HVG, 2022/11. szám, 2022. március 17.

SZILÁGYI ÁKOS

„Finis Russia? Oroszország vége, vagy csak új lap a történelmében? – teszi fel a kérdést Georgij Fedotov, az orosz Bibó István, nem sokkal a második világháború után, 1947-ben, amerikai emigrációja idején írt Birodalmak sorsa című nagyesszéje végén, hogy mindjárt válaszoljon is rá: – Természetesen az utóbbi. Oroszország nem hal meg, amíg él az orosz nép, amíg saját földjén él, saját nyelvén beszél.” Ami az orosz népet illeti, Fedotovnak igaza van, de ami Oroszországot, a történelmi Oroszországot illeti, annak vége.

Ha ez a háború van – Oroszország nincsen. Eltűnt Európa térképéről. Nem „európai nagyhatalom”, aminek még Nagy Katalin cárnő álmodta a XVIII. században. Egy történelmi pillanatig, 1991 után úgy tűnt, hogy a tüneményes – el-eltünedező – Oroszország talán mégiscsak van, legalábbis lehetséges.

Ez azonban látszat volt csupán, még ha erős látszat is. Fata morgana.

Oroszország maga cáfolt rá erre a lehetőségre elképzelhetetlen háborújával, amelyet az 1991 után szuverén területi nemzetállammá vált Ukrajna ellen indított most.

Van 17 millió négyzetkilométernyi terület, vannak kőolajmezők, van gázvezeték és gázszállítás, de Oroszország nincsen. Nem a területi kiterjedés, nem a mennyiség, a sokaság, a nyers erő, a nyersanyag tesz egy országot létezővé. A hard power ma már nem sokat ér a soft powerrel szemben: Oroszország teljes hadigépezetével bevonul Ukrajnába, mire Oroszországból különösebb csinnadratta nélkül kivonul a McDonald’s, a Coca-Cola, az Apple… minden – presztízsére valamit is adó – cég. Ilyen egyszerű.

Tegnap a hard power – képletesen szólva: az ágyúk vagy bombák és rakéták ultima ratiója – elégséges volt, hogy megtartson vagy gyarapítson egy országot, kiegyensúlyozza az anyagi alapok különbségét a centrumországok és a félperiféria, a politikai rendszerek, a szuperhatalmak között, ma inkább arra jó, hogy kihúzza alóla még a megmaradt talajt is, ami lehetővé teszi, hogy fennálljon.

Vlagyimir Putyin 2014 óta egyre megszállottabban hajtogatja III. Sándor cár épületes mondását, amely a mára csak a képzeletében létező izolacionista „erőd-Oroszországnak”, „sziget-Oroszországnak” szinte jelmondatává vált, s így hangzik: „Oroszországnak csak két barátja van: a hadserege és a flottája.” III. Sándor rinocéroszszellemessége már elhangzásakor, a XIX. század végén sem volt igaz, mára azonban végképp érvényét vesztette. Ha Oroszországnak 2022-ben is csak ez a két barátja van, akkor puszta fennállása is kérdéses a globális pénzügyi, információs hálózatok és kereskedelmi láncolatok soft power uralta világában.

2022. február 24. előtt csak egy olyan eszement, egy olyan megélhetési politikai ripacs, populista pojáca jelenthette be magabiztosan, szinte napra pontosan a háború kezdetét, mint Vlagyimir Zsirinovszkij. Múlt év december 31-én a dumában mondott szokásos év végi lázbeszédében vakmerően így rohant ki gyáva képviselőtársai és a gyáva Nyugat ellen: „Nekem az a mondat tetszett elnökünk minapi beszédében, hogy nem fogjuk megengedni ajánlatunk (értsd: a kollektív Nyugatnak diplomáciai úton átadott ultimátum) agyontárgyalását: vagy elfogadjátok, vagy életbe lép a kettes számú változat (értsd: Oroszország akkor még katonai-technikainak nevezett válasza, amelyről utóbb kiderült, hogy nem más, mint különleges hadművelete, magyarán: háborúja Ukrajna ellen), mert egyvalami soha többé nem ismétlődhet meg: 1941. június 22. hajnali 4 óra.

Akkor inkább legyen 2022. február 22. hajnali 4 óra. Addigra véget ér a cammogó Bivaly Éve, és kezdetét veszi a Tigrisé (itt Zsirinovszkij felemelte a hangját és összeszorította apró öklét, mintha lesújtani készülne a szónoki emelvényre), az áttörés éve, az ugrás éve! Az Orosz Tigris éve – az amuri tigrisé, ha emlékeznek rá! Legyen ez a külpolitikában is a tigris ugrásának éve! Ez az, aminek nagyon tudnék örülni. Régóta mondogatom, hallhatták tőlem novemberben és decemberben is, hogy ezekkel (értsd: a kollektív Nyugattal) más nyelven kell beszélni: nem elég a kardcsörtetés, döntés elé kell állítani őket: vagy elfogadjátok az ajánlatunkat, vagy elutasítjátok, és akkor életbe lép a másik program, hogy milyen program, azt majd meglátjátok 2022. február 22-én, hajnali 4 órakor.”

Zsirinovszkij őrült szavainak, ahogy rendesen, akkor sem tulajdonított különösebb jelentőséget senki, bár pártja is, ő is köztudottan a szovjet KGB homályos világából ereszkedett alá 1990-ben, a Szovjetunió agóniája idején a parlamentáris küzdelmek porondjára.

Putyin autokratikus rendszerének legélesebb kritikusai sem tudták elképzelni, hogy ez a rideg észlény váratlanul eszét veszti, és átváltozik a másik Vlagyimirrá, és az orosz színpadon az August-bohóc Zsirinovszkij, a nagyorosz „gyerzsimordának” (nagyorosz fogdmegnek) ez a szórakoztatóan ocsmány paródiája szemvillanás alatt átadja helyét a pengeszájú Fehér Bohóc Ukrajnát és a Nyugatot leckéztető vérfagylaló attrakciójának, a háborúnak.

Mindig, de legalábbis a XVII. század végétől két Ukrajna van: a Dnyepertől nyugatra és keletre elterülő jobbparti (pravoberezsnaja) és balparti (levoberezsnaja) Ukrajna; a Lengyelország-közeli és az Oroszország-közeli, a görögkatolikus és a pravoszláv Ukrajna; nyugaton a XIX. századi ukrán nemzeti ébredés, az ukrán irodalmi nyelv és ukrán tudomány Ukrajnája, középpontjában Lvivvel, és keleten a Malaja Rosszijának (Kis-Oroszországnak) nevezett, nemzetként félalvó állapotban levő Ukrajna, a falvak Ukrajnája, középpontjában Harkivval.

Ez a kettősség 1991 után, a „szamosztyijnaja” (ukránul: független) Ukrajna megszületése után is megmaradt mind a regionális, mind a politikai, kulturális és nyelvi tagoltság szintjén. Nem volt átjárás a nemzeti Ukrajnát képviselő, hol élesebben, hol halványabban, de hagyományosan Oroszország-ellenes politikai pártok és az orosz ajkú ukrán vagy orosz, gyakran kettős identitású keleti és déli Ukrajna politikai képviseletében fellépő, nyíltan vagy szemérmesen Oroszországgal rokonszenvező pártok között.

De mindkét part Ukrajna volt.

Az utóbbi húsz évben készült közvélemény-kutatások világosan mutatták, hogy minden különbség, távolság, konfliktus ellenére a túlnyomó többség Kelet-Ukrajnában sem álmodozott Ukrajna feldarabolásáról és a keleti régiók Oroszországhoz csatolásáról. (A hányatott történelmi sorsú, sem a balparti, sem a jobbparti Ukrajnához nem tartozó Krím – ebből a szempontból is – külön történet.) De a 2004–2005-ös „narancsos forradalom” (pomarancseva revoljucija) és még inkább a 2013–2014-es „Euro-Majdan” után a balparti és jobbparti Ukrajna egyre jobban eltávolodott, végül szembe is került egymással a független Ukrajna előtt álló alapkérdésben, a megkésett ukrajnai nemzetépítés mikéntjét illetően.

A nyugatiak ettől kezdve unitárius nemzetállamot (nation-state) akartak, egyetlen kulturális identitással, egyetlen hivatalos nyelvvel, és 2007 után még ez az unitárius nemzetállam is egyre erősebb etnicista felhangot kapott: a politikai közösség kezdett a származási közösség irányába tolódni (mindenekelőtt a második világháború alatt az Ukrajnát megszálló náci Németországgal kollaboráló, az „etnikai tisztogatásokban”, a lengyel és a zsidó lakosság kiirtásában bűnrészes ukrán etnonacionalista mozgalmak, az Ukrán Nacionalisták Szervezete – OUN – és az Ukrán Felkelők Hadserege – UPA – egykori tagjainak és parancsokainak hivatalos heroizálásával). A balparti vagy keleti régiók viszont az állam-nemzet (state-nation) modelljében gondolkodtak. A nemzetépítést a többféle etnikai és nyelvi-kulturális identitás intézményesítésével, föderatív vagy önkormányzati formában, az állam-nemzet politikai közössége, az állampolgári közösség, az „alkotmányos patriotizmus” alapján képzelték el.

E két part, e kétféle nemzetépítési modell közötti – nyugatról Lengyelország és az Európai Unió által, keletről pedig a Nyugat-ellenes „revansra” készülő és birodalmi-irredenta Oroszország által támogatott – kötélhúzás a háború kitörésével véget ért. Ma nincs kétparti Ukrajna. Egyetlen Ukrajna van, a honvédő Ukrajna, amely egységes politikai nemzetként áll szemben Oroszország katonai agressziójával. Ez a háború a maga rettenetes módján visszafordíthatatlanul egyesítette Ukrajnát. Nem a két forradalomban, hanem ebben a háborúban született meg az ukrajnai politikai nemzet (állam-nemzet), mindenféle gyanús etnicista elszíneződés nélkül.

A kétparti Ukrajna, bármit képzelt is róla rémlátomásaiban az irredenta orosz politikai elit, bármilyen erősen tolták is ebbe az irányba 2014 után a jobbparti etnonacionalisták és kívülről az Egyesült Államok, nem lett „anti-Oroszország”. Ukrajnát e rettenetes és jóvátehetetlen háborúval maga Oroszország formálta két hét alatt „anti-Oroszországgá”. Oroszország legfeljebb katonailag győzhet ebben az Európa szívében, Ukrajna ellen indított eszelős háborúban, de történelmileg így is, úgy is megsemmisítő vereséget mért vele magára.

Az „Oroszország-trojka” – ahogy a nagy orosz irodalom „kisorosz” klasszikusa, Nyikolaj Gogol írta a Holt lelkek epilógusában – száguld, megint „széllé változik és süvölt a darabokra hasított levegő, minden, ami csak a világon van, elmarad mögötte és sanda tekintettel tér ki útjából a többi nép, a többi ország”. De már nem tér ki többé. Átlép rajta, mert tudja már, hová száguld, hová repül: a birodalmak civilizációs nagytemetőjébe.