lieber-christoph-lieber-etienne. Ld. még Gunnar Hindrichs írását a civil társadalom és a háború kontrasztjáról a Merkur 2022. júliusi számában: https://www.merkur-zeitschrift.de/2022/06/30/kriegszivilgesellschaft-philosophiekolumne/. Ezeket (és a fegyverkezésről, különösen a nukleáris hadieszközökkel nem rendelkező Bundeswehr igazi militarizálásáról) vö. a New Left Review blogjában Wolfgang Streeck írásával https://newleftreview.org/sidecar/posts/means-of-destruction. Vö még Timothy Snyder angolul és németül megjelent vitacikkével a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, amelyben Habermas mérsékelt Ukrajna-írását vádolja: https://www.faz.net/aktuell/politik/ausland/juergen-habermas-and-ukraine-germans-have-been-involved-in-the-war-18131718.html?GEPC=s3. Habermas írása eredetileg a Süddeutsche Zeitungban jelent meg áprilisban: https://www.sueddeutsche.de/projekte/artikel/kultur/das-dilemma-des-westens-juergen-habermas-zum-krieg-in-der-ukraine-e068321/?reduced=true, inkább vele értek egyet Snyderrel szemben.

8 https://www.portfolio.hu/global/20220706/sulyos-bortonbuntetest-vezetnek-be-az-oroszorszag-biztonsagat-veszelyezteto-felszolalasokkal-szemben-554753#; https://444.hu/2022/07/06/oroszorszagban-ezentul-het-ev-borton-jar-az-orszag-biztonsagat-veszelyezteto-nyilvanos-felszolalasokert.

9 in: Adorno: GS 3, id. kiad., 103.; magyar ford., id. kiad., 111–112. (javítottam).

10 „Die Anweisung zum seligen Leben” [1806], Fichtes Werke, hg. Immanuel Hermann Fichte, Bd. V [1845/46], Berlin: Walter de Gruyter & Co., 1971, 410.

11 Adorno: i. m., 147.; magyar ford., 159–160.

12 Negative Dialektik [1966], Adorno: GS 6, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997, 309.

13 uo.

14 i. m., 343.

15 Georg Wilhelm Friedrich Hegel: Frühe Schriften, hg. Walter Jaeschke (a kritikai kiadás alapján), Phil. Bibl. 745, Hamburg: Felix Meiner, 2020, 150.

16 Artur London: L’Aveu (1968–70), Párizs: Gallimard, több kiadás. (Artur London a prágai kormány külügyminiszter-helyettese volt és a nemzetközi kommunista mozgalom egyik vezetője a második világháború előtt, a Slánský-pör egyik vádlottja, életfogytiglanra ítélték 1952 novemberében; majdnem minden vádlott zsidó volt.) Magyarul is megjelent: Artur London: Beismerő vallomás, ford. Ferch Magda, Bp.: Magvető, 1992. (Számottevő „hazai” visszhangjáról nem szól a fáma.) Ezekről a kérdésekről magyar keretben ld. https://merce.hu/2019/07/08/tgm-kadar-janos-komolyan/. Néhány kérdésben a nézetem módosult.

17 Minima Moralia, in: Adorno: GS 4, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1997, §122: 218.