A rendszerváltás zimankója

*Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. (Magvető, 397 old., 110 Ft. Sajtó alá rendezte: Kabdebó Lóránt.)

Mondom tehát: — Testvéreim,
ha van meg aki aluszik,
ne zavarjuk meg álmait
s hagyjuk a mosolyt ajkain.

Mert az ébredés hova visz?
Csöndes légy, alvók őre, pap:
ki a gonosszal küzd sokat,
lassan gonosz lesz maga is!

Ébredni, tudni, látni bűn!
— Voltam más is, emlékezem,
álmodtam én is édesen
s most sírok, mindig, keserűn.

Vidám tudomány (1931)

1945. május 8-án a fenevad legyőzte a fenevadat: Sztálin csapatai bevonultak Berlinbe, a demokraták és a bolsevikok koalíciója diadalmaskodott Hitler fölött. Auschwitzból, Dachauból, Buchenwaldból megszabadultak a Kimondhatatlan — a később sűrűn és jól kimondott obszcén borzalom — tanúi, s ugyanekkor megindultak halálos zarándokújukon a kitelepített németek milliói, megindultak a rabszolgák százezreivel tömött szerelvények Szibéria felé, mozgott a vékony földréteg a félig élve eltemetett szlovén domobránok tömegsírja fölött, akiket dilettáns módon lődöztek le Tito partizánjai, miközben a brit katonai összekötők zavartan félrenéztek, jobbágyi munkára hurcoltak Morvaországba, Szudéta-vidékre állampolgárságuktól s minden joguktól megfosztott felvidéki magyar parasztcsaládokat, a náci hadifogolytáborokból frissen szabadult szovjet katonák elfoglalták új pozícióikat a Gulag sáncai között, az új hatalmasok cinkos szemhunyorításaitól kisérve végrehajtották a háború utáni első pogromokat Lengyelországban (és Kunmadarason és egyebütt), kitört a népi demokratikus eufória a különféle Madiszok és Nékoszok tiszta forrású népdalharsogásától kísérve, amelybe belekeveredett a Jedan, dva, jedan, dva, omladina Titova dallama is (lásd Fodor András fölöttébb érdekes egykorú naplójegyzeteit a Kortárs 1991. márciusi számában) …

És megindultak az igazságtételek, a pörök, a nyilvános kivégzések, a nácitlanítás, az „igazoló eljárások”. A zömükben 1944-ig kollaboráns francia szocialisták és kommunisták kezdeményezésére kopaszra nyírták, és nyakukban szégyentáblával hajtották végig a főutcán azokat a francia lányokat, akik a megszállás alatt német katonákkal feküdtek le — miközben a Németországban tartózkodó szovjet seregek tisztjei napi parancsokban bátorították a nemi erőszak antifasiszta gyakorlatát —, Ezra Poundot ketrecben mutogatták, Céline-t bezárták, készült a vádirat a nürnbergi pörben (többek között Visinszkij és Berija eszmei irányításával). MacArthur tábornok alkirályként uralkodott Japánban, Zsdanov Finnországban, Vorosilov Magyarországon. Nyilvánosan akasztottak az Oktogonnál, nyerésre álltak a kommunista fölkelők Kínában és Görögországban, az angolokat, franciákat, hollandokat kikergették Ázsiából, előretört a baloldal Nagy-Britanniában, Franciaországban, Olaszországban, a szovjet zónában mindenütt fölülkerekedett a dinamikus kommunista kisebbség.

Az Európában kialakuló, akkor még mindenütt demokráciának nevezett és tartott új rendszerek megpróbáltak valamit kezdeni a közelmúlt — a náci közelmúlt — örökségével. Így történik ez minden forradalomban, és igen sokan forradalomnak érezték a rendszerváltást ott is, ahol csak a bevonuló szövetségei csapatok vetettek véget a fasiszta rémuralomnak. A visszamenőleges politikai ítélkezés, a forradalmi bíráskodás szándékosan — és történetileg tipikusan — hányt fittyet a jogi formalizmusnak. A Bárdossy- és a Szálasi-pörben a népügyész a legalpáribb módon gorombáskodott és gúnyolódott a vádlottakkal, a legcsekélyebb aggály és gátlás nélkül fogta be a bíró a védelem száját. A tárgyalás kétes volta azonban nem izgatta az antifasiszta közvéleményt, amelynek közvetlenül evidens emlékei voltak a szélsőjobboldali diktatúrákról, és amelyet sokkos állapotba hozott Auschwitz elviselhetetlen valóságának föltárulása. Mindenki ismert családtagokat, amelyeket egyszerűen származásuk miatt likvidált — „tett folyékonnyá”, változtatott tárggyá, majd ipari nyersanyaggá — a náci gépezet.

A történelem e botránya arra késztetett olyan költőket, mint Paul Celan, Nelly Sachs vagy Pilinszky János, hogy mintegy „szakralizálják” a lágerekben megtapasztalt „emberen túli” egzisztenciát; maguk az egykori foglyok — Primo Levi, Tadeusz Borowski, Kertész Imre — később azonban jeges tárgyilagossággal számoltak be az emberi természet alapvető állandóságáról, konstans rugalmasságáról messze az abszolút erkölcsi fagypont alatt. Ezek a kibékíthetetlen, de egyaránt megrendítően mély belátások még ma is kivételesek, sőt, valamennyiünk számára nehezen érthetők, bajosan átélhetők; a negyvenes évek második felében pedig — igazán méltányolhatóan — a harag uralkodott, a döbbenet, az elképedés, a hitetlenkedés pillanatai után.

Ebben a döbbenetben külön fájdalmas mozzanat volt sziklaszilárdnak hitt szellemi tekintélyek összeomlása — mindannyian tudjuk, hogy századunk legnagyobbjai közül sokan lettek a parancsuralmi rezsimek cinkosai. Talán kevesen sejtik olvasóim közül, hogy a manapság is az intellektuális becsület bajnokaként idézett Julien Benda, Az írástudók árulása hírneves szerzője a háború után mint francia sztálinista, a Rajk-per első vonalbeli hivatalos apologétája volt Nyugaton. De a lista beláthatatlanul hosszú.

A zsarnokság összeomlásakor a visszatekintő elme csalódottsága, kiábrándultsága, elundorodása hétköznapjain, amelyek szürke, lassú folyamán a legeszményibb ellenálló is része a közegnek, amelyet az alig hihető históriai botrány teremt, dermedtté, fagyossá teszi a forradalmi változás légkörét. Minden rendszerváltásra ránehezül a rossz lelkiismeret zimankója.

Nem elsősorban az új eszmék radikalizmusa miatt omlanak össze a régi tekintélyek, hanem emiatt a hűdött viszolygás miatt. Az akkoriban még tisztességes és szociáldemokrata Bóka László — Kárpáti Auréllal és Zsolt Bélával együtt — kilépett a Magyar Írók Szövetségéből (vagy csak a vezetőségből?), mert a szövetség fölvette tagjai közé Szabó Lőrincet 1947 végén, a kommunista-népi közeledés egyik taktikai epizódjának következtében. Emlékezéseiben írja (olvasható a Válogatott tanulmányok 1966-ban kiadott kötetének 1045. lapján): „Szabó Lőrinc… odajött hozzám, és azt kérdezte, többek előtt, miért vagyok hozzá olyan rideg. Azt feleltem: nem tudom megbocsátani, hogy csalódnom kellett benne. — Nézd — mondtam neki —, az ember nem szereti a részeg embereket. De ha azt látja, hogy az apja dandérozik részegen, azt nem tudja megbocsátani. — Szabó Lőrinc erre azt felelte: — Nincs igazad, de egyben megtisztelsz.” A helyzet megértéséhez tartozik, hogy szemben a szociáldemokratákkal, a radikálisokkal és a kisgazdák egy részével a baloldal (a kommunisták és a Nemzeti Paraszpárt) a tekintélyuralmi rendszerek alatt kompromittálódott értelmiségiek integrálására törekedett „a fordulat éve” előtt, de olykor még utána is, „szövetségi politikájának” szükségletei szerint. Szabó Lőrinc, Sinka, Féja, Erdélyi József ellen a legélesebb támadásokat a Népszava és a Kis Újság intézte, nem a Szabad Nép vagy a Szabad Szó.

Bóka László szavai a részeg apáról kissé triviálisan, de érzékletesen fejezik ki a sokkos állapotba került, elkeseredett antifasiszta értelmiség indulatait. Fajvédő vagy annál is rosszabb álláspontra tévedt nagyjaink látványa általános zavart bűntudatot váltott ki, és ezt mindenféle szándékú politikai erők kedvükre manipulálhatták.

De hát mi történt Szabó Lőrinccel? Aligha szorul bizonyításra, hogy Szabó Lőrinc a legnagyobb huszadik századi magyar költők közé tartozik, talán csak Füst Milánhoz, József Attilához, Weöreshez mérhető, bár én mostanában épp őt olvasom mindenkinél szívesebben. Szabó Lőrinc úgy zúzta szét könnyű kézzel a modern költészet dogmáit — amelyek anatémát mondtak ki minden epikusságra, pláne anekdotára, meg minden ideológiára, minden közvetlenségre, minden nyers élményre, minden szentimentalizmusra, minden lélektani önelemzésre, minden csattanóra, lekerekítettségre, ízességre, jóhangzásra —, hogy azonnal új klasszicitást teremtett. Szabó Lőrinc nélkül elképzelhetetlen volna Illyés és Vas, majd Tandori epikus dikciója, és még ezer egyéb könyvmolyoknak fontos dolog.

Szabó Lőrinc a Dante és Cavalcanti fajtájából való világi teológus költő volt. Ami őt foglalkoztatja, az civilizációnk alapvető paradoxona. Az európai civilizáció alapja az a tanítás, amely megbocsátóan, de határozottan elveti a testet és az individualitást; ebben a civilizációban érzéki individuumok élnek, akiknek ennélfogva osztályrészük a szégyen és a bűntudat.

Azt hiszem, ennek az égő érzéki szégyennek — s a belőle fakadó keserű dacnak és „metaetikus” egoizmusnak — az egész világirodalomban Szabó Lőrinc a legnagyobb költője. Sorsa őt megzabolázhatatlan erotikus szenvedélyekkel verte meg, és emiatt a vezeklés (vagy ahogy néha nevezi, a „tisztálkodás”) kényszerű vágyával is. Szabó Lőrinc nem volt hivő keresztyén — ellenkezőleg —, bár fürdőkádjában a debreceni Nagytemplomban tanult zsoltárokat fújta, és mint a nagy pogányok, Keller, George Eliot, Samuel Butler, D. H. Lawrence, tele volt koronként visszahívogató nosztalgiával. Az az emberi nemünkkel egyidős klisé, amely szerint az érzékiség üdvösség és gyehenna, mélybe ránt és magasba emel, Szapphó és Catullus óta voltaképpen csak Baudelaire-nél és Szabó Lőrincinél, alakult át valamelyest. Mindkét költőben van valami középkorias, és mindketten kábítószer-élvezők voltak. De amíg Baudelaire-nél az érzékiség keresztyén gyökerű paradoxona valamiféle ambivalens tárgyiassághoz, ironikus mozdulatlansághoz vezetett, Szabó Lőrincből egy ágostonos konfesszió patakzását hívta ki. A huszonhatodik év, a Tücsökzene: a legmagasabbrendű vallomásos elbeszélés, amelyet valaha magyarul írtak.

Kabdebó Lóránt — aki már a Napló, levelek, cikkek 1974-es kiadásával és azóta a Harminchat év lenyűgöző leveleskönyvének, a Bírákhoz és barátokhoz megdöbbentő vallomásainak sajtó alá rendezésével óriási szívességet tett minden magyar irodalombarátnak — tavaly megmutatta az olvasóközönségnek, hogyan változtathatja meg egy filológus az irodalomtörténetet.

A Vers és valóság: Összegyűjtött versek és versmagyarázatok (2. köt. Magvető) a versek mögé tördeli a konfesszióról szóló konfessziót, Szabó Lőrinc öngyötrően kimerítő kommentárjait, életrajzi önleleplezéseit versei élményhátteréről. A Vers és valóság — amelyet, egyre bővülő kiadásokban, nyilván nemzedékek olvasnak majd — a magyar irodalomtörténet és könyvszerkesztés egyik legfölkavaróbb teljesítménye. Kabdebó Lóránt kommentált — maga a szerző által kommentált — kiadásában újraolvasni Szabó Lőrinc költeményeit, állítom, új erkölcsi és esztétikai esemény: oly módon dokumentuma ez a könyv az emberi esendőségnek, hogy az egyénfölötti forma szuverenitása nem bomlik föl. A vallomásos vers és a verset átvilágító vallomás egymásra utal, és a biográfiai titkai „napvilágra kerülnek”, nem károsodik, ám a biográfiai tény sem válik irrelevánssá a zárt műforma tőszomszédságában. Egy redakciós döntéssel (kéretik nem „reakciós”-t szedni, ha lehet…) a filológus-irodalomtörténész regényt írt, amelyet — bármi történik is később — már nem lehet el-nemolvasottá tenni. Egy ilyen könyv fordulat kultúránkban; sajnálatos, hogy az aktuális csatazajban úgyszólván észrevétlen maradt.

És ebből a könyvből már meg lehet érteni, mi történt Szabó Lőrinccel.

Szabó Lőrinc, mint köztudomású, föllázadt a konzervatívvá merevült keresztyénliberális humanizmus túlvilágias, spiritualista konvenciói ellen, politikailag előbb a szélsőbaloldali, majd a szélsőjobboldali szocializmus vonzotta — erről sajna még lesz szó —, néha mindkettő egyszerre, befolyásolta őt nemzedékének szokványos nietzschei–bergsoni vitalizmusa, de ami mindennél sokkal fontosabb: a testtel (pontosabban avval az érzékies démonnal, ami a test a keresztyén civilizációban: vö. Julien Green!) való viaskodásban, az elbukás és föltápászkodás ismétlődő szekvenciáiban a költő elveszítette — s ez utólag előrelátható — a szabadság érzését és eszméjét.

Az érzékiség paradoxonának keresztyén megoldása egyenesen kikényszeríti a szabadság ideáját. Ám a bűntudat, amely alól kihúzták a teológiát, a szégyen, amelynek a föloldása, orcánk pírjának kívánatos elsápadása, nem morális, az csak a rossz érzés, a malaise és az életmentő, oktalan, animális megkönnyebbülés váltakozása; a morálisan okafogyott kétségbeesés és oktalan remény ismétlődő cseréje a sorsra redukálja az emberi állapotot, ez az, amit a nagy janzenisták — Julien Greenen kívül Mauriac, sőt, Simenon — a földi pokolnak tartanak. Ez a fatalitás Szabó Lőrinc számára az emberi lét kvintesszenciája, nincs érv avval szemben, ami van, ami megesik.

A következmények sem késhetnek — és a géniusz ezeket is könyörtelenül megmutatja nekünk. Van a Különbéke (1936) című kötetben egy iszonyú vers, az „öreg barátaimhoz” (1932), amelyben költőnk figyelmezteti az elavult liberális humanizmus híveit, hogy új világ jön. Pár strófa belőle:

Én jobban látom a jövőt, most
én tudom, hogy mit mond a jel;
jön a jövő és úgy csinál majd
mindent, ahogyan neki kell.

Én vitázom, de ő cselekszik,
mint a hóhér, egyszerűen;
az idő durvábban befogja
a szátokat, mint ti nekem.

Mért ellenkezel hát, barátom?
Mért nem hagyod, hogy én tegyek?
A halál szörnyű, buta érve
különb? okosabb? kedvesebb?

Megjön minden, amit akartam,
de én nem örülök neki;
az igazi diadalt mindig
a legbutább érv vívja ki.

Most értem vív, ami Van és Lesz,
mégsem tetszik a fegyvere:
koponyátokra zúg a csontkéz
s az enyém is recseg bele.

De talán mégis így van ez jól,
isteni mindig, ami Van.
Öreg barátaim, siratlak,
s veletek siratom magam.

A költő önéletrajzi kommentárja így hangzik: „Ekkor a Magyarország szerkesztőségében dolgoztam, Magyar Elek főszerkesztő mellett. Őt »többesszámítottam« meg az »öreg barátaim« címben. Kitűnő, de akkor hozzám még túl konzervatív ember volt, morális és politikai nézeteink az én »bolsevik! csökevényeim« miatt folyton ütköztek, néha drasztikusan. Erről és a közbeszóló halálról beszél a vers. Magvar Elek volt különben a nevezetes »Ínyesmester« szakácskönyvíró.”

Elkerülhetetlenül eszébe jut az embernek, hogy tizenhárom esztendővel később a legbutább érv Szabó Lőrincre sújt majd le, amikor egy még újabb világ köszönt be tankjaival. A teológiátlan bűntudatra és „metaetikus” szégyenre épülő emberi állapot, ahogyan a szabadságot nem ismeri, nem ismerheti a szánalmat sem. Szabó Lőrinc föltűnő és folytonos önsajnálata — vannak, akik emiatt idegenkednek lírájától — sem igazi szánalom. Borzalmas gyerekkori élménye (nagyanyja váratlanul és teljesen alaptalanul megvádolja avval, hogy ollóval ki akarta szúrni mindkét szemét: ezt többször is említi, a Különbéke kötet „Nagyanyám” [1933] versében, majd a hozzá fűzött életrajzi kommentárjában, illetve a Tücsökzene 86. számú darabjában, címe: „Nagymamánál”) könnyeket csalhat az érzékeny olvasó szemébe, de mivel „isteni mindig, ami Van”, a részvét hamar kihűl, mert a költő mintegy nem tart igényt saját magára, saját személyiségére, mert

ma se titok, hányszor szétrepülök
a semmibe, — merevül a szemem,
szívem lassúl, — és üres testemen
hogy zúg át oly istenek gyönyöre,
akiknek a Megszűnt Én a neve.

(„A megszűnt én”, Tücsökzene, 206.) De a kenószisz, a kiüresedés minden keleti és nyugati misztikus számára ismeretes élménye, az én szertefoszlatása, tárggyá tétele sem teszi a személytelen élményt tárgyilagos-tárgyiassá:

                     … Az arany zúzmara
borzong itt-ott, hül és zsugorodik,
a máglyára csipke hamuhodik,
de tüze még nagy, mint egy alkonyat,
s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.

(„Kandalló előtt”, Tücsökzene. 339.) S a meghökkentő kommentár a jegyzetben hozzá: „Az utolsó sor nemcsak engem mérlegel mint írót, hanem a nézőimet, olvasóimat, a demokráciát is.” Miért? Talán sejtem; megfejtését nem tudom.

S amikor Szabó Lőrinc megküzd a legnehezebbel, avval, hogy miért, mitől, minek folytán, minek révén az valaki, aki individuálisan az, egy, összecserélhetetlen, akkor is kifut az egyetlenből a Megszűnt Én —

Nem csupa innen és nem csupa túl,
mihelyt megszövöm, szálaira hull
s úgy fut a semmin keresztül-kasúl:
mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
mégis valóság, élet és jelen —
mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

Szabó Lőrinc különbözik a magyar költészet nagy személytelenjeitől — Füst Milán, Weöres, Határ Győző — ebben a nagy versben is („Mégis”, A huszonhatodik év, 91.); mert ő úgy személytelen, hogy énje elvesztése nem mint misztika vagy — mint az említett mestereknél — metafizikai bohózat vagy — mint Szentkuthynál — szereplő nélküli antimetafizikus pikareszk, hanem konfesszió; kímélet, maszk, cicoma nélküli konfesszió egy férfiról, akinek történetesen komoly kétségei vannak afelől, hogy mint különálló egyéniség létezik-e.

Ezért — ezért a személytelen, a személyességből kifelé küzdő (és én ezt a küzdelmet a nyugati civilizáció legnagyobb erényének tartom: nélküle nincs igény az igazságra!) őszinteségért — volt Szabó Lőrinc oly furcsán kíméletlen a harmincas években, ami aztán oly nagy bajba sodorta. Ahogy Magyar Eleknek és más liberálkonzervatív öreguraknak tudtára adta, hogy idejük lejárt, úgy említette zsidó ismerőseinek, hogy bár ő személy szerint sajnálja, de elkerülhetetlenül el kell pusztulniuk. Egy civilizációs mutáció kívánja így. Így közli — ha igaz — Bajcsy-Zsilinszkyvel, hogy „Bandi, ki fogsz irtatni a parlamentből”, Gömbös üzeneteként.

Szabó Lőrinc egészen más okokból keveredett a szélsőjobboldalra, mint legtöbb kortársa. Senki nem állhatott távolabb Sinkától, Féjától, Kodolányitól, mint ő, Babits tanítványa. Sértő Kálmánról, Erdélyi Józsefről ne is szóljunk. Szemben ugyanis majdnem mindenkivel, akinek ideig-óráig köze lett a fasizmushoz, semmi jele annak, hogy Szabó Lőrinc valaha is nacionalista lett volna.

A Válasz köréhez is azért áll közel, amiért a Nyugathoz és a Magyar Csillaghoz; a magas forma és a szociális igazságosság iránti absztrakt vonzalma miatt. Többször említi, és igaz is, hogy mindig inkább baloldali volt, mint bármi egyéb, a szokásos magyar nietzscheánus módon, mint voltak oly sokan. Libeárlis persze soha, keresztyén persze soha. De nacionalista sem, soha. Pedig Trianon után ez aligha mondható el bármelyikünkről — hogy soha. Bár Szabó Lőrinc írta Vörösmarty óta talán a legnagyobb magyar hazafias verset a berni labdarúgóvilágbajnokság döntőjéről, és ő volt képes arra — ami szerintem az ösztönös patriotizmus egyik csúcspontja —, hogy elátkozza Magyarország klimáját, prózaian, lucskos ruháról, drága tüzelőről, influenzáról sírósan panaszkodva. Ám mindez csak a fátum dideregtető érzésével, debreceni pogány-kálomista, távolságtartó, mégis intim fatalizmussal, amelyről más, mint Goethe, nem juthat eszünkbe.

Szabó Lőrinc igazán nem sok gonoszat tett — néhány visszhangtalan elismerő cikk Hitlerről, a szónokról, ilyesmik — ebben a rosszabbakhoz szokott huszadik században. A gázkamrákba mérget fúvó, a dachaui krematóriumok alá pokolbéli tüzet rakó szenvedélyek benne nem lobogtak. Yeats-től, Céline-től, Montherlant-tól, Ezra Poundtól, Brechttől, Aragontól sokkal rosszabbakat idézhetünk. Ne feledjük: 1945 — és különösen a liberális-neokonzervatív, antitotalitárius fordulatot jelentő késő hetvenes évek — előtt nagyjából mindenki azt gondolta, hogy vége az egyéniség, a liberális humanizmus korszakának, eljő a tervezés, a tömegregulázás, az ideologikus népközösség korszaka; ebben egyek voltak a New Deal, Hitler és Sztálin, Léon Blum és Lord Keynes hívei. Ma kissé hátborzongató olvasni, amit Szabó Lőrinc a maga mentségére előad: ugyanis számára a politikai reménység legnagyobb pillanatát a Molotov–Ribbentrop paktum, a két évig tartó Berlin–Moszkva tengely jelentette; hozzávetőleges világnézete a Strasser-fivérek baloldali nemzetiszocializmusához, Roberto Michels és Doriot szindikalista beütésű, enyhén bolsevizáló fasizmusához állt közel; elközelegni látta — joggal — a személytelenség, az antiindividualizmus világkorszakát. Hiszen a harmincas-negyvenes években majd’ mindenki — beleértve a Lordok Házát — a tekintélyelvű szocializmus különféle variánsain töprengett, és egyenruhás munkahadseregek Magnyitogorszktól az olasz és német autópályákig, Roosevelt közmunka-projektumáig a piaci anarchia, a munkanélküliség, a pazarlás, az élősdi kapitalizmus leküzdését ígérték. A másként gondolkodókat őrültnek nézték. Finom szellemek, mint Mannheim Károly, a világ újjászervezéséről ábrándoztak, a volt trockista Burnham a menedzserek világforradalmáról beszélt.

Itt csak utalhatok rá — anélkül, hogy bizonyítani megkísérelhetném, de nálam kiválóbbak ezt már megtették többször —, hogy az európai vagy nyugati civilizáció nagy erénye, a törekvés a személyesből és a pusztán-elhittből való kitörésre éppen nem jelent antiindividualizmust. Pedig Hegel is azt hitte. Bentham is, Comte is, Husserl is. Szabó Lőrinc egyenesen rákényszerült erre a hitre. Amit följebb emlegettem, a „metaetikus” szégyen végül rászedte legnagyobb költőjét: az igazságra való igyekezet ént megszüntető hatalma széttörte az egyéni lelkiismeret-felelősség-bűnbánat-föláldozás keresztyén-humanista művelődési zárványát, ám meghagyta a kínt.

A Birákhoz és barátokhoz Szabó Lőrinc szenvedéseinek története 1945 után, amikor Hitler szimpátiái miatt — hogy ezek ugyanakkor és ugyanazért szovjet szimpátiák is voltak, persze említetlenül maradt — zaklatták, gyötörték, igazolóbizottságok elé állították. A morál és a vallás elzárva; Szabó Lőrinc, a kor egyik legnagyobb költője, Magyarország egyik legokosabb embere egyszerűen nem érti, miért érik a csapások.

A bosszúvágy még érthető. Egy gyűjtőtáborban elpusztított költő — akire egyébként Szabó Lőrinc alighanem hatott — özvegye, az új politikai rendőrség frissiben kinevezett tisztje többször lefogatja; ez ha csúf dolog is, emberi. De az egykori barátok, még a segítőkészek is, tartózkodók. Még nem tudnak felejteni. Még hazavárnak üldözötteket. A hidak romokban. A költőnek az ellenkező oldalon állott ismerősei, kartársai meg-megnyugtatják — tudják, milyen érzékeny —, de a levelek hűvösek. Megvédünk talán, de barátkozni… hát majd később, esetleg. A Megszűnt Én költőjének azonban forró, majdhogynem testi hevületű, azonnali és föltétlen szeretet kell, amely fölfal, elemészt. És most. Rögtön.

És Lóci — a fia — nem tanul, Madisz-bálokra jár, a költő tömbbizalmi, pártpénzeket gyűjt; unt, másodosztályú ismeretségekbe kapaszkodik. Illyés segít, kiszabadítja, de ő messze van, fejedelem. A rettegő, szeretetért esengő Szabó Lőrinc egyedül van a naplójával, gyerekes panaszok, önigazolások, dehogy, ő mindig, a baloldaliak, a zsidó barátok, az establishment ellenszenve, mindez igaz is többnyire — sikolyok, lapok százain keresztül. S az áldozat kezdi megszeretni hóhérát — hiszen végül is semmi igazán rettenetes nem történik a költővel—, sőt, kezd belészeretni.

Iszonyúbb olvasmány nehezen képzelhető.

„Hír a Magyar Nemzet-ben: az ausztriai, illetve grazi nácik közül a bebizonyítottan vérengzőket népbíróság elé utalják, a vezetőket munkatáborba viszik, a közönséges tagokat esküvel kötelezik hűségre a demokratikus köztársaság iránt. Ez a három kategória van. Szenzációs. Éjjel: nem bírok aludni. Ötször oltottam, gyújtottam. Olvasás, tűnődés, szívdobogás, […] Mennyi vad gondolat, mennyi vak kétségbeesés! Jobb erről hallgatni. Az utcai ablakom redőnyhúzója kettészakadt. Szörnyű ház, minden anyaga kezdet óta vacak volt. Ebédért a nyomorkonyhára.”

Pár lappal odább:

„Tiltakozó ima a Dac ellen: meg kell alázkodni. A Dac az egyik ördög.”

Majd a legborzasztóbb részlet: Fantazmagóriákat álmodom, s mert bizonyos értelemben vonzanak is, ébren folytatom őket. Ma éjjel: Az Akadémia ülésterme, lent írók és hozzátartozók, fent a karzaton a közönség. Az íróegyesület alakuló közgyűlése. Ellentétek, mérsékelt feszültség, áthidaló törekvések. Illyés és mások beszélnek. Kimondhatatlanul mirólunk van szó. Rólam, Németh- Laciról, Kodolányiról. Nem emlékszem pontosan. S egyszerre: Rákosi Mátyás beszél. Abban az értelemben, ahogy Révai írta azt a cikket a Szabad Szóba; néven nevez; megért; a fontosat nézi s a jövőt, kezet nyújt, s kéznyújtást követel a többiektől. Valami történt, homályosan emlékszem csak… Vagy a Zeneakadémia nagytermében volt… Szóval: (Rákosi Mátyás] sürgeti, hogy hívjanak, bejelenti, hogy a kocsiját értem küldte, beszéde végére ott leszek. Nemes lelkeket a méltányosság veszteget meg legjobban. Valami furcsa rendezés, egyszerre csak a pódiumon látom magamat, ketten vezetnek be, a terem hallgat, itt-ott pisszenés és fütty, erre tapsok, az egész terem átveszi… Komikus, hogy elmondom?… A komikus az, hogy sírva fakadtam, majdnem elájultam.”

Ma, amikor — nem úgy, mint 56-ban —, a diktatúra részeseitől egy megbánó hang föl nem csöndült, igaz, nem is volt forradalom, de nem volt konverzió sem, a damaszkuszi úton az átépítési munkálatok miatt a forgalom bizonytalan ideig szünetel, nos, ma azért gondolkodnunk kell ezeken a szenvedéseken és rettegéseken, azokén is, akik nem nagy emberek, mint Szabó Lőrinc volt.

Akinek filozófiai alkatából következően nincs belső tere a megbánásra és kiengesztelődésre, annak a rendszerváltás puszta tényéből felé sugárzó szemrehányás nem egyéb, mint merő szerencsétlenség. Ez a szerencsétlenség — bármit gondoljunk is az erkölcsileg elfogadhatatlan politikai rendszerről, amelynek valaki valamiért hívéül szegődött — ki kell hogy hívja azok részvétét, akiknek részvétre szerencse folytán erejük van. A rettegés és a reflektálatlan szégyen — a vétkes emberé is — emberhez méltatlan állapot. Minden bizonnyal sok polgártársunk, felebarátunk kínlódik így. A fejükre zúdult szerencsétlenség, gondolom, érthetetlen számukra, s a részvét, ha értő is, nem lehet fölény. Szabó Lőrincnek nem adatott katarzis. A föloldozáshoz nem elég a töredelem — az benne megvolt, bár hogy mi okból, nem értette —, hit is kell hozzá, az pedig, mint mondják, ajándék.

Nem azt mondom, hogy a vádak, ha igaz vádak, ne hangozzanak el. Ez igazságtalanság volna. Ráadásul méltánytalanság a zsarnokságtól ártatlanul szenvedettekkel szemben. De bocsánat és béke akkor lehetséges csak, ha előbb értjük, mit szenved az, aki talán soha nem értheti, miért éri a vád. Aki csak azt láthatja, fordult a kocka, s a végzet végzéséből, mint Szabó Lőrinc rossz álmában, vádlottként áll egy kísérteties teremben, egy kísérteties, lidércnyomásos érettségi vizsgán, ahol kegyelemre vár akárkitől, olyasvalakitől akár, aki nem méltó arra, hogy irgalmat osszon. A rossz bűntudatra rossz bocsánat felel.

Mielőtt az ítélet — lelkünkben, s csak ott — elérkezik, legyünk részvéttel azok iránt, akiket senki sem kérdez ugyan, de akiket hangtalanul s mégis hangosan vádolnak falfirkák, új utcanevek, másról beszélő újságcímlapok, gyöngédség nélküli, meggondolatlan gesztusaink.

Ha Szabó Lőrincnek nem adhatott is sorsa értelmes békét, könyvéből — amely számomra a rendszerváltás legfontosabb könyve — a magam gyarlóságairól sokat tanultam. A mások szerencsétlensége vakító fényt vet arra, amit nekem kell megbánnom.