Majdnemszentek ideje

Tisztelt lovagok! Tegyük le gondolatban egy pillanatra a kardot, tegyük félre a lángszórót, és nyissuk fel a sisakrostélyt. Nézzünk körül, és állapítsuk meg, hol vagyunk. Igen, a hatalomban vagyunk. A hatalom legbelső körében. A hatalom csúcsán. A Várban. De az ostromlott Várban.

A Hit Lovagjai vagyunk. A Hatalomba vetett hité. Fides, spes, caritas. Isten Országát építjük. Mi konkrétan itt, az új Szentföldön − Magyarországon. De mindenütt másutt is, ahol Lovag kell a gátra. A Lovag ott van minden alapkőletételnél, minden stadionszentelésnél, minden rénszarvasvadászaton. Magyarország az utóbbi ezer, de különösen az utóbbi tizenöt évben igencsak kivette részét az Üdvtörténet apokaliptikus projektjének megvalósításából, talán még a Jóisten is megemelné a kalapját előtte, ha nem épp Magyarország lenne a bokréta rajta.

A Hit Lovagja − a hatalom embere. De a szent hatalomé. Más hatalmat a Lovag nem ismer. Számára semmi nem lehet szentebb a hatalomnál. Ebből a szent forrásból árad ki rá is a szentség. Megengedem, hogy nem mindig, nem teljesen szent. De majdnem. Majdnemszent. Szentnek születni kell. Majdnemszentnek is. És ő annak született. Majdnem. Majdnem gáncstalannak és majdnem megvesztegethetetlennek. Nagyok vagyunk, hatalmasak vagyunk, mi alkotjuk ma Európában a majdnemszentek táborát. Hadd emlékeztessek rá, hogy Jean Raspail lovag közel fél évszázaddal ezelőtt, az Új Középkor hajnalán írta Majdnemszentek tábora című regényét, amelyben látnoki erővel vetítette előre a jövőt: a Kerekasztal Lovagjainak táborütését a Karmelitában. Köszönjük, Raspail lovag!

*

A Tábor – tudjuk − az égbe megy. Mi azonban maradjunk kicsit még a földön. Öntsünk tiszta vizet a hatalom Szent Grál-kelyhébe, mielőtt nehéz testű lovainkon dübörögve megindulnánk, hogy megtoroljuk a sértést, a gyalázatot, az égbekiáltó bűnt, és letöröljük a könnyeket a bántalmazott hajadonok, a menhelyi kisgyerekek, a megalázott kisnyugdíjasok, a leüvöltött fejű kis harangozószerzetesek orcájáról, hogy aztán a keresztes hadak élén, Trump bátorságlovag vezetésével fölszabadítsuk a brüsszeli hordák, az LMBTQ-söpredék és a kutyafejű ukránok uralma alól a Földet. Sőt talán a Holdat is!

De ne siessünk előre! Egyelőre még csak a majdnemszentek újraválasztásánál tartunk. A hordák végső elkeseredésükben új csodafegyvert akarnak bevetni: olyan rivális indításával akarják beszennyezni a parlamenti választások makulátlan tisztaságát, akinek esélye van a győzelemre. Megáll az ész! A becstelenség nyilvánvalóan a vérükben van. De mielőtt még a brüsszelita sakálsajtó rávetné magát erre a mondatomra, és lovagiatlanul új vérvádat koholna a semmiből, szeretném mondani: nem, tisztelt horda, nem vérvád ez, hanem száraz ténymegállapítás. A SZUVÉHÁ fact-checking szolgálata a napokban tette közzé gyorsjelentését, amelyben szó szerint ez áll: „a vérengzőknek a vérengzés a vérükben van”. Kész tényekkel nehéz vitatkozni. És nem is tanácsos. Nagyon úgy néz ki – ezt persze tényként nem tudom megerősíteni −, hogy a nihilizmus brüsszelita-magyarita szálláscsinálói nem olvasták a mi Nobel-díjas Toldinkat. Nem hallottak az ukrán vitéz orvtámadásának gyászos következményéről, akinek becsületes párviadalban fejét vette ugyan a magyar bajnok, de ő – a tényeknek fittyet hányva – ezek után hátulról, orvul próbálta leteríteni a hőst, mire Toldi kénytelen-kelletlen miszlikbe aprította és pokolra küldte a sunnyogót. Azt kapta, amit megérdemelt. Tőlünk is megkaphatják a sötétbehegedülők, a lapútyimatyik, a lovagi becsület lábbal tiprói és más bolsevik tempójú templomgyalázók.

A lovagi becsületkódex, mint ismeretes, tiltja a becstelen harcmódokat, olyanokat például, mint a parlamenti hátbatámadás, az információs méregkeverés, a választási tőrbe csalás, a tollal és kamerával végrehajtott újságírói orvtámadás, az ellenfél megtorlással fenyegetése. Ezek a tiltások kétségkívül becsületünkre válnak, de hasznunkra semmiképpen sem. Persze alaposan belegondolva, mi értelme is volna a veszett kutyákat megtorlással fenyegetni, bőven elég, ha – mint azt az Aranycsillag Lovagja, Visinszkij prokurátor mondta 1937-ben Ha-Nocrinak Moszkvában – agyonlövik őket. Mást nem érdemelnek. Mindenesetre − a legkisebb fenyegető él és megtorló szándék nélkül − annyit már most leszögeznék: ha a sunnyogók pártja nem hagyja abba a sunnyogást és nem teszi le a fegyvert vasárnap estig Hatvanpusztán, akkor olyasmi fog történni, ami eddig még sohasem: először is nem kerül be a történelemkönyvekbe a „hatvanpusztai fegyverletétel” dicsőséges napja, másodszor pedig a sunnyogók kikerülnek az Élet Könyvéből, mivel sine ira et studio a pokol fenekére küldjük őket. Akár így lesz, akár másként, pár százezer tiktoker-harcos, influenszer, udvari troll és digitális tartalomgyártó készenlétben áll, hogy olyan parádés lovagi tornát csináljon a sunnyogó párt választási összeesküvéséből, amitől leröpül a brüsszeli szélmalmoknál lesben álló kóborlovag − Le Coq Hongrois de la Mancha − mind a huszonhat feje. Én már most alig bírom visszafojtani magamban a nevetést.

A lovagi torna – nem játék. Sokkal több egy földszintes parlamenti választásnál. Már-már fölér egy nemzeti konzultációval. A lovag betrappol a porondra, meghajol és fölkérdezi a tribünön ülő Nemzetet, és miután kérdéseire a Nemzettől megkapta a lelkesítően egyértelmű igent, ledöfi vele a lábainál tekergődző globális háttérhatalmat. Keservesen csalódni fognak a brüsszeli paravánok mögött lapuló köztörvényes mobiltolvajok, ha azt képzelik: a hatalom már a földön hever, csak le kell hajolni érte. Azt adja meg az a jószagú Úristen! A Hit Lovagjai sem ma jöttek le a falvédőről! Harcosok vagyunk − nem piskóták! Nem fogjuk hagyni, hogy a lovagi hatalom kerekasztalát brüsszeli parancsszóra négyszögesítsék! Jobb is, ha a Majdnemszentek Táborának most hátat fordítani készülő árulók, a kivárásra játszók, a kétkulacsosok, a menekülőutakat keresgélők, a pénzpalotákban vacogó nerlovagok már most jól az eszükbe vésik: semmi nem lesz elfelejtve, semmi nem lesz elnézve, semmi nem marad megtorlatlanul. A langyosokat kiköpi szájából a Szuverén. Ne is reméljék, hogy Isten Országának további építésében részt vehetnek!

A hatalom − nem politika. Komolyabb dolog annál, semhogy politikusokra lehetne bízni. Szent ügy. Ha a politikát lényegére csupaszítjuk, lehántunk róla minden demokratikus cafrangot, parlamentáris sallangot, jogállami leplet, mozgalmi civilkedést, ideo­lógiai csipkét és pitykét, akkor a nettó hatalom kemény tényéhez jutunk. Az esszenciák esszenciájához. A hatalom azonban kényes jószág: nem adja oda magát minden jöttmentnek. Nem azért szent. A hatalmat nem elég akarni. A hatalomért rajongani kell, epekedni, lángolni szent szerelemmel. A hatalom a Bátorságlovag szíve várának Úrnője. Nektek, beavatottaknak nem kell ezt magyaráznom. Akinek ezt magyarázni kell, az nem is lovag. Soha nem látta még a hatalom bájait a maga pőreségében, politikai maskara nélkül, közvetlen közelből. Soha nem érintette meg a szívét e gyönyörök kertjében pompázó piros rózsa látványa.

*

Emlékeztetlek titeket a mi Sir Galahadünk – polgári nevén Tilo Schabert – tételmondatára: a valódi politika − nettó hatalom. Mi, a Hit Lovagjai, akik a Szent Hegy magaslatán, a Várban vetettük meg lábunkat, pontosan ennek a nettó hatalomnak vagyunk büszke letéteményesei, kardos angyalai, tettre kész védelmezői. Nem azért ütöttek kétharmaddal lovaggá minket, nem azért győzünk tizenöt éve egyfolytában minden lovagi tornán hatalmat hatalomra halmozva, hogy most ütődött brüsszeli kóborlovagoknak engedjük át a mi gyönyörűséges Domnánkat, aki már eddig is annyi választási tornán dobott nekünk szalagot. Mi csakis Őt szolgáljuk. Az Ő vazallusai vagyunk. Előtte térdelünk. Rajta csüggünk. Közszolgálati trubadúrjaink, influenszereink, tiktokereink az iránta táplált misztikus szerelmünket éneklik meg nap mint nap minden látható és hallható felületen, égen és földön, kivetítőktől a hirdetőoszlopokig, tévéhíradóktól a reklámfilmekig, tiktoktól az instagramig, napilapoktól a szórólapokig.

A hatalom – Szezámfal. De csak a Hit Lovagjai előtt hajlandó megnyílni. Töketlenül szaladgáló politikusok előtt soha. Toporoghatnak a hatalom falánál, imádkozhatnak hozzá napestig, ököllel verhetik, nem nyílik meg. Akkor sem, ha merénylet és fondorlat útján – amitől Isten mentsen – a töketlenek és idétlenek kormányra kerülnének. Kormányra, nem hatalomra! Az ám, hazám! A hatalom makrancos jószág. Idomítani lehet, kormányozni nem. A hatalmat gyakorolni kell. A kormányzás hatalom nélkül olyan, mint férfi a szerszámja nélkül. Kormányozni – nézzetek Európára! – a hülye is tud. Hatalmat gyakorolni – nézzetek Amerikára! – csak választott kevesek. A kormányzásnak van eleje, közepe, vége. A hatalom gyakorlásának se vége, se hossza. A kormányzás valamivel több mint nettó politika, de nem olyan sokkal. Mindenesetre a nettó hatalomnak legfeljebb küszöbe. Aki a küszöbre teszi a lábát, még nincs benn a hatalom házában, és ha a ház jól van megépítve, akkor a küszöbénél nem is jut tovább soha. Egy kormány hatalom nélkül csak nettó politika. Semmit nem tud, semmit nem akar, semmire nem képes. Csetlik-botlik, toporog a küszöbön, míg végül onnan is el nem zavarják. Ezzel szemben akinél a hatalom, az kormány nélkül is boldogulni fog a gyakorlásával. Ha a küszöböt rövid időre elvesztette is, azért a házban ő az úr. Választással kormányra lehet kerülni, de hatalomra nem. Hatalomra kerülni forradalommal lehet. Színes forradalommal, színtelen forradalommal, jogállami forradalommal és fülkeforradalommal is, ahogy a Hit Lovagjai kerültek hatalomra.

 A kormányzást összekeverni a hatalom gyakorlásával öreg hiba. Sokan ráfáztak már. A politikai kormányzat nem a teste, csak öltözéke a hatalomnak; a politikai gúnya, amit a hatalom teste visel. Arra való, hogy felöltöztesse a hatalmat, civilizált külsőt, jogszerű kinézetet adjon neki. A hatalom köntös nélkül is az, ami: hatalom. Ezzel szemben a politikai köntös test nélkül egy halom hasznavehetetlen gönc. Lóg a politikai jelmezkölcsönzőben a vállfán, és várja, hogy a hatalom embere magára kanyarítsa.

Lovagok! A mostani választások tétje – és ebben különbözik az eddigiektől − nem az, ki fog kormányra kerülni, hanem az, kié lesz a hatalom: a brüsszeli viperafészeké vagy a Kerekasztal Lovagjaié a budai Karmelitában. A választási ütközet ezúttal a nettó hatalomért folyik. Nem barátságos politikai mérkőzés ez már, hanem nettó hatalmi harc, vérre menő háború, amely egyetlen kérdés körül forog: ki kit győz le? Belzebub a Sátánt vagy a Sátán Belzebubot? Mert ilyen már a hatalom természete, ha emberek kezébe kerül: diabolikus. Mivel azonban mi, lovagok több-mint-emberek, majdnemszentek vagyunk, és mivel minket Oroszlánszívű Max Weber készített fel a politikára mint hivatásra, tudatában vagyunk a hatalom e kettős természetének. Úgyhogy amikor a Jóisten riadót fúj, és mi nyeregbe szállva kardot rántunk, csakis az Ellenség, a Rágalmazó, a Hazugság Atyja, az Emberi Faj Ellensége – Hostis Humani Generis −, egyszóval a sunyi Kiskakas megregulázása, illetve kinyuvasztása céljából tesszük. Gondoljatok bele: ha tizenöt évvel ezelőtt nem mi vesszük kezünkbe a hatalom szent kardját és keresztjét, vagy ha elgyöngülve a hosszú harc alatt kiejtjük kezünkből, akkor Magyarország már rég bukott állam lenne: egy az Unió bugyogó olvasztótégelyében kapálózó huszonhét páriaállam közül.

Sir Galahad, alias Schabert Tilo lovag valaha egész könyvet írt a néhai bostoni polgármesterről, Kevin White-ról, aki a politika talán legkreatívabb fojtogatója volt, hogy az ő példáján mutassa meg, mi a teendő a hatalomért vívott szent háborúban. Kevin White hatalomra kerülve addig fojtogatta a helyi politikát, míg ki nem fojtogatott belőle és magához nem vont minden hatalmat. De mikor a politikában nem maradt szusz, már lélegzetet sem tudott venni, csak tátogott kidülledt szemmel a porban, Kevin lovag megállt: a demokrácia politikai játékát nem bántotta, hagyta, hadd játsszák tovább, csak persze most már papírkarddal, vízipisztollyal − a gyerekek. Ez a játszótér lett a nettó hatalom paravánja. Ez fogta ki a szelet azoknak a kótyagos politikai különcöknek és sunnyogó civileknek, ellenzéki újságíróknak a vitorlájából, akik nem átallották Kevint tekintélyuralommal, diktátori hatalommal vádolni.

A Hit Lovagja sem bolond összetörni a szabadság játékterét, ha a nettó hatalom paravánjaként is használhatja. A szabadságot szereti, nem a zsarnokságot. De világosan látja, hogy a szabadság még csak ruhája lehet a nettó hatalomnak. Megkönnyíti a hatalom gyakorlását. Diktatúrában a nettó hatalom a maga rettenetes pőreségében mutatkozik meg, ruhátlanul. Ezért gyakorlása felettébb kényelmetlen. Még ha valamilyen ideológia ponyváját terítik is rá. Ehhez nem kell különösebb kreativitás. Ellenben úgy koncentrálni minden hatalmat egy kézben, hogy a hatalom kecskéje is jóllakjon, és a demokrácia káposztája is megmaradjon, ez már igen! Ezt nevezem kreativitásnak!

Akkor hát miben áll a kreativitás a Hit Lovagja számára itt és most, amikor a Vár falait már javában ostromolja a brüsszeli veszedelem? Sto gyelaty? Világos, sto gyelaty. Suhintani kell! Kardélre hányni a pogányokat. Egytől egyig. Csak párbajra kiállni nem szabad önjelölt vezéreikkel, ezekkel az állovagokkal. Előáll, mondjuk egy ilyen önjelölt, egy politikai homonculus, aki létrán ágálva hatalmi visszaéléseket leplez le, üldözi az igazságtalanságot, ostorozza a bárdolatlanságot, miközben hatalma a nullával egyenlő. Aki azonban hatalom nélkül házal befolyásért, hadakozik a regnáló hatalommal, az vitán felül félnótás. Nettó idióta. Van ilyen. Szóba sem jöhet, hogy a szent hatalom lovagja komolyan vegyen egy politikai futóbolondot és kiálljon vele párbajozni. A futóbolondnak nincs veszítenivalója, a lovag viszont akkor is veszít becsületéből, méltóságából, ha miszlikbe aprítja őt. Ahogy egy nővel, egy kisgyerekkel, egy bolonddal sem állunk le párbajozni.

Nehezebb eset a másik homonculus: a dróton rángatott, pórázon tartott brüsszelita báb. Neki nagyon is megvan a magához való esze, csak azt jó pénzért idegen érdekek szolgálatába állította. Ő nem bolond – galád. Ha külföldi gazdái nem pumpálták volna föl politikai izmait, nem fújták volna föl őt óriássá, észre sem venné őt senki. Így azonban olyan látszat keletkezik, mintha ez a levegőben táncoló brüsszeli reklámbábu képes lenne legyőzni a Hit Lovagját, megszerezhetné a nettó hatalmat. Látszat ez, de hatásos látszat. A Hit Lovagja nem erősítheti a látszatot azzal, hogy kiáll egy bérből és fizetésből élő külföldi ügynökkel párbajozni. Jól mondta a mi Bornemisza Péterünk egykoron: „Ha kiskakassal harcolsz, akár megbírod a kiskakast, akár ő bír meg téged – kiskakasos leszel.”

*

De aggodalomra semmi ok, lesz még öröm a mi utcánkban! Eljön a pillanat, amikor a legtöbb magyaremberek örülni fog. Nem kérdés, mikor jön el: a 90. percben. Föltéve persze, hogy nem lesz szükség hosszabbításra. Ha szükség lesz, akkor kicsit később. A választások addig tartanak, amíg nem győzünk. Olyan nincs, hogy ne az győzzön, aki jobb. Kik ozuk? Miü vogymuk. Bátorságlovagok SC – Brüsszeli Viperák: 5:0. Nem térdelünk le a viperák előtt! Úgyhogy, ha a győzelemhez hosszabbításra lesz szükség, akkor hosszabbítunk. Akár az évtized végéig! Addig rendkívüli állapot lesz – rendkívüli örömmel. Az űrből is látszani fog. Végül talán még mi, bátorságlovagok is rázendítünk az Örömódára. A magyaremberek örömének ódájára, természetesen!

(A Kerekasztal Lovagjai digitális pajzsaik döngetésével adnak hangot harsány tetszésüknek.)