Megfeneklett illúziók

Még gondolkozom rajta, mennyiben reprezentálhatja, pláne pótolhatja Magyarországon a Facebook – a miniszterelnök megszólalásaival és megosztásra való felszólításaival együtt – a demokratikus közéletet, de az biztos, hogy az elmúlt hét messze legfontosabb közéleti témája a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal (NVVH) elnökének kiválasztása és kinevezése.

Egészen odáig, hogy az ellendrukker megfigyelők a Tisza szavazótáborának zsugorodását jósolták (azonnalra), és volt – nem épp NER-szurkoló –, aki Magyar Péter távozását látta jónak az ügy miatt.  A vita gyorsan arra a kérdésre egyszerűsödött, hogy ki legyen az elnök: Unger Anna politológus vagy Ligeti Miklós, a Transparencí International Magyarország jogi vezetője. (A rövidlistás jelöltek közül Jancsics Dávid szociológus, korrupciókutató visszalépett, mert a jelölési eljárással nem tudta összeegyeztetni amerikai egyetemi kötelezettségeit, Sárvári Nicholasról pedig még kevesebben hallottak idehaza, mint tavalyig Jancsics Dávidról, holott a jelöltek közül egyedül voltak – több évtizedes, sok országra kiterjedő – gyakorlati tapasztalatai a vagyonvisszaszerzés terén, tehát legalább olyan jó elnök lett volna, mint aki lett.)

A művelt közönség Ligeti Miklós pártján volt, aki sokszorosan bizonyította, hogy kiváló szakértője a magyarországi korrupciónak, ellentétben Unger Annával. Majd miután eldőlt a kérdés, az lett a fő téma, hogy az elnök asszony miért nem alkalmas. A Transparency International Magyarország mindenesetre igazi polgári gesztussal felajánlotta teljes támogatását, Unger pedig várja Ligetit a hivatalban.

Mielőtt végigvennénk az érveket, megjegyzem, hogy szerintem a vitákat az illúziók meghiúsulása miatti kudarcérzet hevíti.

Tehát mik az érvek az NVVH-elnök ellen?

Nem jogász. Itt a vita túllépett a közösségi médián, Bárándy Péter ügyvéd, volt igazságügyi miniszter az ATV egy népszerű műsorában fejtette ki, hogy a létesítendő hivatal vezetéséhez nem társadalomtudományos, hanem büntetőjogi szakértelem szükséges. Ez azonban így sehol sincs leírva. Bár az NVVH-t erős büntetőjogi jogkörökkel ruházták föl, attól még politikai intézmény. Éppúgy vezetheti politikatudós, közgazdász, szociológus, mint jogász. Ez egy magyar tévhit, ami a köztársasági elnök jelöléskor is felvetődött –, hogy a politikához több közük van a jogászdoktoroknak, mint azoknak, akik a társadalmi lét más szféráihoz értenek magas szinten.Vagy hogy a jogász tanácsadók – mert kell, persze, hogy legyenek ilyenek – érveinek megértéséhez jogi végzettségre van szükség.

Nincsenek tapasztalatai nagy szervezet – főleg korrupcióellenes szervezet – vezetőjeként. Ez tény.

A harmadik, egy kicsit több agymunkát követelő érv a döntési folyamat átláthatatlansága, amit Hadházy Ákos is rosszallott, rögtön kihíva maga ellen Magyar Péter haragját.

Sokakat elriasztott Unger Annától egy félresikerült megszólalása is az illetékes parlamenti bizottság előtt: „badarság” azt gondolni, hogy itt hat év (a feltételezett hivatali ideje) alatt jogerős ítéletek lesznek. Ezzel egyrészt a retorikai forma a baj: udvariatlan és politikailag is észszerűtlen dolog lehülyézni a közvéleménynek azt a méretes részét, amelyik belátható időn belül számít az „Út a börtönbe” jelszó teljesülésére. Sőt, mielőbb számít rá. Magyar Péter gyorsan reagált, természetesen a Facebookon, és nem tért ki ugyan Unger Anna szavaira, de – a realitásokkal számolva – az ötéves határidőt is soknak tartotta büntetőügyekben.

Ám amilyen határozottan söpör le minden kételyt és kritikát a kiváló politikatudós, olyan visszafogott, sőt ellentmondásos, ha az kerül szóba, mi lesz a szerepe a hivatal élén. Ahhoz képest, hogy az NVVH-nak milyen erős ügyészi jogosítványai vannak, a hivatal leendő elnöke igen szerényen nyilatkozik a saját lehetőségeiről, és minden lényegi döntést az elnökhelyettesekre hárít. Természetesen nincs egyértelmű törvény, de mintha a jogszabályalkotók nem tisztázták volna, hogyan lehet az NVVH párhuzamos ügyészség is, meg nem is, és amikor nem az, mi a dolga. (Amellett felvethető a kérdés, hogy mi az, amit „jogállami” viszonyok között a rendes ügyészségi apparátus ne végezhetne el.)

 Az NVVH-ról szóló törvényben nem találok olyan részt, amelyből egyenesen levezethető volna, hogy a nyomozati elnökhelyettes igazából nem a segítője, hanem a joghoz jobban értő valóságos főnöke az elnöknek, aki aztán tényleg nem szólha bele, mit vizsgálnak hivatalában a szakértők. Sem olyat, miszerint a hivatal dolga az első három évben a népnevelés lenne: „megmutatni magát a rendszert, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő ilyen velünk”. Erről eszembe jut az állambiztonsági levéltár felelősének nyilatkozata kis idővel azután, hogy az akkori vezető pártok – a 2010-es választások nyertesei és vesztesei egyaránt – elszaboltálták a dossziényilvánosságot, vagyis a jelenben is ható állambiztonsági múlt feltárását, inkább kis színes történeteket közöltek a honlapon elborzasztásul, azzal a céllal, hogy „ilyen soha többé nem történhessen meg”. Aztán mégis elkezdett történni valami hasonló.

Azonkívül, hogy az ilyen megmutatásnak – az „interjúkkal, kiadványokkal” való elborzasztásnak –  egyáltalán nem garantált a hatásfoka, Unger Anna célmegjelölése arra utal, hogy nem ismeri vagy semmibe veszi azoknak a munkáját, akik az egyes eseteken túl igenis a rendszert tárták föl. Gondolok itt a CRCB-re, az említett Jancsics Dávid könyvére és szakcikkeire vagy Magyar Bálint maffiaállam-koncepciójára, amit Unger Anna nem fogad le vagy félreért. Vagy a Magyar és Madlovics összefoglalásában, A posztkommunista rendszerek anatómiájában kibontott patronális autokrácia-fogalomra, ami kimerítően megmagyarázza politika és gazdaság összefonódását az ilyen rezsimekben.

Utóbbit nem kell elfogadni, természetesen, de szerintem jobban leképezi a 2026 előtti magyar állam és gazdaság működését, mint az az elbeszélés, hogy voltak oligarchák, akik a politika kedvében jártak, és mintha az utolsó időszakban „egyre inkább politikai szempontok érvényesültek” volna a gazdasági döntésekben. Valójában a maffia üzleti szempontjai érvényesültek a politikai döntésekben.

A szakmában sokan dicsérik Unger Annát, amiért rendszerben gondolkozik, és ő maga is azt mondja kinevezésének igazolásául, hogy „átlátom a rendszert” – nincs azonban kizárva, hogy rosszul látja.

De ne ragadjunk le az interjúkból jigsaw puzzle-ként kirakható elmélet értékelésénél. A politikatudós bizonytalansága szerintem abból származik, hogy a hivataltól túl sokat vár a publikum, s ahhoz képest túl keveset tud teljesíteni. Még nem volt olyan rendszerváltás, ami büntető vagy polgári perekben hozott bírósági ítéleteknek lett volna az eredménye. A forradalmat vagy kísérik, ilyen ítéletek vagy nem.

A publikum pedig azért vár túl sokat a hivataltól, mert Magyar Péter – tény, hogy lenyűgözően sikeres – kampánya erre kondicionálta. Nagyon póriasan fogalmazva ez a kampány azt mondta, az Orbán-rendszer lényege a korrupció, vagyis hogy ellopják a pénzt, annak pedig az a következménye, hogy az állami szolgáltatások (ellátórendszerek), az oktatás, az egészségügy, a vasút és a választáshoz közeledve mind nagyobb hangsúllyal a gyermekvédelem szégyenletesen rosszak. Ha megszűnik a korrupció, több lesz a pénz, és megjavulnak az állami szolgáltatások. Mindez kitűnően be is vált a kampányban. De attól még csak ígéret, amit teljesíteni kell. És természetesen a rezsim kulcsfiguráinak vérlázító pökhendisége, a megalázó szellemi és erkölcsi rombolás, amit végeztek, oda vezetett, hogy sokan szeretnék őket tyúklábmintásban látni (aminek egyelőre kevés a jele), s ezért nem esik jól a paragrafusozó hidegzuhany.

Illúziók vannak a vagyon visszaszerezhetősége körül is. Nemzetközi összehasonlításban 30–45 százalék már nagyon jó arány. A többit objektíve fújhatjuk.

A rendszerszerű (Magyar és Madlovics terminusával: rendszeralkotó) korrupció puszta befékezése kétségtelenül gyors, üdvös hatással van az államháztartásra. De a korrupció káros hatását másképppen is föl lehetne fogni. Például úgy, hogy azért rosszak az állami szolgáltatások, mert a patronális rendszer s az a tény, hogy a gazdasági erő a politikai hatalomból származik, megöli a versenyt, lefojtja az innovációt, emiatt pedig vánszorog a gazdaság, és egyre lejjebb csúszik még a válságokkal küszködő Európa ranglistáján is. Ha szűkös a GDP, és szélsőségesen, központosítottan államosítva vannak a szolgáltatások, a legjobb akarattal sem lehet európai polgárhoz méltó minőséget kicsiholni. Ha növekszik a gazdaság, és nem csak papíron, akkor több a pénz, amit oktatásra, egészségügyre stb. lehet fordítani.

Most még nincs verseny a politikában sem.  Magyar Péter megfeddi a bírálóit, hogy a köztársasági elnök vagy az NVVH-elnök kinevezése nem kiszavazóshow, és tulajdonképpen igaza van.  Magyarországon a kinevezésekről ma egyetlen parlamenti erőnek van joga dönteni, átláthatatlan procedúra után, ahol nagyjából akadálytalanul érvényesülhet a miniszterelnök akarata. És ez nem egészséges. De ahogy nincs bíróság által végrehajtott rendszerváltás, úgy nincs egypártrendszer útján megvalósított demokrácia sem, ahol ráadásul az az egy párt sem pártként működik. Erről máskor.

Unger Annának különben van egy nagyon fontos felismerése: a polgári jogi szerződések egy évig megtámadhatók, tehát a kilopásra szánt vagyon egy részét most meg lehetne menteni. Még. Csakhogy április 12. óta lassan már öt hónap eltelt. Az együttműködési kötelezettség megszegésére vonatkozó bírságszabályok augusztus 13-án léptek hatályba. A hivatal ki tudja, mikor áll fel. Remélem, mielőbb. Sietni kéne. Miközben az elsietettség sem tagadható.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője