Krasznahorkai

Krasznahorkai László megkapta a nemzetközi Booker-díjat, amely nem alábbvaló az irodalmi Nobel-díjnál.

Ebből az alkalomból pár mondat.

Bár Periklész is azt mondja a gyászbeszédében, hogy még a halottakat se kell túlságosan dicsérni, mert irigységet vált ki a hátramaradottakból – az élőket meg különösen nem kellene, mert mindenki megharagszik.

Krasznahorkai Lászlóról szinte azonnal tudni lehetett, hogy kicsoda. Harminc éve a Sátántangó, az első regénye  megjelenése alkalmából azt írta a könyvről a legjelentősebb magyar kritikus és művészetfilozófus, Radnóti Sándor – no, erre is illik Periklész bölcs mondata –, hogy „makulátlan remekmű”, hogy „az olvasónak az a jogos érzése és esztétikai öröme támad, hogy ebben a szövegben semmi sem véletlen”, hogy „igaz, nagyszabású fantasztikus hatás”, hogy „[a] regény antropológiájából nem vezethető le moralitása – ez mélységének egyik forrása”, hogy „nagyszerű befejezés”, „a regény nagy művészete”, „korszakalkotó mű”, „[m]int minden igazán nagy mű, a Sátántangó is kimeríthetetlen”.

S azóta Krasznahorkai még írt pár remekművet. Tarr Bélával közös munkái is érinthetetlen klasszikusai a kései modernségnek.

A görög tragédiában látjuk, hogy a hagyomány nem fönntartható; az aktív istenekkel vegyes természeti rendet fölváltja a mesterkélt emberi rend, amelynek záróköve az államhatalom és az elemi erővé előlépő beszéd meg az írásbeliség: az igazságtalanság megszenteltetik.

Shakespeare-nél meglátjuk, hogy az anyaszentegyház által átörökített természetjog nem érvényes: az érdemet nem jutalmazzák, a bűnt nem büntetik. Hérakleitosz mondta – a reneszánsz fordítás szerint –, hogy az ember jelleme a sorsa (éthosza kinek-kinek a daimón). Shakes­peare-nél ez nincs így, Corneille-nél se: az erő számít meg a véletlen. De a bukás tragikus, tehát a gyászban a természetjog mégis érvényesül. Utólag és csak morálisan.

A kései modern irodalom szerint az ember tettei és a sorsa között nincsen semmi összefüggés. Nincs bukás, tehát voltaképpen sors se nagyon van, éthosz sincs, daimón sincs. Az artikulálhatatlan sötétség egyetemes. Minden aktus magában áll, mindet csak elszenvedik. Borzalmasnak érezzük, de nem igazságtalannak. A szenvedők szenvedésének nincs jelentése. Nemcsak az átláthatatlan emberi állapot transzcenzusa lehetetlen, hanem nincs is mit transzcendálni. Csak valami szörcsög a félhomályban.

Igen, Krasznahorkai László nagy író.

Ha ez vigasz.