„Nem szuverenitásmánia, hanem hatalommánia ez”

A megfélemlítési törvényként emlegetett szuverenitásvédelmi törvény mögötti szándék nem új keletű jelenség, még Magyarországon sem. Szilágyi Ákos korábban is sokat foglalkozott ezzel. A fogalom problémás értelmezéséről beszélgettünk.

Magyar Narancs: 2011-ben egy teljes könyvet szentelt a szuverenitás témájának, illetve a kifejezés körüli problémáknak.

Szilágyi Ákos: Ennek a 2011-es könyvnek az a címe, hogy A szuverenitás fantomja. A fantom kísértetet és kísértést is jelent. A szuverenitás fantomizálódása a könyv írásakor – a globalizáció és az európai integráció vágtázó folyamatai közepette – évtizedek óta tartó folyamat volt, úgyhogy semmit nem kellett megjósolni, legfeljebb – sűrű hálaadások vagy cifra hazafias káromkodások közepette – megállapítani: ez van. Én a hálaadók közé tartoztam. 1995-ben Gombár Csaba az általa vezetett Korridor kutatócsoport szuverenitásról szóló tanulmánykötetének A szuverenitás káprázata címet adta, ő maga pedig így fogalmazott: „Mire ölünkbe hullott, anakronisztikussá vált”. Mármint a szuverenitás. Nyugaton már ekkor egyre több alkotmányjogász, nemzetközi jogász beszélt a „posztszuverenitás” koráról. Világossá vált, hogy a nemzeti szuverenitás fogalma meghaladottá vált, virtualizálódóban van. Nagy Boldizsár nemzetközi jogász a „szuverenitás démonáról” írt briliáns esszét Magyarország uniós csatlakozásakor, 2003-ban. Szóval az az újdonság, amit én a könyvben bő évtizede előrevetíthettem, nem a szuverenitás új életre kelése, hanem populista politikai doktrínává, legitimációs ideológiává válása volt az úgynevezett „szuverén demokráciákban”.

Mitől szuverén egy demokrácia?

Nem egy demokrácia, hanem kettő: az orosz és a magyar. Attól, hogy nem az. A „szuverén” jelzőt fosztóképzőként kell érteni. A „szuverén demokrácia” legitimációs ideológia, amely Oroszországban született meg 2008-ban. Vlagyimir Szurkov elnöki mindenes, mé­­diaszakember találta ki a Putyin-rendszer ­számára. Arra szolgált, hogy szuverenitásként legitimálja Oroszország egyre súlyosabb demokráciadeficitjét és autokratikus elváltozását, ennek nyugati kritikáját pedig az orosz szuverenitásba való beavatkozásként. Az orosz szuverén demokrácia 2000-ben a „törvény diktatúrájának” putyini meghirdetésével kezdődött, a magyar szuverén demokrácia pedig 1998-ban azzal, hogy a kormányra került Fidesz „rendszerváltásnál kevesebbet, kormányváltásnál többet” ígért. De hol vagyunk már ettől! A 2002-es választások elvesztése után a Fidesz egy új, második rendszerváltás pályájára állította a magyar liberális demokráciát. Maga Orbán Viktor idézte föl a minap a Századvég Intézet szuverenitási konferenciáján tartott beszédében Kövér László mondását, miszerint azért szenvedhettek választási vereséget, mert „kormányon voltak, de hatalmon nem”. Elképesztő mondat, kulcsmondat.

Az egész 2010-es illiberális rendszerváltás elhelyezhető ennek az egyetlen mondatnak a foglalatában. A kormányok leválthatók, jönnek-mennek a hatalomban, a hatalom azonban nem leváltható. Ezért nem az a kérdés, ki van éppen kormányon, hanem az, hogy ki van hatalmon. A szuverén demokrácia időben és térben korlátlan hatalomgyakorlást jelent, a vezér saját szuverenitását, a vezér saját demokráciáját, egyedül ő lehet úr a demokrácia házában, ami épp ezért bizonyul aztán az autokrácia házának. A szakirodalomban ezt választásos autokráciának nevezik. A populista vezér a régi, 17. századi abszolút uralkodók szuverenitását ölti magára. Korlátlan hatalomra tör, és valóban e két országban ez idő szerint belső korlátja szinte már nincsen a szuverén vezéri hatalomnak, csak külső. Nálunk ez elsősorban az EU-t és a NATO-t ­jelenti. Folyik is a „szuverenitásvédő háború” ­velük szemben rendesen. Mindkét országban, azzal az apró kis különbséggel, hogy Oroszország nem tagja egyiknek sem. Összefoglalva: a nemzeti szuverenitás, a népszuverenitás valóban fantomizálódott a 20. század végére, de az abszolút uralkodóként, szuverénként fellépő populista vezérek szuverenitása olyan mértékben kelt új életre, ahogyan sikerült a társadalmi zűrzavarként, idegen befolyásként, nemzetellenes merényletként átértelmezett plurális demokráciát egy-egy országban kiüresíteni, beszűkíteni, felszámolni.

Értünk egyáltalán általánosan valamit szuverenitás alatt?

Persze, hiszen a mindennapi szóhasználatunkban is benne van. Gyakran mondunk olyanokat, hogy ez valakinek a szuverén döntése, szuverén akarata, hogy valakinek van szuverén ízlése, gondolkodása. Általánosságban ez azt jelenti, hogy független, önálló, integer, nem lehet kívülről befolyásolni, nem tűri, hogy beleavatkozzanak a döntéseibe. Persze, ez a döntési hatáskör nem korlátlan. Ha ma egy apa büntetésként gázrezsóra ülteti a gyerekét, akkor az nem az ő szuverén hatásköre, hanem bűncselekmény, amit szankcionálni fognak. Nem mondhatja azt: kinek mi köze hozzá, az én gyerekem, szuverén jogom úgy megbüntetni őt, ahogy akarom. Persze, a modern államok szuverenitása sem jelentett korlátlan hatalmat, mindig is voltak külső és belső határai annak, hogy mit tehet, illetve mit nem tehet meg a szuverén uralkodó, nép, nemzet, állam. A kölcsönös függések, a nemzetközi szerződéses viszonyok, a nemzetközi jog erősödése folytán ez a szuverenitás az elmúlt három évszázad alatt igencsak megfogyatkozott. 1945 után a háborúindítás már nem szuverén hatásköre egy államnak, hanem bűncselekmény, nem irthat ki szuverénül népeket vagy népcsoportokat és így ­tovább. Ma már a terror, az elnyomás, az emberiségellenes cselekedetek sem tartoznak egyetlen állam szuverenitásának hatókörébe. Az „azt csinálok, amit akarok, mert szuverén vagyok” korszaka rég véget ért, igazában csak a 17–18. században volt érvényes, amikor tényleg azt jelentette, amit XIV. Lajos mondott vagy nem mondott, de mondhatott volna bármelyik abszolút monarcha: L’État c’est moi – Az állam én vagyok. Az eredeti, 17. században született és az abszolút monarchiákban testet öltött ­szuverenitásfogalomnak talán ez a legtalálóbb meghatározása. A nemzeti szuverenitás, a népszuverenitás már sokkal korlátoltabb hatalmi függetlenséget jelöl: nem személyre szabott, valamilyen intézményi vagy szellemi entitás – nemzet, alkotmány, állam, parlament – rendelkezik vele. Csak a 20. századi totalitárius vezérállamokban tért vissza a 17. századi értelemben vett abszolút uralkodói szuverenitás. És ­ennek a totalitárius szuverenitásnak a fantomja kísért ma a már említett „szuverén demok­ráciákban”. Ma már akár Putyin is, Orbán is mondhatnák, hogy „az állam én vagyok”. Mondják is, szinte mindig többes szám első személyben beszélnek.

Kezdetben is ennyire ellentmondásos, homályos fogalom volt a szuverenitás?

Semmiképpen. A szuverenitás eredetileg a korlátlan uralkodói hatalmat jelentette. A harmincéves háború, a véres európai vallásháborúk káosza nyomán a 17. században született meg olyan filozófusok fejében, mint Jean Bodin és Thomas Hobbes, és lett az 1648-as vesztfáliai békekötéssel létrejött európai nagyhatalmi rend és az úgynevezett abszolút monarchiáknak a legitimációs alapja. Az uralkodói hatalom isteni akaratból eredeztetése nem ment tovább: ha nem egy kereszténység van, hanem több és több egyház, több hitgyakorlat, akkor vagy káoszba hanyatlik az uralkodás, ahogy azt a harmincéves háború mutatta, vagy az autoritásnak kell új forrást találni: ez lett a szuverenitás. Ami a 20. század derekán és most a 21. század elején atavisztikusan visszajönni látszik Európában, az a 17. századi szuverenitás, a „kötözetlen vadállat” – ahogy Montesquieu nevezte kora abszolút uralkodóit – szuverenitása. Jakab András kiváló jogtudós magát a korlátlan hatalmat feltételező 17. századi szuverenitásfogalmat nevezi „vadállatnak”, amelyet meg kell láncolni, ­különben zsarnokságokat készít elő. A nép­szuverenitás, a nemzeti szuverenitás, az alkotmány szuverenitása – e „leláncolásnak” a különféle stratégiai voltak. De a magyar szuverenitásvédelmi törvény nem Orbán Viktor vezéri szuverenitását hivatott „megkötözni”, hanem a társadalom – a civil szervezetek, önkormányzatok, a média, a kulturális intézmények – szuverenitását. Itt az államtól, a hatalomtól való függetlenséget tekintik, magyarán a szabadságot tekintik „kötözetlen állatnak”, igyekeznek móresre tanítani, a rendszer ketrecében tartani, hisz különben még belemarna a vezér kenyéradó szuverenitásába.

Ezek szerint ez a sok kormányzati beszéd a szuverenitásról nem új keletű?

Eleitől fogva másról sem beszélnek. Az úgynevezett „szuverenitásvédelem”, ami a vezéri szuverenitás védelmét jelenti befelé és kifelé is, kezdettől napirenden van. Ennek ­keretében zajlott már az IMF kipaterolása, az „unortodox”, vagyis szuverén gazdaságpolitika bevezetése, a CEU és egy sor más nemzetközi szervezet kiüldözése is. 2013-ban külön parlamenti vizsgálóbizottság foglalkozott a „külföldi befolyásszerzés” folyamatos figye­lésével, nyilvántartásával és nyilvánosságra hozatalával, például a civil szervezetek által megpályázható „norvég alapítványi pénzzel”, vagyis ugyanazzal, amivel a nemsokára a szuverén saját alaptörvényébe foglalt Szuverenitásvédelmi Hatóság fog foglalkozni széles e hazában. Mivel a vezéri szuverenitásnak mára csak kívülről van némi gyönge jogi, politikai korlátja, féke, ellensúlya, a legfőbb ideje volt véget vetni a belül elsorvasztott, halálra ítélt és csak uniós tagállami és alapítványi forrásokból valamennyire életben tartott civil társadalom és média tevékenységének, amely még mindig zavarja a korlátlan hatalomgyakorlást.

A magyar szuverén mintha nemcsak befelé igyekezne korlátlan hatalmat érvényesíteni, hanem kifelé is:  hiába a nemzetközi jogi vagy uniós elítélés, Magyarország szuverénül megteszi, hogy nem hajtja végre az Európai Bíróság menekültügyben hozott elmarasztaló ítéletét. Ezek szerint megteheti?

Ez a szuverenitási színjáték része. A magyar szuverenitás dacol Brüsszellel, ­fittyet – bakfittyet – hány neki stb. stb. A demokráciadeficitet, a szabadságkorlátozásokat – e tekintetben csakúgy, mint Oroszországban – kőkemény nemzeti szuverenitásként viszik színre, mondhatni teatralizálják a saját nézőközönségük számára. A valóság ennél kissé nyomorultabbul fest. Először is, Magyarország nem csak az Európai Unió egyik tagállama, de még a schengeni övezetnek is a része, tehát bárki, menekült, migráns is, aki az EU bármely országában letelepedhetett és megkapta az állampolgárságot, szabadon jöhet-mehet a magyar határokon, és letelepedhet akár Magyarországon is. Hiszen ugyanezt teszi folyamatosan jőve-menve más uniós államok határain száz- és százezer magyar is, még csak nem is az útlevelével, hanem a személyi igazolványával. Másrészt a déli határon emelt és őrzött szögesdrót kerítés, a területi szuverenitásnak ez a múzeumba való emlékműve a jelek szerint nem sokat ér a menekülthullámokkal szemben: úgy haladnak át Magyarországon, mint kés a vajon. Harmadrészt, nap mint nap olvashatjuk, akkora a munka­erőhiány és akkora az igény a magyarnál is olcsóbb munkaerőre, hogy a szuverén magyar állam ázsiai és más multinacionális cégeknek engedélyezi harmadik világbeli munkavállalók tíz- és most már százezreinek több évre szóló itt-tartózkodását, ami persze nem jár letelepedési engedéllyel, de egészen bizonyosan járni fog házasságkötésekkel, letelepedésekkel, és akkor nem is beszéltem a csinnadratta nélkül özönlő szorgos kínai, vietnami és török bevándorlók tömegeiről. Mindeközben a tagállami Magyarország demográfiai mélyponton van, nemcsak a születésszámok csökkenése miatt, hanem a kiköltözés, a külföldi munkavállalás, külföldön letelepedés miatt is. Csak a határon túli magyar népesség a felére-harmadára csökkent az utóbbi tíz-tizenöt évben. De hát miért azt mondjuk, „külföldre” mennek? Saját nagy politikai hazájukban mennek egyik helyről a másikra, amitől identitásuk, kapcsolatrendszerük bővülhet ugyan, de nem szűnnek meg magyarok lenni, bárha Magyarország szuverénje megvonja is tőlük a levélben szavazás jogát, amelyet megad a „határon túliaknak”, akik – hála az uniós csatlakozásnak – épp annyira határon inneniek is már. Magyarország uniós csatlakozása az egykor Trianonban igazságtalanul megvont határokat jószerével megszüntette. Miközben a szuverenista hatalom valóságos Trianon-vallást épít fel, az uniós csatlakozással elértük, amit a szuverén Magyarország soha nem ért el száz év alatt, hogy ugyanúgy jövünk-megyünk ezeken a hatá­rokon, mint ha 1920 előtt élnénk. Ez bizony csakis az EU-n belül, a kisállami szuverenitások agarainak hátrébb vonásával vált lehetségessé. A magyar szuverén természetesnek ­veszi, hogy Tusványoson tart előadást, hogy állampolgárságot ad a határon túli magyaroknak, hogy azok levélben szavazhatnak a magyarországi parlamenti választásokon. Igen, egy rakás törvényszegési eljárás folyik az ­unióban Magyarország ellen. De az unió nem állam, Brüsszel semmiféle elkülönült a tagállamokkal szembeszegezhető szuverenitással nem rendelkezik, bizonyos értelemben, jogi értelemben a közösségi szerződés maga rendelkezik szuverenitással, de még ezt sem lehet a tagállamokkal szembeszegezni: a hatásköröket együttesen gyakorolják, szembemenni valójában sohasem az unióval, pláne Brüsszellel lehet, hanem a tagállamok együttesével és magukkal az egyes tagállamokkal. Még az együttesen gyakorolt közösségi jog tagállami megsértésének uniós szankcionálása sem lehetséges úgy, ahogy valamilyen jogsértést a tagállamokon belül szankcionálnak. Az uniónak van parlamentje, de ez sem valamilyen ­európai uniós szuverenitás hordozója. Hozhat törvényeket, de ezek megvalósításához a tagállamok mindegyikének a hozzájárulása szükséges. A lényeg az, hogy az EU nem állam, a szubszidiaritás elvére épül, nem pedig a szuverenitáséra, és szerintem soha nem lesz belőle föderáció. Nem lehet lejátszani a „föderalista-vitát”, amely a 18. század végén Amerikában a föderalisták győzelmét hozta a konföderáció híveivel szemben. Nem hiszem, hogy nemzetállamokból föderációt lehet alkotni. Az EU-nak nem a szuverenitás felé kell mozognia, hosszú távon csak egy nagyon sajátos fajtájú föderatív berendezkedést tudok elképzelni, amelyben nincs önálló föderatív hatalmi központ, nincs a tagállamok fölötti állam – minden ellenkező híreszteléssel szemben Brüsszel nem az –, nem is kell, hogy legyen, mert a tagállamok szuverenitása annyira virtualizálódott mára a globalizációs és integrációs folyamatoknak köszönhetően, hogy egy régi vágású szuverenitásnak, még egy alkotmányosan megszelídített, fékekkel, ellensúlyokkal „leláncolt” szuverenitásnak sincs sok értelme. A szubszidiaritás elvét, ezt az egyébként ­keresztény, politikailag pedig kereszténydemokrata fogantatású elvet kellene az EU ­államszervezeti alapjává tenni, és ezen az alapon felépíteni valamit, ami még nem volt. Az a nemzetállam, amelynek demokratikusan kormányra került vezetése vagy népe ezt bármi okból nem tudja elfogadni, ne csatlakozzon az unióhoz, vagy lépjen ki belőle. Nincs nagy tolongás. A meg-megpendített Huxit a már említett szuverenitási színjátékhoz tartozik, a kisegér fogadkozásának és fenyegetőzésének szórakoztató műfajában. Azt adja meg az úristen, hogy a magyar szuverén ki akarja vinni Magyarországot az unióból! Nem bolond – az az egész rendszer végét jelentené.

A szuverenitásmániából vezethető le, hogy Orbán már sokszor úgy beszél, mintha egyedül az ő mindenkori választási győzelme lenne jogos és igazságos?

Megfordítva: a szuverenitásmánia vezethető le a korlátlan hatalom akarásából, aminek feltétele a hatalom által – saját megrendelésre – előállított választási győzelem. Ahol szuverenitás van, ott szuverenitás van: olyan nincs, nem lehet, hogy ne a szuverén – ne a „fényvitéz”! – győzzön a „sötét erőkkel” szemben. Nem szuverenitásmánia, hanem hatalommánia ez, amely hol a nemzeti szuverenitás, hol a népszuverenitás káprázatos szőttesével takarózik. „Addig nincs vége a mérkőzésnek, amíg nem mi győztünk” – ez a szuverén magyar demokrácia egyetlen játékszabálya.