Haza: utazás

Tíz éve először mehettem — immár itthonról — haza. A romániai forradalom hatalmas áradatot indított meg. A Magyarországtól eddig elszakított erdélyiek nyugatra, az ide szakadtak keletre áramlanak, csodát látni, beszélni. Főleg, végre, beszélgetni.

A Balt-Orient expressz sötét, zsúfolt és jéghideg. De az utasok most nem a vámos érkeztét vizslatják, hanem hangosan politizálnak egymással. Megérzem az első Mărăsesti cigaretta semmi máshoz nem hasonlítható bűzét. Szorongástól mereven ülök a fülkében, hallgatom útitársaim történeteit. Várom a határt. Biharkeresztes. Biharpüspöki. Piros-sárga-kék karszalagos és kokárdás határőrtiszt elveszi kék (nem zöld!) útlevelemet. Lapozza, rám néz. Visszaadja, furán, bizonytalanul mosolyog. Civil mozdulattal a tányérsapkájához emeli a kezét. A vonat két óra hosszat nem indul, majd nekilódul. Nagyvárad, fölszállók. Történetek. Ízesen és szeretettel szidják az új forradalmi szervezeteket. Érdekel a politika és ez az arrafelé sosem hallott hang, de nem tudok figyelni.

Várom, hogy Kolozsvárra érkezzünk. Negyvenegy évemből ott éltem le harmincat. Tíz éve viszont. Megszoktam, hogv nekem Kolozsvár legenda, félálom múlt idő; olyan város, ahová még levelet sem írhatok, mert a címzettet beviszik; szállongó hírek forrása, emberi jogi szervezeteknek idegen nyelven írott jelentések tárgya, a hétköznapokban kerülendő gondolat. Az emberek többnyire szülővárosukban élik le az életüket, az otthon azért otthon, mert az ember a sötétben sem megy neki a póznának, sötétben is megleli a kulcslyukat, az ágya melletti hokedlin a hamutartót. Az otthon azért otthon, mert az embernek nem kell töprengenie afölött, hogy miféle is voltaképpen, nem kell kényszeres leltárakat készítenie, ellenőrzendő, mennyire hűtlen az emlékezete. Néha valamiért gondolatban sem lehet bekanyarodni egy utcasarkon: valamiért megtorpan a kemény drillel némává erőszakolt emlékezet. A memória föllázad; nem a lelki egészséget óhajtja szolgálni, nem annak az ismételgetését, hogy a fejemben még minden a helyén van, hanem azt, hogy riasszon: csakhamar a felejtés következik. Tilos befordulni a Malom utcából a Bartha Miklós utcába.

S ahol a memória gépezete megállít, ott majd, a valódi helyszínen, ott mi lesz?

Nyargalok le a Trefort utcán, rohanok a Jókai utcán, a Fő tér — a sarkon égő gyertyák, koszorúk az elesettek emlékére —, igen, minden a helyén van. A Szent Mihály-templom, a Bánffy palota, a Kendeffy ház: itt dolgoztam hat évig a szerkesztőségben, ahonnan … — ez most nem fontos —, a házban a hivatalt szétdúlta a tömeg, a rácsos kapu belakatolva. Érzem, be kell mennem a szerkesztőségbe, tíz óra, muszáj. Tudom, a román hetilapnál kaptak egy szobát az Egyetem utcában, kaptatok föl. Zúgás, füst, kopog az egyetlen 1934-es Erika írógép, készül az új lap, télikabátban állnak az emberek a Bánságból, a Székelyföldről, Bukarestből: sor-tüzek, segélyszállítmányok, a minden modern forradalomból ismert félig mozgalom, félig államhatalom jellegű tanácsok, követelések, pontozatok, félelmek. „Itt vagy?” — kérdezi időközben teljesen megőszült barátom. „Hát akkor csakugyan vége.”

Bekövetkezik az, amiben már nem hittem. Hazaérkeztem. Otthon vagyok, s nemcsak vendégként szabad, mert mindenki szabad körülöttem. „A politikai helyzet” nem túl ragyogó, de én most nem erről írok. A fiúkon iszonyúan meglátszik ez a tíz esztendő. Csontszaggató hideg van, mindenkin ócska szvetterek. A legtöbb ember borostás. Semmi különöset nem akarnak. Igazat írni, jó verseket közölni. Ilyesmik.

Bajor Andor verse a Helikon első számában — még 1988-ban készült:

Bölcsen és hidegen mérem
Álmaitokhoz a mérgem
Mi üres így tűnik üresnek
Kígyózó utamra lesnek
De hallgat a semmi alattam
Nem súgja be merre haladtam
Megkövesült az igazság
Hogy az élőt holtra vitassák
Kövezzetek mint a veszettek
Kiket mindig félrevezettek

Pokoli a fagy, süt a nap, minden áttetsző és ijesztően csöndes. Nincsenek autók. Mindenki körülnézés nélkül vág át az utcán. Csoportosulás a mártírok kirakatüvegre ragasztott listái előtt. Gépírásos cédula: szerveződik a zöld párt.

„Örülök, hogy túlélted.” — Nem éltem túl” — mondja A., hosszú ujjaival fölemeli a tonnás súlyú konyakospoharat.

A Fellegvári úton egy jéghideg szobában szerveződik a MADISZ, az erdélyi magyar Fidesz (ez csak hasonlat). „Nem tudunk semmit.” Mindent tudnak. Még rólunk is mindent, minden részletet, a Kisgazda Párt szakadásáról többet, mint én. Alig kell mesélnem; megbírálják, amit tavaly mondtam Szegeden. Szégyenletes, ostoba könnyek szöknek a szemembe: mert az az igazság, hogy mindig is otthon voltam, csak ostobán nem mertem tudni róla.

Budapesten lehallgatási botrány. Erdélyben sorra fölhívják az embereket. „Kányádi úr? Sütő úr? Gyimesi tanárnő? Közöljük önnel, hogy ezelőtt tíz perccel az ön telefonvonaláról lekapcsoltuk a lehallgatókészüléket. A rendőrség bocsánatot kér.” Ahogy most itt Pesten kopogom ezt a beszámolót, sűrűn csöng a telefon. Várom a BM hívását. Késik.

Vasárnap a Magyar Színházban az RMDSZ ülése után az emeleti előcsarnokban. Megölelek negyven, ötven télikabátot. Veszett hideg. Egyetemet szervezünk. Pártot szervezünk. Mindenki hűvösen higgadt, magabiztos. Mintha száz éve csinálnák. Bosszúvágy sehol.

Dolgozni akarnak. Pedig minden tele még a kompromittált figurákkal. „Majd kihullanak.” Éva úgy mosolyog, mint még soha. Meg is magyarázza. „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák …” Ezt ma Kolozsvárott nyugodtan lehet mondani. Igaz, hogy félnek sokan, hogy a nyelv megbicsaklik. Hogy hiányoznak szavak. De most az egyszer jó (sőt, célirányos) magyarnak lenni. Amit valahol magyarul kigondoltak, azt mindenütt értik, ahol magyarul beszélnek.

Radu M. mondja, köszönés nélkül, mintha láttam volna az elmúlt évtizedben, „no igen, nem is volt rossz a múltkor a román Szabad Eurpában. csak régebben nem keverted a múlt időket, túl sok igei állítmányt használsz, a latin nyelvek névszóibbak, mint a magyar; most majd belejössz, salut”…

Gyuri bácsi szobája változatlan a Görögtemplom utcában, a zongora letakarva, Rudi Pléiade-sorozata így is bővült vagy húsz kötettel, kokárdás altisztek katonátlanul csoszognak a jeges járdán, a Farkas utcai templom háromszöge pedig ott van, ahol lennie kell. Közben némileg meghaltunk.

De a zsarnok terve nem sikerült. Gyergyószentmiklóson egy avantgárd színháztársulat fölújítja az Übüt, és radikális ellenzéke a helyi kommünnek. Kendőkbe és lyukas bundabélésekbe burkolózva mindenki olvas, vitatkozik. És végre érteni vélem, mennyivel tartozunk a palléroknak. Ugyanis Kolozsvár szép. Nincs ennél nagyobb erő.