Bayer Zsolt lovagkeresztje

Mindenki megírta erről, amit kellett: Bayer Zsolt, a kormánypárti szélsőjobboldal publicistája, a gorombaság tehetséges virtuóza középmagas állami kitüntetést kapott, ez pedig így-meg-úgy meg ez-meg-az. Bár még mindig leírják néha valakiről, hogy „Kossuth-díjas író”, azért állami kitüntetés miatt senki se tisztel senkit: az egész ügynek önmagában nincs különös jelentősége. Akkor tisztelhetné a közönség a kitüntetetteket és a díjazottakat, ha azok, akik a megtiszteltetéseket osztják, maguk is köztiszteletnek örvendenének. Mivel köztudomásúlag ez nincs így, a hörgő fölháborodásnak nincs túl sok értelme.

Ugyanakkor azonban Bayer Zsolt fon­tos ember a mai Magyarországon, s jelentőségét még az se csökkenti, hogy a közösségi médiákban, a blogoszférában, számos portálon meg kommentek tíz­ezreiben az ő durvaságainál sokkal rosszabbak jelennek meg pár percenként.

„Brüsszelt érdekelnie kell a magyar emberek véleménye” – ilyen magyar nyelvtannal képes írni a Magyar Hírlap (főcímben!), amelynek Bayer Zsolt a főmunkatársa (a lap elsősorban azért jelenik meg, hogy Bayer Zsolt lehessen a főmunkatársa; amit nem ő ír beléje, az csakugyan nem számít), s ehhöz a nívóhoz képest a híres publicista hófödte hegyorom.

Nem Bayer Zsolt közismert vélekedéseit szeretném bírálni. Csak két észrevételt óhajtanék tenni avégett, hogy megvilágítsam, hogyan jöhetnek létre ilyen közírászati életművek. Az egyik társadalomelméleti, a másik esztétikai jellegű lesz – ám egyik se lesz se vaskalapos, se közérthetetlen.

Ezek az észrevételek talán arra is magyarázatot nyújtanak, hogy miért ennyire befolyásos Bayer Zsolt újságírói működése: mivel a figyelmes olvasó rá fog ébredni, hogy a jeles szerző – abszurd túlzásai és tréfaszámba menő nyilvános fogcsikorgatásai mellett is – mennyire tipikus képviselője a mai kelet-közép-európai közszellemnek, és arra, hogy figyelemre méltó retorikai képességei és tagadhatatlan intelligenciája ellenére miért kénytelen szüntelenül tévedni. Számos nálánál kevésbé ihletett kollégájával együtt mindenféle – köztük balközép irányzatú – lapokban.

A bayeri jellegű hírmagyarázat és politikai kommentár abból az egyszerű, ám nem bizonyított hipotézisből indul ki, hogy a társadalomban észlelt, a hírmagyarázónak tetsző vagy nem tetsző jelenségek mindenekelőtt valaki vagy valakik tudatos vagy félig tudattalan szándékának a következményei. Leginkább erkölcsi erények vagy erkölcsi fogyatkozások itt az okok, amelyek e szándékokat magyarázzák: valaki vagy valakik erkölcsi defektusai (meg tudatlansága, fölületessége, önzése, érdekvezérelt magatartása vagy – még rosszabb esetben – megfizetett romlottsága) készteti a mindenkori író kijelölt ellenfeleit arra, hogy az író szerint helytelenül cselekedjenek vagy beszéljenek. Ugyancsak erkölcsi okok – hűség a nemzethez, széles látókör, a messzi jövőbe látó intuíció, bátorság, bölcsesség, keménység, kitartás – teszik az író által csodált államférfit vagy írástudót rokonszenvessé, követésre méltóvá.

Ez nagyjából a középkori krónikák világnézete, amelyet Plutarkhosztól és Sallustiustól örököltek – meg persze az Ószövetség történeti könyveiből.

Evvel semmi rosszat nem akarok mondani a régi krónikaírókról: a régi társadalmakban, amelyekben mind a javak elsajátítása, mind a területi uralom, mind a szimbolikus interakciók (szertartások, hadijátékok, párbajok, periodikusan visszatérő zsákmányoló hadjáratok és nőrablások, szent helyek megbecstelenítése, az isteni kegyért folytatott fegyveres verseny, stb.) révén a politika volt az elsődleges. Az a politika, amelynek a középpontjában az isteni akarat kitudakolása állott, s amelyben minden győzelem a természetfölötti tekintély jóváhagyását jelentette. Olyan társadalom, amelyben a potlatch volt a döntő, vagyis az nyert, aki elpazarolta és fölégette a fölösleget: az, aki adott, és nem az, aki kapott – amelyben sokszor (ha nem is mindig) a nagylelkűség ért többet, nem a haszonkalkuláció alapján értett szükségletkielégítés és „profit”. Ahol nem az önzés értelmében vett siker volt a siker. És ahol a kegyetlenséget, a brutalitást igazolta az áldozatkészség (a hősiesség) és az ősöket, a szokásokat és az isteneket illető pietás (kegyelet).

Ámde ez a fölfogás már a késő közép­korban elavult. Nem azért, mert ezek a barbár-hősi ideálok értéktelenek lettek volna, hanem azért, mert többé nem irányították a társadalmi cselekvést. A fölösleget többé nem ajándékozták vagy pazarolták el, hanem befektették és expanzióra használták. Habár a kezelhetetlen fölösleg „fölégetése” a kései kapitalizmusnak is problémája (vö. Gernot Böhme: Ästhetischer Kapitalismus, Berlin: Suhrkamp, 2016, 47–62).

A kapitalizmus – amelyről mindenki ír, aki a máról ír – nem ilyen természetű uralmi alakzat. A tőkés rendben az uralom személytelen. Az a látszat, amely szerint a munka szabad – azaz a munka elvégzésére szabadon szerződnek a felek, a tőkés és a munkás –, azt a benyomást keltheti, hogy a tőkés egyéni meggazdagodása végett folyik az értéktöbblet elsajátítása és a fölhalmozás. Az önszabályozó piac éppen azért lehetett a nyugati kapitalizmus alapvető formaelve, mert ez nem így van: a piac a politikai erőszak és a társadalmi elnyomás (mindkettő örök a komplex társadalmakban) természetét megváltoztatta. Valaha „a korona” érdeke egyszerre volt egyéni tulajdonosi érdek és államérdek. A „gazdaság” és a „politika” most se válik el egymástól (ez polgári illúzió), az ún. állami beavatkozás se változtat az árutermelés és az árucsere természetén, csak az elosztáson (nemzetállamokon belüli és nemzetközi méretekben egyaránt).

Amikor a piaci liberálisok és a nacio­nalista vagy szociáldemokrata államhívők (etatisták) vitatkoztak egymással, akkor az egyéni szabadság és a társadalmi igazságosság eszményeit állították szembe egymással. Egyik se ment túl a kapitalizmus horizontján, mindkettő illuzórikus volt. A mai neoliberálisok és nemzeti etatisták egyaránt „a középosztály” mítoszát tekintik irányadónak, az egalitárius (egyenlősítő) újraelosztás ideológiáját rég föladták – még a középutas, mérsékelt szocialisták is. (Ebből a középosztályból – azaz az újraelosztásból, a szociális gondosko­dásból – kell kizárni az „underclass”-t, a munkanélkülieket, a bevándorlókat, a „munkaerőpiacról” kiszorult vidéki mélyszegényeket, az egyedülálló anyákat, a nyugdíjasokat, a betegeket, a támogatásra szoruló diákokat és így tovább: nálunk mindenekelőtt a cigányokat.) A „perverz újraelosztás” (azaz a tulajdon, a javak, a szolgáltatások, a „hozzáférés”, a presztízs átcsoportosítása a szegényektől a gazdagokhoz, alulról fölülre, a tőkés állam eszközeivel) a norma.

Amikor a mai neoliberálisok azt mondják, hogy a szegények nem elég innovatívak, rugalmasak, kreatívak, mobilisak, tanulékonyak, alkalmazkodók, gyorsak – és amikor a mai antidemokratikus, etnicista-rasszista-kulturalista neokonzervatívok azt mondják, hogy a szegények (etnokulturális, hagyományos rögzöttségeik miatt) faji-műveltségi tekintetben alsóbbrendűek: valami nagyon hasonlót állítanak. Mindkét nézet mélyen jobboldali. (Mindketten úgy vélik, hogy a Nyugat piaci és birodalmi-katonai előnye: erkölcsi fölény. Csak Bayer Zsolt és eszmetársai Magyarországról gondolják, hogy – a bevándorlókkal meg a balkániakkal meg a romákkal szemben – ez a Nyugat. A magyar neoliberálisok viszont a Nyugatról gondolják, hogy az a Nyugat. Csak a Nyugat nem gondolja már ezt önmagáról. A magyar nyugatosság épp olyan vidékies, mint a magyar nyugatellenesség.)

Miközben Bayer és hívei erkölcsi bírálattal illetik a kései kapitalizmust, egyben képmutatással vádolják a másfajta erkölcsi bírálatot: azt, amely az „emberi jogok”, az „osztó igazságosság”, az „alkotmányosság” és a „jogegyenlőség” szemszögéből kritizálja a mai társadalmakat. Mindazok a morális bírálatok, amelyek – mintha Karl Marx, Friedrich Nietzsche, Sigmund Freud, Émile Durkheim, Max Weber (és Fernand Braudel!) sohase élt volna – figyelmen kívül hagyják a kapitalizmus (hegeli értelemben vett) „objektív” jellegét, lehet, hogy nem egészen helytállók, de nem hihető, hogy valamennyien képmutatók. Nem beszélve azokról az egyszerre konzervatív és szocialista kritikákról, amelyek (Rousseau-tól Polányi Károlyig) azt állítják a kapitalizmusról, hogy patologikus (természetellenes).

Ha Bayer azt hiszi, hogy az emberi jogi NGO-k (a TASZ, a Magyar Helsin­ki Bizottság, az Amnesty International, a Human Rights Watch, stb.) vagy a feminista és melegjogi szervezetek, vagy az „új szociális mozgalmak” valaminő „idegen” érdekeket képviselnek, az sajnálatos, no meg egyszerűen nem igaz. De az se meggyőző antikritika, ha a polgárság (és a polgáriság) Bayer-féle szélsőjobboldali (ám ugyancsak polgári) bírálóit egyszerűen a tekintélyelvű, szélsőjobboldali kormányzat bérenceinek tekintik – a logika azonos. Bayer komolyan hiszi, hogy a megalázottak és megszomorítottak védelme csak ürügy az elképzelt magyar etnikai állam és a fehér, árja, keresztyén magyar nemzet tönkretételére, ami nevetséges.

De az is nevetséges (noha kevésbé ártalmas), ha valaki azt képzeli, hogy a hagyományos – azaz a szélsőjobb látókörében: huszadik századi és kispolgári – életformák fölbomlása miatti valóságos aggodalom és szorongás puszta ürügy a nemesebb életfölfogás szétzúzására.

Természetesen én sokkal közelebb állok az emberi jogi mozgalmakhoz, meg szívből, őszintén utálom az etnicizmust, a homofóbiát és az „antifeminista” nőgyűlöletet, ráadásul nyíltan pártolom (jobb híján) a „politikai korrektség” néven gúnyolt népnevelő humanizmust. (Nagyon helyes megbélyegezni a kirekesztő, egyenlőségellenes, represszív ideológiai és nyelvhasználati rutinokat, akármilyen keveset változtat a létező elnyomáson és diszkrimináción. Összefügg az inadekvát erkölcsi bírálatával olyasminek, ami nem erkölcsi természetű. Ezt tartom a sokkal kisebb rossznak. Bár illuzórikusnak.)

De ez az elfogultságom nem gátol ben­ne, hogy lássam: van, amiben a libe­rális és antiliberális moralizálás rokon.

Eszem ágában sincs azt állítani, hogy a fasisztáknak nincsenek olykor meggondolkoztató érveik. Ettől a fasizmus még nem lesz jobb. A fasizmus is a modernség része, akár a saját világszemléletem – mi több, azokból a szociális patológiákból kiindulva zúzza szét a polgári liberalizmust és a polgári demokráciát, amelyektől a radikális baloldal is irtózik, de amelyekből éppen az ellen­kező következtetéseket vonja le. Ahogy Slavoj Žižek írta Heideggerről: meg­tette a jó lépést a rossz irányba. Os­to­ba ember lenne az, aki nem látná, hogy a sajnos bizony náci Heidegger kitűnő diagnosztája volt a kapitalizmus következményeinek és tüneteinek, habár a mű, amelyet erre épített: katasztrófa.

Viszont azt hinni, kedves Bayer, hogy a modernség problémáit a Soros-alapítványok okozzák meg Merkel meg Gyurcsány meg egy-két zsidó bölcsész: ezek gyerekségek. Ez a nagy hagyományú konzervatív polgárellenesség és „völkisch” antikapitalizmus szimpla paródiája. Azt képzelni, hogy a kapitalizmus más lesz attól, hogy a piaci versenyt olyanok nyerik meg (többnyire: hála az állami megrendeléseknek és a részrehajló adópolitikának), akik – a maguk típusában – rokonszenvesebbek a szélsőjobboldalnak: naivság. Amely veszettséget okoz.

Az esztétikai probléma még egyszerűbb: ha valaki konzervatív újjáépítésre (restaurációra) törekszik, akkor elemi szükséglete kellene hogy legyen a tekintélytisztelet valamiféle rekonstrukciója. Ennek szerves része a jó modor, a múlt (a hagyomány) iránti hódolat, a természet, a vallás, az arisztokratikus attitűd gyöngéd szeretete. A „forradalmi jobboldal” – amelyet az Action Française talált föl, s amelyet nálunk kétféleképpen képviselt Szabó Dezső és Németh László – viszont erre nem volt képes vagy hajlandó. A magyar „forradalmi jobboldal” eszményítette a középkori parasztot anélkül, hogy eszményítette volna a középkori grand seigneurt és püspökfejedelmet. Ámde a középkorias parasztdal – jól tudta ezt a „forradalmi jobboldallal” szemben Bartók, Kodály és Illyés – egyenlő a középkor elleni panasszal. Aki a megbosszulatlan régi parasztság barátja, az nem lehet a Zápolyák és Báthoryak híve. (S még kevésbé a Károlyi Sándoré, a Pálffyaké, az Esterházyaké, az Apponyiaké, az Andrássyaké és a Tiszáké.)

A „forradalmi” medievalizmus: önellentmondás.

Amikor Bayer Zsolt trágárul zsidózik és cigányozik és arabozik, akkor nem szolgálja jól a konzervatív ügyet, de nem ő az első, aki ebbe a nehézségbe keveredett. Amikor én korábban a jobboldali nihilizmust tűztem a tollam hegyére – lásd itt: http://888.hu/article-tgm-a-888-rol; TGM: „Schmidt Máriáról”, Népszabadság, 2016. július 27. –, akkor ebből kivettem Bayer Zsoltot, akit bizonyos fokig őszinte hívőnek tartok. Valószínűleg van rá eset, hogy a „k… anyád” fordulat stilárisan indokolt, bár én mindig jól megvoltam nélküle. Az viszont bizonyos, hogy a modernséget elutasító érzelmes pátosszal nem fér össze.

Az antimodernista magyar jobboldali sajtó nagy alakjai – Bartha Miklós, Rákosi Jenő, Milotay István – a pogromlovagságra és az uszításra való minden hajlandóságuk ellenére is vigyáztak rá, hogy ha nem is udvarképes, de (legtöbbször) társaság- és párbajképes irállyal tündököljenek, különben Milotay nem tudta volna meggyőzni róla az úri középosztályt, hogy gentleman is lehet fasiszta – sőt: még Szálasiról is simán el lehetett hinni, hogy misére jár. (Járt is.)

Akármennyire balos Krisztus földi helytartója, katolikus úriember nem mondja a pápáról, hogy hibbant vénember. Engem ez nem háborít föl – mindenki azt mondja, amit akar –, de Bayer szerepfölfogásával nagy baj van. Mint ahogyan az egész magyar jobboldaléval. A nacionalizmus jakobinus és liberális örökség; a magyar konzervatív főnemes a Habsburgok, Metternich és Haynau híve (báró Kemény Zsigmond, amúgy egyik kedvenc íróm mondta Hay­nau politikájáról felejthetetlenül: „eréllyel párosult bölcsesség”). Nem lehet nálunk valaki egyszerre antirepublikánus és a nemzeti függetlenség híve. Milyen a nemzeti érzése annak, aki megszünteti a Magyar Köztársaságot? És viszont: milyen konzervatív az, aki a trónfosztó Kossuthot magasztalja?

Charles Maurras, a Bourbonok híve, tudta magáról, hogy hazaáruló, és büszke volt rá. A „haza” Rousseau és Robespierre iszonyú fikciója volt neki.

„Haza csak ott van, hol jog is van, / S a népnek nincs joga.” Ez a „haza” egyetlen történetileg jogosult fogalma. Annak a költőnek a formulája, aki a reakció számára leghazátlanabb sorokat írta le pár nappal korábban: „Szeretek én, miként még ember / Sohasem szeretett talán. / Szeretek én szent szerelemmel. / De kedvesem nem földi lyány. // Szeretek én egy istenasszonyt. / Egy számkiűzött istennőt: /A szabadságot. Fájdalom, hogy / Csak álmaimban látom őt.” Aki nem földi lyány: hanem elvont eszmény. Amit minden konzervatívnak gyűlölnie illik: az absztrakt szabadságeszme.

Forradalmi-nemzeti, ám univerzalista, szabadságpárti szentimentalizmus. Hagyománytisztelő kegyelet. A mai magyar jobboldal egyikre se képes, hát még mindkettőre egyszerre. Amikor összeegyeztetni szeretné őket, csak szitkozódni tud. Bayer Zsolt hírhedt, de alighanem elkerülhetetlen alpárisága ennek a tehetetlenségnek a jegye.

Éppen ezek a stílusproblémák mutatják meg a magyarországi jobboldali rezsim – és ellenfelei – kulturális nehézségeit. Amikor a magyarországi „nyugatos” balközép egyik vezető szellemi képviselője a nyugat-európai értelemben radikális jobboldali Bokros Lajos, akinek (és szövetségeseinek) ellenfele a feketeszázas-usztasa-csetnik-vasgárdista típusú szélsőjobboldali Bayer Zsolt (és baráti köre), s kettejük közül Bokros (egy „szocialistának” nevezett kormány népellenes pénzügyminisztere) az igazi konzervatív, akkor különösen élesen vetődnek föl ezek az esztétikai kérdések.

Nem dühöngeni kell Bayer Zsolt kitüntetésén – amiben nincsen semmi különös –, hanem azon kellene elgondolkozni, hogy miért zuhan a magyar jobboldalon minden eredetibb, önállóbb elme, mint például Csurka István is, holmi fasisztoid mélységbe. (Nem mintha Bayer fasiszta ízű szitkai, gyalázkodásai, rágalmai és őrületei ne volnának riasztók és viszolyogtatók, bár őszintén szólva engem hidegen hagynak: nem ez a legérdekesebb.) Bayer nem igazi fasiszta (a fasizmus, a nácizmus a huszadik századhoz tartozik). Bayer világnézete, habár nem kritikai, teljesen negatív. Naiv kozmológiájának centrumában a magyar jobboldal föltételezett érdeke áll: ezt védelmezi (anélkül, hogy meg tudná mondani, mi ennek a társadalmi és történeti tartalma) tetszőleges embercsoportokkal és reprezentánsaikkal szemben avval a monoton módszerrel, hogy bizonyítani véli elvetemültségüket, alacsonyrendűségüket, megtévesztő furfangjaikat, rejtett hatalmukat, és így tovább.

Evvel ugyanolyan fajta szükségletet elégít ki, bár némileg azért sokoldalúbban, mint a balközépen az Orbán-gyűlölet: egyfajta, könnyen azonosítható és megszemélyesíthető erkölcsi (erkölcstelenségi) okra vezeti vissza a kiismerhetetlen világgazdaság, nemzetközi politika változásai, a környezeti, demográfiai, életformabeli, szexuáletikai, az osztályösszetételt, a munkaformákat, a településszerkezetet, a kultúrát érintő változások keltette érthető és jogos nyugtalanságot.

Orbán istenítése és ördögítése hasonló: az elvadult politikai gnoszticizmusban isten és ördög egyenrangú; mindkét esetben mértéktelenül túlbecsülik. A magyar szélsőjobboldali konszenzus a világ bajaiért a zsidó-liberális „árnyékhatalmat” vagy „háttérhatalmat” – ezt a terminust a magyar szélsőjobb egy másik, elég érdekes (bár kissé… különös) alakja, dr. Bogár László terjesztette el, amely ma már nem csak a II. és XII. kerületi Nemzeti Paranoia Kör antiilluminátus szeánszain használatos, hanem a magyar miniszterelnök energikus, ám zavaros beszédeiben is – hibáztatja (emlékezzünk: ezeknek az okkult „páholyoknak” a „biológiai fegyvere” a cigányság vagy most a muszlim „migránssereg”). Az ilyesmi mindig jellemezte a szélsőjobboldalt, amióta létezik (tehát a tizenkilencedik század eleje óta). A sátáni erők lajstroma természetesen mindig bővíthető.

A „balliberális” Orbán-sátánizmus azonban következetlenebb. A liberalizmus és a szocializmus (mint világnézet) a fölvilágosodás két ellenkező pólusából ered, és bármennyi pokoli kalandon ment keresztül a história során, kitüntetett köze van – illetve kellene hogy legyen – a rációhoz és a tudományhoz. A negatív kultusz ebbe az örökségbe nem illeszthető bele. Valamely politikai irányzattal folytatott küzdelem nem jelentheti az ellenfél démonizálását. Nem azért nem, mert nem illendő (bár nem is illendő), hanem azért, mert ez a tudatos egyéni akarat szerepének irracionális fölnagyítása, magyarán: babona.

A vezetőnek van súlya és felelőssége, de preferenciáit épp úgy a társadalmi fo­lyamatok nyomása (és értelmezésük) ala­kítja, mint bárkiét; cselekvésének iránya legtöbbször átlátható, épp annyira ki­szolgál, mint teremt érdekeket. Bayer számára az Orbán-kormány vagy „az or­báni állam” mitologikus létező, amelyet véd a létező és főleg a nem létező ármányokkal szemben, függetlenül a kormányzás társadalmi irányzatától, amelyet leggyakrabban a „nemzet” (nála) üres, ám érzelmileg erős szavával ír le, pontosabban: jelöl meg.

A szélsőjobboldal létrehozta a maga megfelelőjét az ellenoldalon: ez ugyanilyen tartalmatlanul ellenez vagy átkoz el mindent, amit „az orbáni állam” művel, saját magát pedig „Európa” üres, de érzelmileg se túl erős szavával írja le, pontosabban jelöli meg. (Ha „Európa” nem lenne üres szó, aggasztó volna: hiszen ez épp úgy az univerzális humanizmus ellentéte, mint a „faj” vagy az etnikum vagy a felekezet. Nem különböznék ez akkor attól se, amit az orosz szélsőjobboldal „Eurázsiának” szokott nevezni. Ez az „ember” fogalmának behelyettesítése a „mieink” kifejezéssel, ami még az írástudatlan törzsi társadalmakban volt szokásos, és amit a fölvilágosodás állítólag megtagadott és túlhaladott. Az etnicizmusra nem az imperializmus a jó válasz.)

A győzedelmes Orbán-rezsim persze létrehozza a maga tükörképét. A rezsim elvi – és nem pusztán konjunkturális vagy indulati – ellenfeleinek olykor tanulmányozniuk kell Bayer Zsolt munkásságát, hogy megtanulják: milyennek nem szabad lenniük.

Ahhoz pedig, hogy a rezsim Bayer személyében kitüntette saját magát, szívből gratulálunk.