„A nép igazán gyászolta”

Joszif Visszarionovics Sztálin generalisszimusz hetven évvel ezelőtt bekövetkezett halála után utódai, mindenekelőtt a rettegett Berija mélyreható változásokat kezdeményeztek a Szovjet­unióban és a keleti blokkban. Más kérdés, hogy e kísérlet végül nem teljesedhetett ki – erről beszélt nekünk a korszak avatott kutatója.

Magyar Narancs: Amikor Sztálin 1953. március 5-én némileg váratlanul meghalt, a Szovjetunió és személyesen a diktátor látszólag éppen hatalma, befolyása csúcsán volt. Lehet, hogy Sztálin utolsó néhány éve volt a szovjet szuperhatalom egyik legjobb időszaka?

Szilágyi Ákos: Hát, ezt enyhén szólva nem mondanám. Nem csak a Sztálin halálát, különösen az 1956-ot követő hruscsovi és brezsnyevi évtizedekre gondolva, amelyeket az orosz közbeszédben a szovjethatalom „vegetáriánus időszakának” neveztek. Inkább, paradox módon, az iszonyú emberveszteség, a náci népirtás és háborús pusztítások ellenére a II. világháború, a honvédő háború volt a szovjet társadalom történetének morálisan, érzelmileg, de talán még politikailag is a legjobb időszaka. Egy valóságos ellenség ellen harcoltak egy „jó ügyért” folyó igazságos, népi, „szent” háborúban. A háború alatt a Sztálin-kultusz sem volt teljesen hazug: amikor a katonák úgy rohantak csatába, hogy „Za rógyinu, za Sztálina” (A hazáért, Sztálinért), akkor a „haza” és „Sztálin” nevének ezt az ideológiai azonosítását nem fentről kényszerítették ki. A győzelem, a háború megnyerése valóban közös ügy, össznépi ügy volt, és így él mindmáig az orosz társadalmi emlékezetben. Sztálin 1945-ben egy pohárköszöntőben erős grúz akcentussal meg is köszönte kifejezetten az orosz népnek, hogy amikor 1941-ben bekövetkezett a katonai összeomlás, akkor bizalmat szavaztak nekik és követték őket – nem úgy, mint más országokban, ahol ilyenkor elkergetik a vezetőiket.

Ha ennyire felkészületlenül éri őket a támadás, és ilyen szörnyű kudarcokat szenvednek el már a hadjárat elején?

Erre utalt, elvégre az igazi összeomlás volt pánikkal, fejvesztett meneküléssel, több millió szovjet katona fogságba esésével. Sztálin is összeomlott: a háború első egy-két hetében eltűnt, a dácsáján várta, hogy letartóztatják vagy leváltják, de aztán Molotov és Berija vezetésével megkeresték, lelket öntöttek belé, és felkérték a Honvédelmi Bizottság vezetésére. A győztes háború végén azután visszatért a frontokról, közben idegen országokat látva sok millió katona. A társadalom is hősiesen átvészelte, amit átvészelt, éppen ezért vártak valami jutalmat vagy elismerést a kitartásukért és szenvedésükért. Volt ugyan egy röpke másfél év, 1946–1947-ig, amikor valamilyen enyhülés következett, még a halálbüntetések végrehajtását is megszüntették. Közben azonban leereszkedett a vasfüggöny, és azt nem Sztálin ereszti le, hanem Churchill, persze „Sztálin miatt”, megállapítva, hogy „Európa keleti felé­re leereszkedett a vasfüggöny”. Churchill tudhatta ezt a legjobban, hiszen Jaltában Sztálinnal közösen ők osztották fel Európát befolyási övezetekre egy papírlapon.

Churchill nevezetes 1946-os fultoni beszéde fordulatot jelentett a szovjet belviszonyokban is?

Igen, mindenesetre ettől kezdve indul az első nyugatellenes – sőt, inkább idegenellenes – kampány a Szovjetunióban. „Inosztranci – zaszranci”, vagyis „külföldiek – szarháziak”, mondogatta Sztálin, ami elég gyorsan átcsapott az 1948–1949-es kozmopolitaellenes kampányba. Annak, ha nem is nyíltan, de jól kivehetően antiszemita éle volt: a kozmopolitizmus, a Nyugat előtti hajbókolás valahogy mindig a kulturális élet zsidó származású szereplőinek a stigmája lesz. Az antiszemitizmus nem származási alapon diszkriminálja vagy rekeszt ki a nemzetből egy társadalmi csoportot, mert a zsidó Oroszországban és a Szovjetunióban sem származási, hanem etnikai vagy nemzetiségi kategória. Ugyanúgy zsidó valaki, ahogy grúz, orosz vagy ukrán.

Ebből az antiszemita indíttatásból születnek azután az anticionista kampányok is, amelyek később a hírhedt orvosperekhez vezetnek?

Mégpedig kétszeresen is. Már a kozmopolitaellenes kampánynak is egyik szála egy kifejezetten anticionista kampány, amely még a háború alatt létrehozott Zsidó Antifasiszta Bizottság ellen irányul. Ennek tagjait többségében kivégzik, közöttük költőket, műfordítókat, és sokakat bebörtönöznek. Nekik vajmi kevés közük volt a cionizmushoz, amit sokkal inkább a szovjet állam támogatott. Állítólag Sztálint foglalkoztatta a zsidók fővárosból kitelepítésének terve is, lehetőleg a távol-keleti Birobidzsánba, a Zsidó Autonóm Területre. Ezt az akkor már ellenségnek tekintett Izrael alternatívájaként akarták eladni. Persze, korábban nagyon erős érdekeltsége volt a Szovjetuniónak Izraelben is, és a szovjetek szavazata nélkül Izrael állam aligha tudott volna megalakulni 1948-ban.

Tényleg ekkora csalódás volt Sztálin számára, hogy végül nem a béketáborban kötött ki Izrael állam, amelynek a felfegyverzését a csehszlovákokon keresztül sokáig segítették?

Nem hiszem, hogy ez olyan nagy csalódás volt neki, a világpolitika játéktábláján ennél nagyobb tétekkel játszott, de az biztos, hogy a benne kétségkívül meglévő régi keletű zsidóellenes előítéleteket, gyanakvásokat megerősítette. Súlyos paranoiája aztán ezt odáig fokozta, hogy az életére is törnek. De a mérlegnek csak a könnyebbik serpenyőjében találjuk egymásra dobálva az antikozmopolita, anticionista kampányokat, az orvospereket. A másikban ennél súlyosabb tételek szerepelnek, mindenekelőtt a Sztálin által elkerülhetetlennek tartott III. világháborúra való felkészülés a hidrogénbombával, koreai háborúval, újabb párton belüli tisztogatások előkészítésével. Az orvosperek inkább elhatalmasodó paranoiájáról árulkodtak. Amikor 1953 márciusában Sztálin meghalt, napokkal a halála után ezt az erősen antiszemita irányultságú orvospert – Berija parancsára – szinte azonnal leállítják, az orvosokat szabadlábra helyezik, rehabilitálják. Közben azt se feledjük: Sztálin pont azért hal meg, mert nincsenek orvosok a közelében.

Sztálin a halála előtt tényleg arra készült, hogy lecseréljen egy újabb garnitúrát a kegyvesztett Lavrentyij Berijával együtt?

Berija ellen tényleg készült egy komplett per. De nemcsak ellene, a hozzá hasonlóan mingrél származású régi emberei ellen is, akik közül többeket letartóztattak Grúziában, és kezdett a dolog úgy kinézni, hogy Berija is sorra fog kerülni. De 1953 elején közvetlenül még nem fenyegette semmi, állandóan ott volt Sztálin szűk környezetében, akik – mint Molotov, Malenkov, Kaganovics – rendszeresen, szinte a halála napjáig látogatták a diktátort. Mindenesetre a zsarnokokra olyannyira jellemző kóros gyanakvásban, rosszhiszeműségben Sztálin világtörténelmileg is felülmúlhatatlan volt. Berija nem véletlenül mondta, amikor Sztálin halála után hazament, és látta, hogy a felesége zokog: „Megőrültél? Még mindig nem értetted meg, hogy az életedet annak köszönheted, hogy ő meghalt?” A legszebb mondat az akkor még fiatal szovjet, majd orosz színpadi szerzőtől, Viktor Rozovtól származik: „Talán a halálnak kellene emlékművet állítanunk, mert csak ő szabadíthatott meg tőle minket.”

A Sztálin halálát megelőző években már nem is Berija volt a belbiztonság főnöke.

Így van, de Sztálin halálát követően az első dolga volt, hogy visszaszerezze korábbi tisztségeit.

Milyen körülmények között halt meg Sztálin?

1953. február 28-án Sztálin Moszkvához közelebbi dácsáján vendégül látta Beriját és vele együtt a politbüro 5-6 tagját – nem tudjuk, hogy nagy dínomdánom, vagy kis dínomdánom zajlott-e, mindenesetre Sztálin akkor már hónapok, majdnem évek óta gyöngülő állapotban volt, a feje sem úgy működött, mint régen. Dührohamai voltak, depressziós lett, erre jött egy ivászattal kísért éjszakai vacsora. Másnap, március elsején, a személyzet, amely rettegett tőle és nem mert benyitni hozzá, jelenti, hogy Sztálin elvtárs nem jön ki a dolgozószobájából – mit csináljunk? Eltelik a nap, mire késő este valahogy kitalálják, hogy a postáját talán bevihetik, akkor nem fogja levágni a fejüket. Bemennek, és akkor látják, hogy ott fekszik eszméletlenül a saját vizeletében. Megint telefonálnak Berijáéknak, de azok még mindig nem merik az orvosokat kihívni, mert mi van, ha magához tér? Nem tudhatják, mekkora a baj, egyáltalán mi a baja – nyilván szélütés érte, agyvérzése volt, ez lett a későbbi diagnózis is, de ki tudhatja orvosok nélkül, mekkora kárt okozott? Azt viszont lehetett tudni, hogy ha mégis magához tér, hiába hibbant meg és beszél összevissza hülyeségeket, mindenki minden parancsát teljesíteni fogja. Ráadásul Sztálin ekkor már gyűlölte az orvosokat, rettegett tőlük, nem engedett közel magához orvost, és ha magához térve mégis meglát egy „fehérköpenyes gyilkost”, ki tudja, mit csinál. Így aztán csak másnap reggel állított be hozzá Berija a magával hozott orvosokkal, de ők már nem tudtak segíteni rajta. Végül március 5-én halt meg.

Ki vette át a Szovjetunió vezetését közvetlenül azután, hogy Sztálin meghalt?

Sztálin halálát követő bő száz napon keresztül gyakorlatilag egy triumvirátus vezetőjeként Berija irányította az országot, amíg 1953. június 26-án őt is le nem tartóztatták. De addig mindent ő csinált, mindent ő talált ki, ő indított el. Furcsa végiggondolni, de az összes jótétemény – az amnesztia a gyűjtő- és internálótáborok, munkatáborok foglyainak, a kényszervallatás azonnali eltörlése, a kötelező beszolgáltatás megszüntetése, a gigaberuházások felfüggesztése, a koreai háború leállítása, kibékülés Jugoszláviával, diplomáciai kapcsolatfelvétel Izraellel, a Rákosi-féle zsarnokok megállítása, és sorolhatnám –, amikben Sztálin halála után a Szovjetunió és a „béketábor népei” részesültek, végső soron ettől a szörnyetegtől eredtek. Gondoljunk kicsit bele: ha valaki manapság ránéz Molotov portréjára, akkor nem az az első gondolata, hogy ez egy szörnyeteg. Ha Berijára ránéz valaki, az első gondolata az, hogy uramatyám! A filmekben rá lehetett volna osztani minden intrikus, ellenszenves szerepet, a gonosz összes árnyalatát eljátszhatta volna. Szörnyűséges tettek elkövetésében volt részes, de nem az a főgonosz volt, akit az 1953-as Berija elleni puccs elkövetői – egykori hű társai – a többi, nem szörnynek látszó, joviális kinézetű szörny, élükön Hruscsovval, csináltak belőle. Miközben, mondjuk, Molotov mindent aláírt, amit elé tettek, jóváhagyta az összes kivégzést, ahogy a többi politbürotag is, nem beszélve a „nagy terrorban” aktív szerepet játszott Hruscsovról. Általában csak Berijának nyújtják be a számlát főbenjáró bűnökért, például a katyńi tömeggyilkosságért, amikor lengyel hadifogoly tiszteket, altiszteket végeztek ki tömegével. Most már az iratokat is ismerjük, és ezekből kitűnik, hogy ugyan Berija terjesztette elő az indokló határozatot és a kivégzési listákat, de ő nem írta alá egyetértőleg – szemben Molotovval és a többiekkel. Ha azt mondják, akkor persze aláírja: tökéletesen elvtelen figura volt, de nem volt vérszomjas, és nem volt túlteljesítő. Tette, amit mondtak neki. Szorgalomban, intelligenciában, hatékonyságban toronymagasan politbürobéli társai fölött állt, akik viszont az elkövetett bűnök tekintetében semmivel sem voltak nála különbek.

1953. március 6-tól formálisan Malenkov vezette tovább a Szovjetuniót mint a minisztertanács elnöke, azaz mint kormányfő.

De Berija javaslatára nevezték ki! Malenkov Berija legközelebbi embere, valamilyen rejtélyes módon szinte barátja volt, akivel 1939-től a karrierje is össze volt kötve. 1953 tavaszán ez lett a szereposztás: Berija és Malenkov karöltve vezetik az országot. Berija Hruscsovval is igyekezett jóban lenni, de Hruscsovról tudta, hogy nagy komédiás, nem teljesen kiszámítható. Malenkovról viszont úgy gondolta, hogy ő egy örök második ember. Ő lesz a kirakatfigura – egy igazi orosz. Nem tudható, milyen volt Berija önképe, felmérte-e, mennyire nem megnyerő az arca, a habitusa, de azt biztosan tudta, hogy Sztálin után még egy grúz, pontosabban mingrél nem kerülhet a kirakatba – de nem is igyekezett odakerülni. Ő a valóságos hatalomért küzdött, nem a látszatokért, és a valóságos hatalom az állambiztonsági szervezetben volt, nem a kormányban, nem is a pártban, kiváltképp nem a hadseregben. A kérdés tehát az volt, hogy az operatív erőhatalom, a Cseka – nevezzük most első nevén így az államvédelmi-belügyi tárcát – kinek a kezében van.

De mire volt jó neki ez a mérhetetlen, jórészt informális hatalom?

Biztos, hogy nem volt idegen tőle a hatalomvágy, de nem hiszem, hogy ez hajtotta. Inkább arra gondolok, hogy sajátos helyzeténél és intelligenciájánál fogva – a Gonosz, mint tudjuk, rendkívül intelligens – szinte egyedül látta tisztán az összeomlás szélén táncoló birodalom állapotát, de azt is, hogy társai gyávák, vakok és tehetetlenek. Amit 1953 márciusa és júniusa között, száz nap alatt eszelős tempóban megcsinált, az példátlan a szovjet állam történetében. Joggal nevezhető az első szovjet peresztrojkakísérletnek, még ha persze csekista, rendőrállami módra képzelte és hajtotta is végre. Évekig vagy egy évtizedig ennek a lendületéből és programjából élt Malenkov és Hruscsov is. Még a Rákosi-diktatúra 1953-mal kezdődő lebontását, Nagy Imre kormányfővé kinevezését, az „új szakasz” politikáját is Berijának köszönhetjük, ami egyébként egy az egyben megfelelt a közben Berija nélkül maradt Malenkov reformpolitikájának.

Tudjuk, hogyan élték meg az alattvalók a diktátor halálát?

A lágerekben Sztálin halálát megszabadulásként, húsvéti hangulatban ünnepelték, emlékiratok sokasága örökíti meg ezt. Az értelmiségiek sem nagyon zokogtak – hacsak nem a pszichózis ragadta őket magával, mint Szaharov professzort, aki akkoriban a hidrogénbomba létrehozásán dolgozott, és egyik visszaemlékezésében azt mondta, ő is zokogott, pedig nem rajongott Sztálinért. De a nép igazán gyászolta, sírva, apokaliptikus előérzettel, szorongva fogadta a halálhírt. „Mi lesz most velünk, mi lesz az országgal?” Amit Sztálin fölépített, ha börtön is volt a társadalom számára, a halálával összeomlott, és a hirtelen támadt szabadságot egy hajszál választja el a véres káosztól, mint azt a Sztálin temetése napján elszabadult pokol – a tömeg tízezreket taposott halálra – mutatta.

Beriját annak dacára tartóztatják le június 26-án, majd ítélik el fél évvel később, hogy személye sokáig nélkülözhetetlennek tűnt a Szovjetunió működtetésében, különösen krízisszituációkban.

Állítom, bár bizonyítani nem tudom, hogy a II. világháborút elvesztette volna a Szovjetunió a szörnyeteg Berija nélkül. Mert szervezésben, logisztikában kiváló volt. A háborúban és utána is minden hozzá tartozott: a rakéták tervezése, gyártása, előbb az atombomba-, majd a hidrogénbomba-program. Mindent ő csinált, mindent ő vezényelt le a maga erőszakos módszereivel.

A saraskarendszert is ő csinálta meg: a kutatóknak, tudósoknak épített lágereket, ahol az elítéltek folytathatták a munkát a szovjet hadicélok érdekében.

Szolzsenyicinnek van egy híres regénye, A pokol tornáca, amelyben beszámol arról, hogy ő maga is egy rövid ideig egy ilyen saraskában élt. Ez megint csak Berija észjárása: nem érdekelte senkinek az élete, csupán a hatékonyság, az eredményesség. Ha a lágerbe került kiváló tudósok elméjét így lehet jobban hasznosítani, teremtsünk nekik kedvezőbb életkörülményeket. Ne lapátot és csákányt adjunk a kezükbe, hanem kutatólaboratóriumot, ahol az agyukat dolgoztathatjuk.

Berija ellen a titkos perében mindent felhoztak: hogy angol kém, 1920-ig a muszavatista azeri kormány titkosszolgálatának a vezetője, hogy elvtársai gyilkosa, és főleg szexuális ragadozó, több száz fős áldozati listával.

A Berija-per már nagyon nem úgy zajlott le, ahogyan a 30-as évek koncepciós perei, a „kirakatperek”: egyáltalán nem kapott semmiféle nyilvánosságot. Évtizedeken át azt sem lehetett tudni, hogy volt-e pere, és hogy még életben volt-e, amikor lefolytatták. Június végi puccsszerű kremli letartóztatásáról, az ellene a pártfórumokon megfogalmazott vádakról július elején, kivégzéséről egy szűkszavú közleményben december végén értesülhetett a megkönnyebbült és félrevezetett közvélemény. Kihallgatások zajlottak, volt vádirat, lefolytatták a pert – a kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok vagy húsz dossziét töltenek meg –, de mindez csak a de facto Hruscsov által már Berija letartóztatása előtt, a puccs előkészítésekor meghozott halálos ítélet ceremoniális előkészítése volt, nem több. Malenkov – mint kiderült – vonakodott a kivégzéstől, ő beérte volna száműzetéssel is, de e tekintetben Hruscsov bizonyult Sztálin leghűbb tanítványának – Berija után. „Van ember – van probléma, nincs ember – nincsen” – mondogatta Sztálin. Egy politikai kirakatpernek semmi politikai haszna nem lett volna, kockázata annál nagyobb. Bőven elég volt Berija átváltozásának misztériuma: a Szovjetunió hőséből a szovjet állam testébe furakodott alattomos féreg lett, a Sztálin elvtársat is behálózó és megmételyező Ősgonosz, Sade márki szexuális étvágyát és rafinériáit is túlszárnyaló Vérnősző Barom. De hogy a rém gyűlöletes képét ne zavarja össze semmi, Berija nevét és fényképét minden hivatalos szovjet felületről törölték. A Nagy Szovjet Enciklopédia előfizetői postán megkapták a Bering-szorosról szóló új oldalakat, amelyeket az általuk kivágott Berija-szócikk helyére kellett ragasztaniuk. Nevét még a legközelebbi családtagjai sem viselhették, Szergo fia sem, hiába lett rakétatervező mérnök, csak a Szovjetunió 1991-es összeomlása után kaphatta vissza apja nevét. Magát Beriját pedig fizikai mivoltában annyira titokzatos körülmények között tüntették el, hogy halálának legalább tíz változatát őrzi a mitikus emlékezet. Köztük a legmeredekebb, de legjellemzőbb talán az, hogy golyók lyuggatta holttestét egy savval teli kádban oldották fel.

Van a Berija-féle koncepciónak valamiféle folytatása napjainkig?

A belügy, a Cseka először Berijával jelenik meg mint az állam motorja, mint a szovjet állam „felvilágosult esze”. Ezzel szembeállítva a párt maga a „sötétség”, ideológiai babonák terjesztője, őrültségek kezdeményezője, agylágyulás és téboly. Berija azért akarta rendőrállami alapra helyezni a szovjet pártállamot, mert átlátta, hogy a rendszert a párttal csak sírba tenni lehet, nem pedig megmenteni. Márpedig ő ezt akarta: megmenteni, és ezáltal persze magát is megmenteni. Berija nem kommunista vagy sztálinista volt, hanem csekista. Az oroszban ma is gyakran használják a „csekizmus” kifejezést, különösen az utolsó húsz év, tehát a Putyin-féle rendszerváltás kapcsán. Nem nézetrendszerről, ideológiáról van azonban szó, hanem hatalomtechnológiáról, az államszervezet működtetésének csekista módjáról. Nem véletlenül „hívja be” a hatalomba az 1998-as államcsőd után a neoliberális jelcini elit a csekistákat államot menteni: Putyin – Primakov és Sztyepasin után – a harmadik csekista, aki a kormány élére került, végül rá esett a trónörököst kereső Jelcin és oligarchái választása. Így jött létre az 1990-es években még az új orosz oligarchák ellenőrizte posztszovjet államból a ma ismert, oligarchákat kontrolláló „erős állam”. A sem fékeket, sem ellensúlyokat, sem joguralmat nem ismerő „szuverén demokrácia”, egyfajta korporatív „politikai kapitalizmus” csekista módra, ahogy azt már Berija elképzelte 1953-ban. De a csekista államutópia két évtized óta tartó és egyre rémesebb megvalósulása háborúval végződött, amibe belebukhat Oroszország – ezen a módon éppúgy nem lehet megmenteni, ahogy a Szovjetuniót sem lehetett.