Kétszer három budapesti nem

Új korszak kezdődött. Legalábbis Karácsony Gergely budapesti főpolgármester szerint. A pontosság kedvéért: Karácsony Gergely nem úgy általában a nagyvilágról beszélt, hanem a magyar központi államhatalom és a főváros viszonyára célzott.

Hogy mi történt? Öt év szünet után összeült a Fővárosi Közfejlesztések Tanácsa nevű vegyesbizottság, és megállapodtak arról, hogy – a kormányfőt idézem – „egyszeri 120 milliárd forintos állami támogatás segíti a fővárost a fennálló tartozásainak és kötelezettségeinek rendezésében ”. Ez a leglátványosabb, Továbbá: „tárgyaltunk arról, hogy érdemben csökkentjük Budapest jövő évi szolidaritási hozzájárulását, hogy a főváros költségvetése újra kiszámíthatóbb alapokra kerüljön”. Ezentúl Budapest és az agglomeráció közösségi közlekedése „egységesebb szervezéssel, összehangoltabb szolgáltatásokkal és kiszámítható, 50-50%-os állami-fővárosi finanszírozással” fog működni. Valamint, többek között: „egységesítjük, hatékonyabbá tesszük és fővárosi szintre emeljük a parkolási rendszert”. Ebből lett a legnagyobb felzúdulás.

Karácsony büszke értékelése szerint „véget ért az a korszak, amikor a magyar kormány ellenségként kezelte a nemzet fővárosát”. Igen, csak örülhetünk ennek.

A Budapesten székelő kormány nem tekinti ellenségnek Budapestet, nem akarja nyílt színen megdögleszteni a fővárost, illetve nem akarja megbüntetni, avagy teljes kiéheztetéssel kormánypártivá zsarolni azért, mert Karácsony Gergelyt választotta főpolgármesternek.

Csak éppen ez nem új korszak. Hanem nagyjából visszatérés egy elég pocsék régi korszakhoz, a 2011–2017-es helyzethez. A központi kormányzat és a fővárosi önkormányzat főpolgármesterestül 2010-től nem voltak ellenségek. Részben mert ugyanazon a politikai oldalon álltak, részben mert a főváros sorsa – hogy a „fejlődés” szót ne használjam – már a központi kormányzattól függött, de a központnak nem volt érdeke, hogy túl sok szavazót magára haragítson. 2013-tól már a kerületek feladata volt a parkolásüzemeltetés, de az évtized közepéig még nem virágzottak a parkolási maffiák. 2017-ben már létezett szolidaritási adó, de a központi kormányzat még nem használta hóhérszerszámként a helyi iparűzési adóból származó „igazságtalan” önkormányzati többletbevételek elrablására.

De hogyan állt elő ez a most újra ünnepelt helyzet, ami önmagában nem érdemli meg az ünneplést? Menjünk vissza a helyi önkormányzatokról szóló 2011-es törvényig és a kapcsolódó jogszabályokig.

Azzal a törvénnyel egy csomó, a helyi polgárok jóllétét szolgáló megmaradt feladattól megfosztották az önkormányzatokat, úgymint, hirtelenjében: kórházak, iskolák általánostól fölfelé, gyámügy, tűzoltóság, okmányirodák, hulladékgazdálkodás. Az Orbán-korszak derekán túl már az építési engedélyek is a kormányhivatalokhoz kerültek. „Az önkormányzati alrendszer nemzetgazdasági súlya” a felére csökkent. Gazdaságpolitikát – a vállalkozásokat odavonzó, serkentő politikát – gyakorlatilag nem folytathattak, általában nem is értettek hozzá.

Ennek az önkormányzatok többnyire felhőtlenül örültek, a megfosztást zömmel megszabadításként értékelték, ugyanis általában nem volt annyi bevételük, hogy a feladataikat rendesen vagy akár alapszinten el tudták volna látni. S ezért rendesen eladósodtak. Bár gyakran nem is rendesen, mert az ellenzéki pozícióban lévő Fidesz nyakló nélküli eladósodásra biztatta polgármestereit. (A rekorder a Lázár János alatti Hódmezővásárhely volt.) Aztán a 2010 utáni változások egyike az volt, hogy az önkormányzatok hitelfelvételét a kormány jóváhagyásához kötötték. Akkor már a zsugorodó forrásokból való felelőtlen gazdálkodás nem szolgálta Orbánék érdekeit.

Akárhogy is, az önkormányzatoknak eszük ágában sem volt kifogásolni – már amennyire akkor figyeltem a sajtót –, hogy a helyben maradó személyi jövedelemadónak az évtizedek során 50-ről 8 százalékra leolvadt helyben maradó részét 2013-tól 0 százalékra csökkentette a törvény. A helyben maradó adót teljesen felváltotta bevételi forrásként az úgynevezett normatív rész, ami csak nevében és formájában volt normatív – valójában a központi adókból különféle szempontok szerint, a vezető klikk maffiaérdekei szerint leosztott pénz volt, amit már leplezetlenül állami támogatásnak neveztek, és nem lehetett szabadon felhasználni.

Majd a Covid alatt azt is elvették. Felzúdulás? Semmi. Ahogy később elvették a gépjárműadó még meghagyott 40 százalékát is. Ott álltak az önkormányzatok legatyásodva és teljesen a központ jóindulatára utalva.

Maradt fix önkormányzati bevételnek a bizonyos tételekkel csökkentett nettó árbevétel után fizetett helyi iparűzési adó. Ez azonban viszonylag kevés, továbbá nem személyek – választópolgárok – fizetik, hanem vállalkozások. Így megszűnik az újkori szabad politikai rendszerek egyik alapja, az adók és a képviselet közötti összefüggés. Magyarán, a budapesti polgár például nem mondhatja, hogy a saját önkormányzatom az adómat úgy költse el, ahogy nekem jó.

És még ez a sovány, ráadásul polgáriatlan bevétel is szúrta a központ, 2019-től a Várszínház szemét, ezért terhelték meg aztán a határozat és értesítés nélkül levonható, illetve inkasszálható „szolidaritási hozzájárulással”, amivel egyszerűen megbüntették azt a várost, ahol élénkebb volt a gazdasági tevékenység, mint máshol. Nem közvetlenül ez az aktus, de ez a szemlélet meg is látszott a GDP-n.

Az, hogy a központi adóbevételek – a személyi jövedelemadó és az általános forgalmi adó – egy bizonyos százaléka helyben maradjon, hogy azt az városi polgárok saját kormányzata a város lakóinak jóllétére – egészségére, oktatására, kultúrájára, biztonságára, járhatóságára, kényelmes közlekedésére, civil aktivitásának segítésére s egyáltalán, életminőségének javítására – költhesse, nem az én különc mániám, hanem az európai szabvány. Vannak alóla kivételek, de azok kivételek.

Az Európai Unió fővárosaiban a helyben maradó, helyben kivetett vagy lakosságarányosan elosztott szja (esetleg szja és áfa) aránya általában elég magas. Varsóban például a helyiek a jövedelmük után 7 százalékot a városnak fizetnek. Prága az országosan befolyt szja-ból és áfából egyaránt 7,4 százalékot kap. Tágabb térségünkben két kivétel van, ahol a helyben maradó szja aránya nulla: Szófia és – kitalálhatják – Budapest. (De Bulgáriában már van javaslat a változtatásra.)

Megint egy magyar kivétel, amin sem a politikai szereplők, sem a drukkerek nem akadnak fenn. Az 1990 és 2010 közötti húsz évben zajló fokozatos, de következetes leszoktatás az autonómiáról, a polgári gondolkodásról, majd az totális orbánizmus autonómiatagadása megtette a magáét. A politikusok és a nagyközönség nem is emlékszik már rá, hogy valamikor másképp volt, de főleg mást akartak.

A közösségi közlekedés félig-államosítására vannak példák a világban, de ez, így, ahogyan ígérik, nem jelent mást, mint annak beismerését, hogy a város, egy csomó minden mástól megfosztva, képtelen azt a minimális feladatot ellátni, amit a saját közlekedésének finanszírozása jelent.

Ja, és kárpótlásul a csökkent bevételekért, megszüntették a parkolási rendszer feletti fővárosi kontrollt, odadobták a kerületeknek, tudván, hogy az ezzel foglalkozó kerületi cégek alkalmasak lehetnek kifizetőhelynek direktben is, az alvállalkozóktól kapott kenőpénz formájában is. Az itt befolyó összegek ugyan eltörpültek a levajazott uniós tendereken (amíg voltak) és a „nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások” ürügyén zsebrevágható pénzekhez képest, dehát kis politikus – kis szajré. Amellett alkalmas volt a más pártállású korrupt gazemberek pórázon tartására. „Csináld, mi nem szólunk, amíg nem ugrálsz, de ha egyszer kérünk egy szívességet, és nem teljesíted, lesújt rád a törvény vasökle.”

Ha egy kicsit utánanézünk a számoknak: a kerületi polgármesterek a parkolási bevételeiket 15 milliárd forint (410 millió euró) körülire becsülik. Ha feltételezzük, hogy az egységesítéssel a tömérdek üzemeltető cégből egy lesz, és ez méretgazdaságosabban tud működni, az összeg akkor sem lesz nagyobb párszor tízmilliárdnál. A budapestiek 2025-ben 1050 milliárd forint személyi jövedelemadót fizettek be a központi kasszába. Magyarországon a személyi jövedelemadó egységes kulcs – amit lélektani okból mesterségesen alacsonyan tartanak a durván magas áfa mellett – 15 százalék. Ha ebből Budapest nem is 7, hanem mondjuk csak 6 százalékot kapna, az több mint 400 milliárd forint lenne. Mégsem reklamálja senki. Szó sem esik róla.

Amúgy a parkolás egységesítése – a kerületi önkormányzatok háta mögött és ellenére – ragyogó politikatechnikai húzás volt, ugyanis 1. a kormány prezentálhatta, hogy jót tett Budapesttel, 2. az érdekeikben megsértett kerületeket össze lehetett ugrasztani a fővárossal, ez tökéletesen alkalmas a mostani vezetés által „óellenzékinek” bélyegzett kerületi polgármesterek lejáratására, 3. a lármás konfliktussal el lehetet terelni a figyelmet a főváros (és általában a települések, a megyékről nem is beszélve) tényleges autonómiájának hiányáról.

A leglátványosabb jótétemény azonban, mint mondtuk, a fővárost szorult helyzetéből kisegítő 120 milliárd forint volt. De mennyi is ez? Majdnem 90 milliárd elmegy a szolidaritási adó (most már, egyébként becsületesen, így hívják a hozzájárulást) októberben befizetendő részére. Arra is szánja a kormány. Marad 30 milliárd. Ennek fejében Karácsony lemond a további pereskedésről, amelynek tétje szerinte összesen több száz milliárd forint. Okos üzlet, csak nem Budapestnek: egy kis áldozattal, ami földimogyoró ahhoz képest, amit a közeli fővárosok garantáltan kapnak, kivédeni egy sokszorosan nagyobb kockázatot.

A gyalázatos szolidaritási sarc pedig marad a nyakunkon, csak 10 százalékkal kisebb lesz. A budapestieket testületileg megbüntetik azért, mert jóval nagyobb arányban járulnak hozzá a GDP-hez, mint az ország többi része átlagosan, és ennélfogva eleve több központi adót fizetnek másoknál, amivel a központi kormányzat eleve azt csinál, amit akar (mellesleg a szolidaritási sarccal is.)

Itt van tehát a második három nem. Megszűnik a szolidaritásinak nevezett sarc? Nem. Annak arányában lesznek Budapestnek törvényesen garantált (normatív) bevételei, amennyivel hozzájárul az ország javához? Nem, megközelítőleg sem. Tiltakozik mindez ellen Budapest szabadon választott főpolgármestere, vagy egyáltalán érzékeli, hogy ez nincs így jól? Nem.

Így állunk hát. A központi kormányzatnak esze ágában sincs viszaadni vagy megadni a városnak az autonómiáját, mert nem érdeke. Minden addig jó, amíg a saját száz százalékos ellenőrzése alatt állt. A városnak és választott vezetőjének nem jut eszébe követelni az autonómiát, mert nincs képe arról, hogy mi az. Megelégszik azzal, hogy a város nem „nettó befizető”.

Ilyen ez a magyar polgárosodás.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.