Közjógik egymás közt

Olyan típus vagyok, akit idegesít, ha valamit nem úgy hívnak, ahogy józan hétköznapi ésszel hívni kéne, sőt elvárják, hogy ha nem akarok hülyének látszani, akkor azon a fonák néven hívjam. Ilyen idegesítő szó nekem a mostanában, a közelgő parlamenti elnökválasztás alkalmából gyakran használt közjogi melléknév.

Miért nevezik a legnagyobb hatalmú állami tisztségviselőket közjogi méltóságoknak? Miért nevezik az alkotmányos alapintézmények – végső soron a hatalmak – rendszerét, amikről a pillanatnyi Alaptörvény „Az állam” című része szól, közjogi rendszernek? Miért pont az a hatalommal bíró politikai személyiségek és a közhatalmi intézmények megkülönböztető jegye, hogy a jogrendszer két területe közül nem a magánjog, hanem a közjog vonatkozik rájuk, éppen úgy, mint mondjuk a bűncselekmények elkövetőire? Nem normális dolog.

Az akadékoskodások elkerülése végett: tisztában vagyok vele, hogy a ius publicum fogalma a kontinentális jogrendszerek része. De a hatalom hordozóit még a magyar jogi gondolkodásnak oly sok mindenben példát adó német sem az öffentliches Rechtből képzett valamilyen nyelvi formával különbözteti meg. Ez magyar sajátosság.

A közjogi melléknév ilyen használatával a magam részéről 2004 kora tavaszán találkoztam először, amikor a megingott pozíciójú Medgyessy Péter miniszterelnök azzal próbálta visszaszerezni a taktikai kezdeményezést, hogy reformokat javasolt a politikai intézményrendszerben, közvetlen elnökválasztást és kétkamarás parlamentet. Ezekkel önmagukban, utólag, tíz évvel később már semmi bajom nem lett volna, a demokrácia szempontjából mindenfajta hatalommegosztás hasznos, csak hát Medgyessy Péternek az adott pillanatban semmi hitele nem volt mint demokratikus politikusnak, pláne alkotmányos gondolkodónak, és túlságosan kilógott a lóláb.

Nos, neki vágtak a fejéhez 2004-ben olyanokat, hogy amit művel, az „közjogi barkácsolás” meg „közjogi ámokfutás”. Előbb is találkozhattam volna a szóval, de ez még életem politikailag naiv korszaka volt (éppenséggel akkor zárult le, de azokban a hetekben még tartott). Naiv abban az értelemben, hogy mindent nagyon komolyan vettem, amit a magukat hozzáértőnek feltüntető személyek mondtak.

Tudomásul vettem továbbá, hogy bizonyos hatalmi pozíciók viselőit közjogi méltóságnak kell nevezni, az úgy helyes és pontos. Eszembe sem jutott feltenni a logikus kérdést, hogy miért „közjogi” és miért „méltóság”. (Nem mintha sokakat érdekelne a magyar politikai életben, hogy minek van értelme a világszabványnak mondható – bár mostanában egyre gyakrabban felrúgott –  józan ész szerint, és minek nincs.)

Most, hogy a mesterséges intelligencia megkönnyíti a vizsgálódást, egy kicsit tisztábban látok.

A „közjogi méltóság” kifejezés nagyon sokáig nem volt hivatalos forgalomban. Az 1987–90-es rendszerváltás után sem. Először a 2000. évi XXXIX. törvény részletes indokolásában bukkant fel („a köztársasági elnök, a miniszterelnök, az Országgyűlés elnöke, az Alkotmánybíróság elnöke és a Legfelsőbb Bíróság elnöke tiszteletdíjáról és juttatásairól”). Onnan szűrődött át a politikai nyelvhasználatba, majd a sajtóba, és soha senkinek nem volt kétsége afelől, hogy ezt így kell okosan és precízen mondani.

De hol találta az a jogász, akire ennek a nem túlzottan fontos törvénynek a megfogalmazást rábízták a minisztériumban? Nyilván valami vereteset akart mondani, és jogtörténeti tanulmányaiból derengett, hogy ezt valamikor régen így használták. Kikre is?

A „közjogi” melléknév fent elemzett értelmezése a XIX. század végén kezdett meghonosodni, amikor felkészült szakértők a középkorból örökölt államjogot (lásd Szent Korona-tan) szinkronizálni akarták az akkor modernnek számító, elsősorban német jogi gondolkodással. A szóhasználat tehát előrelépést jelentett, de annyiban mégsem, hogy amikor a „hatalmi”, „közhatalmi”, „hatalommal összefüggő”, „főhatalom” helyett kezdték használni bizonyos alkotmányos alapintézmények vezető tisztségviselőire (ideértve a királyt is), vagy például a miniszterekre és a koronaőrökre, akkor Magyarországon még sem írott alkotmány, sem demokrácia nem volt. Valakinek ez a stádium tetszett meg a múltból, és ezt elevenítette föl.

A „közjogi méltóság” fogalomkapcsolatra pedig egy korai példa, némi archaikus ízzel: „Legyünk mi az elsők között, akik az ország első zászlósurát, a legnagyobb közjogi dignitáriust a magyar katholicizmus fejét bensőséges és forró nemzeti érzéssel és igaz magyar szívvel üdvözöljük.” (Kiemelés tőlem.)  Serédi Jusztinián esztergomi érseket, hercegprímást köszöntötte így Zala vágymegye törvényhatósági bizottsága 1929-ben. (Balogh Margit, 2014. „A magyar prímási méltóság közjogi szerepének történelmi előzményei”, in Soós Károly, Zombori István (szerk.), Remény a reménytelenségben. Főpásztorok a közép-kelet-európai diktatúrákban. Budapest: METEM, 90. A tanulmány szerzője hozzáteszi, hogy Serédi Jusztinián amúgy nem tekintette magát zászlósúrnak.)

Egy szó, mint száz, a „közjogi méltóság” szóhasználat nemcsak duplán logikátlan, hanem súlyos anakronizmus. De a helyzet ennél rosszabb.

A közjogizás megerősíti azt a Magyarországon nagyon erős tévképzetet, hogy a politika elsősorban jogról, tehát szabályok kreálásáról és betart(at)ásáról szól, annak az egyik alkalmazási területe, sőt feloldható a jogban. A köztársasági elnöknek például ajánlatos jogvégzett embernek lennie, mert a hatalma ugyan szimbolikus, azaz a valóságban nincs, ne is akarjon, de jogi diploma nélkül nem tudhatja, hogy mi az a semmi, amit megtehet, és hogyan lehet jogszerűen mégis szimbólumnak lenni. Napnál világosabb, nem?

A „méltóság” pedig azt sugallja, hogy a hatalom birtokosát tisztelni kell, ha más isten ennyire fölvitte a dolgát, mint Hrúz Mária tyúkjáét. Nem azért, mert közvetlenül vagy egy-két közvetítéssel népi döntésből eredő hatalma van (a politika, láttuk, ezen mitológia szerint nem hatalomról, hanem szabályokról szól), hanem azért, mert abban a pozícióban van, ahol van, ki tudja mióta és ki tudja, meddig. A méltóságos úr. Ritkábban méltóságos asszony.

Így haladunk nagy közjogi léptekkel, szakértői segédlettel, tapsvihar közepett a demokrácia felé.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.