Élet és Irodalom,
LVIII. évfolyam, 39. szám, 2014. szeptember 26.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
Ilia Mihályról, a nagy szerkesztőről, az irodalomtörténészről, filológusról és nemzedékeket ihlető tanárról mások többet tudnak, mint én.
Amit én tapasztaltam még otthon – Erdélyben –, hogy volt valaki, aki (ha szabad ilyen régimódian kifejeznem magam ezúttal) nem volt más, mint a magyar szellem vigyázó tekintete.
Aki mindent olvasott, mindannyiunkat olvasott, a legnagylelkűbben, a legelfogulatlanabbul, a legkíváncsiabban, a legjobb indulattal, és valahogyan avval, ahogyan nézett, arra késztette az írókat, hogy írjanak.
Időközben megjelent levélgyűjteményekből értesülök utólag, hogy egykori nehéz helyzetemben hogyan járt közben – kérés nélkül – a romániai magyar „kulturális élet” nagyjainál az érdekemben (és más fenyegetett emberek érdekében), a legtapintatosabban, a legfurfangosabban, hogyan egyengette az utunkat, hogyan magyarázta meg a törekvéseinket szerkesztőknek, könyvkiadóknak, tekintélyes férfiaknak (közvetve utalt rá így, hogy miképpen kellene nekik megvédeniük bennünket). Erről nem tudtam. De nem lep meg. Tudtam, hogy ez a figyelem – amely alkotók tucatjainak, talán százainak járt ki – védelmező, óvó, figyelmes: a szabadság hiányának körülményei között hogyan próbálta csökkenteni a szabadság (a szabadsággal élés) kockázatait, egész egyszerűen azért, hogy a magyar írás legyen. Nyilvánvalóan hitt benne, hogy a magyar írás jó lehet valamire; s különös vonzalom fűzte ahhoz a magyar írásbeliséghez, amely a margón, a földrajzi vagy eszmei vagy formai kisebbségben próbált működni, az elszigeteltség és az elnyomatás olykor extrém és abszurd föltételei között.
Olvasott mindent és mindenkit, s az olvasásával kötötte össze azokat, akik írtak és olvastak. S gyakorolta az olvasás aktív formáját: a szerkesztést.
És írta a levelek ezreit valamennyiünknek.
Drága Miska, születésnapi ajándékként kis rejtvény, föladvány a memóriádnak egy másik levélírótól: emlékszel még, kinek volt a címe – Bukarestben – a Str. Amiral Bălescu 8? Az Intr. Nicolae Ionescu 13? A Str. Mozart 24?
Kié volt Kolozsvárt a Str. Deva 4, ap. 16? A Rákóczi út48, aRákóczi út21, aDonát út 109, bloc P2? A Str. Emil Racoviţă (azaz Erzsébet út) 16? Emlékszel még?
A Tiszatáj – valaha Ilia Mihály lapja Szegeden, Ilia Mihály kedves városában – közölte a legsötétebb esztendőben a legfeketébb szöveget, amelyet valaha írtam, az elfelejtett Bretter György halálára. Brettertől tudom, hogy maradék kis biztonságérzete nagy részét Ilia Mihálynak, Ilia Mihály együttérző tekintetének, értő figyelmének, alapos olvasásának – és baráti segítségének – köszönhette. Micsoda időket éltünk át együtt! Pedig akkor – és még elég sokáig – nem is találkoztam a nagy szerkesztővel, a magyar irodalomnak nem irányítójával, nem iránymutatójával, hanem (valaha) őrző pásztorával.
Ilia Mihály – a népi írók laza közösségének részese Bibó szellemében – megöregedett. Föl se tűnik ez ma, amikor a föld, a magyar föld megőszült.