Így gondozd az Orbánodat

És biztos ön abban, hogy csupán azokat fogja sérteni, akiket akar? Nem kéne körültekintőbbnek lennie? Hát nem ismeri a szenvedések és megaláztatások monoton történeteit? Ezt a rohadt gazdagságot? Ismeri, mert ismernie kell. Aki itt él, az ismeri ezt. A fenyegetettségnek ezt az állandó, tompa, megszégyenítő jelenlétét.

(Esterházy Péter: Így gondozd a magyarodat)

Időnként az ellenzéki populáció megvész, és gyalázni kezdi a magyar állam vezetőjét.

(E sorok írója pár ízben a megvetés, gőg, fölény tónusában nyilatkozott a magyarországi jobboldalról, ami különbözik az éles bírálattól, de még a haragtól meg a szarkazmustól is. Nem volt helyes. Megbántam. Bocsánat.)

Fenyegetik is a magyar állam vezetőjét.

Fölróják neki, hogy már nem az a karcsú fiatalember, aki volt harminc évvel ezelőtt. Civilizált ember nem tesz megjegyzést mások testére. Dicsérőleg se. Nem mondja nőnek társaságban: „Gyönyörű a melle, asszonyom.” Nem illik.

Szemére vetik, hogy cigány. Nem cigány. De ha roma lenne, akkor se lehetne ezt fölhozni ellene. Nem lehet, de nem is szabad.

Fölvetik, hogy elmebeteg, és Ausztriában kezelik. Nem elmebeteg, nem kezelik se Ausztriában, se másutt. De humanista nem bírálhat valakit abban a hiszemben, hogy az illető beteg. A betegek társadalmunk teljes jogú tagjai, s hogy fáradt ember idegesen igazgatja a nyakkendőjét, nem érv a politikája ellen.

Suttogják, hogy iszákos és veri a feleségét. Nem iszákos és nem veri a feleségét. Alaptalan rágalmakat terjeszteni nem szép dolog. (Az „alaptalan rágalom” pleonazmus – minden rágalom alaptalan –, de ezúttal szükség volt az ismétlésnek erre a formaváltozatára, amiért elnézést kérek.)

Félrevezető, mert csak részlegesen igaz vagy egészen téves elemzésen alapuló vádak is illetik a magyar miniszterelnököt. Hiszen például nem a „korrupció” a legsúlyosabb – ez csak mellékes következménye az állami vagyon politikai célú kiszervezésének informális, az alkotmányos ellenőrzés körén kívül eső, látszatra üzleti, valójában politikai, „mélyállami” entitásoknak, alapítványoknak, médiavállalkozásoknak, egyesületeknek stb. –, hanem a rendezett állam és a szabályszerű, szabálykövető és szakszerű közigazgatás fölszámolása: emellett eltörpül a miniszterelnök családjának, baráti körének, politikai kengyelfutóinak és tányérnyalóinak az egyéni gazdagodása, ami persze roppantul helytelen. De a „szétlopják az országot” s a hasonló jelszavak nem találók, mert viszonylag jelentéktelen részigazságot fújnak föl.

A rágalmak külön alfaja a jelenlegi rendszer jellemzése történeti analógiákkal. Budapesti liberális hetilap 13 pontban hasonlítja össze a mostanit a Rákosi- és a Kádár-rendszerrel: 13 elemi tévedés. A szerző a pillanatnyilag uralgó rendszert nem érti, a korábbi rendszert nem ismeri. Durva hamisítás az egész: a hihetetlen történelmi tudatlanság csak az ellenkezés kifejezésére szolgál (ami érthető lenne), de célja nem egyéb, csak a sértegetés; tartalma nincs.

A goromba szidalmak, amelyekkel az ellenzéki közvélemény a magyar államvezetőt illeti, két tekintetben is barbárosítják Magyarországot.

Az egyik tekintet: a mocskolódás megalázza mind az átkozódókat, mind a jobboldalt, pszichológiailag és morálisan tönkreteszi az országot, ráadásul a „tehetetlen ökölrázás” az örök vesztes szerepébe belenyugodni látszó ellenzéket mutat a habozóknak.

A másik: depolitizálja a politikai vitát. Ha a középpontban az államvezető személyiségének és egyéni erkölcseinek a pocskondiázása áll, akkor késik vagy elsikkad a rendszer jellegének megértése. Az erről szóló diszkusszió gyakorta abban állt, hogy el kellett dönteni, ki ad hatásosabban bántó nevet a rezsimnek, nem pedig abban, hogy a rezsim mit jelent és miket művel. Az ide egyáltalán nem illő, bár népszerű „történeti” (azaz a mai Magyarországon: „kommunista”) analógiák („ezek ugyanazok”) különösen kártékonynak és népbutítónak bizonyulnak.

Ráadásul az alpári leszólás és a léha gúnyolódás lehetetlenné teszi annak a tragédiának az átérzését, amelyen a magyar nép és a magyar állam ma átesik.

(Akkor is, ha napestig lehet idézni a rezsim vezető képviselőinek jó stílust, humorérzéket, bölcsességet és udvariasságot fájdalmasan nélkülöző szövegeit. S ezeken persze jókat lehet derülni. De az egésztől azért mégiscsak ajkunkra fagy a mosoly.)

A társadalmi és jogegyenlőség megszűnése, a szűkölködők szüntelen megalázása, a szegénység büntetése, az alkotmányosságnak és a szabadságjogok átfogó rendszerének lebontása, a nemzetközi jog ismétlődő megszegése, a politikai és médiapluralizmus de facto fölszámolása, a honpolgárok önkéntes ön- és jogvédelmi szervezeteinek masszív megtámadása, a társadalom megfélemlítése, a fajgyűlölet és a sovinizmus hivatalos állami terjesztése, a nőellenesség, a homofóbia, a kultúra és a tudomány kiéheztetése: nem tréfa.

És nem a magyar állam vezetőjének futó ötlete. Nem foglalható össze a miniszterelnöki vagyon felcsúti jószágigazgatójának (az eurómilliárdos gázvezeték-szerelőnek) a címére intézett rossz élcekkel.

Igaz ugyan, hogy a mai, mindenfajta demokratizmussal szembefordult politika ritka erős koncentrációja észlelhető sokat szenvedett hazánkban, de ennek legtöbb eleme, különféle sűrűségű oldatokban mindenütt megtalálható. Még Magyarországon se üldöznek és feketítenek be minden kisebbséget (például a reformátusokat nem). Ám a „migránsokkal”, színesbőrű vagy iszlám populációkkal, kisebbségi felekezetekkel és a mindenféle eredetű szubproletariátussal szembeni szociális, jogi, politikai és rendőri kirekesztés, a népjóléti rendszerek szétzúzása a legfejlettebb, leggazdagabb országokban, olykor még egyébként decens liberális jogállamokban is megtalálható (különféle mértékben) – de valaminő arányban mindenütt. Az eddig jóhírű skandináv országokban is kormányon van (vagy befolyásos ellenzéki párt) a rasszista szélsőjobboldal; konzervatív és liberális európai pártok egyre többet merítenek a fajüldöző szélsőjobboldal gondolatkincséből; ez az attitűd számos baloldali áramlatba és mozgalomba is beférkőzött.

Ez nem magyar kérdés – sőt: tulajdonképpen aggasztó, hogy az etnikai-faji diszkrimináció/szegregáció a Magyarországtól eltérően a fehér többség számára még mindig szolgáltató, gondoskodó, kultúravédő jogállamok fönnhatósága alatt is erősödő kormánypolitika és egyre elterjedtebb népi és médiaideológia.

Ennek a riasztó és – finoman szólva – erkölcsileg kifogásolható folyamatnak nem a magyar miniszterelnök az okozója, inkább csak az egyik tünete.

Azt sokszor halljuk, hogy „Orbán, takarodj!”, de azt, hogy egyértelműen elítélnék a rasszizmust, hogy védelmükbe vennék a szűkölködőket, hogy éltetnék – urambocsá – a népek közötti barátságot és az osztályok közötti egyenlőséget, szinte soha. (De azt igen – Gyurcsány volt miniszterelnöktől, az egyik ellenzéki párt vezetőjétől –, hogy itt megtelepedett orosz és ukrán állampolgárok ne kaphassanak nyugdíjat. Heinz-Christian Strache [FPÖ], az új szélsőjobboldali [die soziale Heimatpartei!] osztrák alkancellár se mond mást. Ennek a neve: szociális sovinizmus.)

A tiltakozás ürességének számos oka van, de az egyik (természetesen nem a legfontosabb, de szignifikáns) ok a magyarországi politika perszonalizálása. Persze ez se egyedülálló: az Egyesült Államok jelenlegi elnöke iránti döbbent undor és össznépi kacaj eltakarja azt a meredek lejtőt, amelyen sebesen csúszik lefelé Amerika.

A politikai folyamatok megszemélyesítés általi banalizálása és az emiatti depolitizáltság oda vezet, hogy az ellenzéki népesség elhiszi: a mostani magyar miniszterelnök bukásával megoldódnak az ország bajai, amelyek mélyebb vizsgálata az egyre tartalmatlanabb polarizáció miatt elsikkad. Egyre több olyan ellenzéki van, akinek a politikai meggyőződései jelentős méretű átfedésben vannak az Orbánéival, s akinek erről vagy nincs fogalma, vagy nem törődik vele.

A groteszk és visszatetsző fantáziálások arról, hogy a jelenlegi magyar államvezető majd börtönbe kerül (vagy még rosszabb: kommentelők és posztolók ezrei ábrándoznak róla, hogy majd Ceaușescu, Szaddám vagy Kadhafi sorsában osztozik), nem arra utalnak, hogy ellenzéki honfitársaink mindegyike óhajt szelídebb, humánusabb, jogkövetőbb, engedékenyebb társadalmat. A brutális államrendnek egyre több a brutális ellenfele, akit nem az lelkesít, hogy az utolsó kis zsákfaluban az alvégen is legyen szabadság, egyenlőség és testvériség, hanem akit sajnos csak a düh, a bosszúvágy és a gyűlölet mozgat.

Az ellenzéki irányzatok közötti eszmei különbségek már nem számítanak, csak a kormányzó érdekcsoport fölötti győzelem. Ez éppen annak az eklektikus féldiktatúrának a beállítottsága, amelyet a magyar állam mostani egyszemélyi vezetője teremtett meg, ráülve a hullámra, amely elborítja csaknem az egész világot. (De ismerjük el, ő volt az első hullámlovas.)

Magától értetődik, hogy Orbán Viktor egyetemleges hibáztatása egyben felelősségünk elhárítása. Ha mindenért a miniszterelnök úr a hibás, akkor mi nem vagyunk hibásak semmiért, akkor a nemzetközi tényezők bonyolult hozzájárulását nem kell kikurkásznunk, akkor a haza romlása megint olyasvalami, ami pusztán csak megtörtént velünk: ez a szolgai, alattvalói szellem elég alantas megnyilvánulása.

Én nagyon örülnék neki, ha Orbán Viktor ellenzéki képviselő lenne – nem halott és nem fogoly –, és mások, remélhetőleg nála jobbak intéznék az államügyeket, türelmesen meghallgatva, és ha kell, megszívlelve az akkor már ellenzéki vezető tanácsait és javaslatait. Meg persze főleg annak örülnék, ha a magyar nép maga intézné a saját ügyeit, s csak igen kevéssé hagyná magát vezetni. Se félre, se előre.

Ilyesmire pillanatnyilag kevés esély mutatkozik, de ez nem lehet annak az ürügye, hogy megfeledkezzünk demokratikus és szociális lelkiismeretünkről, a nagylelkűségről, az emberi méltóságról (beleértve ellenfeleink emberi méltóságát) és a jó modorról, akkor se, ha ez nehezünkre esik, hiszen Magyarország állapota kétségbeejtő – nem függetlenül az államvezető visszaéléseitől, alkotmánysértéseitől és törvényszegéseitől –, s az elkeseredés nem az a lelkiállapot, amelyben hajlamosak vagyunk a tárgyi föltételek és világméretű tendenciák józan és felelős taglalatára.

Orbán Viktor felebarátunk és polgártársunk.

Ezt mereven és dogmatikusan észben kell tartanunk, amikor minden erőnkkel azon vagyunk, hogy kormányzati rendszere minél hamarabb megszűnjék, és helyette olyan államrend keletkezzék, amely tiszteletben tartja mindenki méltóságát, szabadságát, és iparkodik gondoskodni minden honpolgár jólétéről, egészségéről, kultúrájáról és létbiztonságáról. Orbán Viktornak, mint minden honfitársunknak, kijár ugyanennyi, nem kevesebb.

És nem több.