Befolyástalan 2. – Polgár Juditért kár

A hiedelmekkel ellentétben nincs olyan nemzetközi szabálykönyv, amelyik előírja, hogy parlamentáris köztársaságokban az elnöknek semmiféle tényleges hatalmi jogosítványa nem lehet. Az 1989-es alkotmány – és a mostani is – például rögzíti, hogy a köztársasági elnök a fegyveres erők főparancsnoka, de ez egy 1991-es alkotmánybírósági határozat óta nem számít, nem úgy kell érteni, ahogy oda van írva.

Ott ugyanis azt fejti ki Sólyom László előadó alkotmánybíró, hogy az elnök a fegyveres erőknek nem tényleges parancsnoka. „A köztársasági elnök ugyan a fegyveres erők legfőbb vezetője Magyarországon, azonban nem része a szolgálati hierarchiának, különleges jogrendi esetektől eltekintve a fegyveres erőkre nézve kötelező parancsot nem bocsájthat ki.”

Ebből azonban nem derül ki, hogy miért volt szükség egyáltalán a bravúrra, hogyan került bele egyáltalán a 89-es alkotmányba a főparancsnokságról szóló mondat, míg a sok tekintetben példaként szolgáló német Grundgesetzben nincs ilyen kitétel. Hogyan került be egyáltalán a magyar alkotmányba? Dísznek? Nem.
Azt a nehezen követhető érvelésű határozatot „közjogi” remekműként értékelték más jogászok. Valójában arról van szó, hogy az alkotmánybírák nem voltak ott két évvel korábban a Nemzeti Kerekasztal alkotmánnyal foglalkozó I/1. Munkabizottságának ülésein, sem a háttérvitákon, és nem tudták, hogy a köztársasági elnök direkt kapta meg ezt a „jogállási elemet”, magyarul hatalmat, hogy ne a miniszterelnök alá tartozzon még ez is. Ne legyen a miniszterelnöknek túlhatalma.

A köztársasági elnök teljes hatalomtalanítása tehát csak egy lépés volt abban az alkotmányozási akciósorozatban, amely minden akadályt elhárított a miniszterelnök esetleges túlhatalma elől. Tizenhat éven át tapasztalhattuk ennek az eredményét.

A művelt politizáló közönség tehát harmincöt éven át tökéletesen természetesnek vette azt az állítást, hogy az első számú „közjogi méltóságnak” (a szóhasználatról máskor majd bővebben) csak „szimbolikus” hatalma van. Dehát a szimbolikus hatalom: nem hatalom.

Ehhez jött egy másik, agyilag emészthetetlen állítás: „a köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét”. Ez első ránézésre értelmetlen, mert békeidőben, demokráciában semmilyen nemzet nem egységes. Eredetileg azt jelentette, hogy az új köztársaságokban (gondoljunk bele, 1939-ben az európai országok többsége királyság vagy diktatúra volt) az elnök ugyanúgy képviseli pártoktól függetlenül az országot, mint a király. De az az idő elmúlt.

Tudós magyarázatok, tankönyvek szerint ez az elnöki „egységkifejezés” a pártatlanságot, pártok felettiséget jelöli. Ami szintén képtelenség a demokráciákban, a szó mindkét értelemben, egyrészt mert az ember képtelen rá, másrészt mert nincs értelme. Demokráciában szabad embernek – a világtól elvonult bölcseket kivéve – van politikai véleménye, és az elnöknek is van. Nem lehet rákényszeríteni, és nem is tudja rákényszeríteni az alkotmány, hogy ez a politikai vélemény megegyezzék valami steril közös nevezővel.

Az itt leírt dupla abszurditáshoz járult azonban egy harmadik tényező: a közvetlen elnökválasztás hiánya. Aminek helyességéről a művelt politizáló közönség szintén évtizedeken át meg volt győződve, és egy évtizednyi központosított Orbán-uralom kellett hozzá, hogy a 2021-es összellenzéki programban felvessék, hogy másfajta elnökválasztás kéne.

Mindenesetre ahogy az intézményrendszer más elemei, a köztársasági elnök kiválasztásának módja sem érdekelte túlzottan a művelt közvéleményt továbbra sem. Leszűrődött az a képzet, hogy ideális esetben az elnök a) olyan politikus, aki nem politikus, b) úgy van hatalma, hogy nincs hatalma, c) mivel van ez a „nemzeti egység” meg a „kifejezése”, legyen minél népszerűbb, minél kevesebb ellenséggel. Azaz a legjobb esetben érdemdús és megnyerő egyéniségű civil, aki szépeket és okosakat tud mondani szilveszterkor és más ünnepi alkalmakkor.

A kiválasztás módja pedig valamiféle véleményszondázás, aminek az illetékes politikusok, mivel ez a szakmájuk, biztos értik a módját.

Ebben a szellemben döntött Magyar Péter az első helyen Polgár Judit mellett. Valószínűleg az amerikai nagykövetségi fogadáson lejátszott sakkparti adta az ötletet. A választás önmagában, az adott történelmi pillanat magyar viszonyai között jó volt, sőt minél inkább belegondol az ember, annál jobbnak látja.

Polgár Judit politikailag hibátlanul semleges. Nem egyszerűen pártonkívüli és – a nyilvánosság előtt – pártatlan, de semmilyen politikai megnyilvánulása nem ismeretes, nem írt alá petíciókat, nem nyilatkozott a médiában, nem szólalt fel sem kormányrendezvényeken, sem ellenzéki tüntetéseken. Ellentétben a magyar hivatásos politikusok túlnyomó többségével, akik nem képesek vagy nem hajlandók egynél több logikai lépés megtételére, és botfülűek minden kétbitesnél bonyolultabb struktúrára, hivatásánál fogva képes több lépésben előre, struktúrában gondolkodni, higgadtan számba véve az ellenfél lehetséges és várható válaszlépéseit. Harmonikus személyiség, ritkamód sikeres ember, nincs szüksége arra, hogy önérzet tekintetében vagy anyagilag bármit kompenzáljon.

Kifogásolni szokták, hogy nincs jogi végzettsége, egyáltalán, rendes diplomája, sőt talán érettségije sem. Az utóbbi éppen hogy előny. Középosztálybeli, nevezetesen pedagógus szülei pontosan azt akarták bebizonyítani, a szegénységet is vállalva, hogy bármelyik gyerekből zsenit lehet nevelni az állami iskolarendszertől – történetesen: a leninista államvallású diktatúra iskolarendszerétől – függetlenül. És Polgár Judit – nővéreivel együtt – bebizonyította, hogy így is a világ csúcsára lehet emelkedni.

Ha gazdasági szemszögből nézzük: egy páratlan innovációnak köszönhetően lett győztes egy abszolút globális versenyszektorban. Ez az, ami Magyarországon ma riasztó mértékben hiányzik. Polgár Judit a nemzet egységét, ami nincs, nem fejezte volna ki, de lelkesítő példa lehetett volna.

Magyar Péter nem az ő kiválasztásával követte el a hibát, hanem a bejelentés elsietésével. Én megértem, hogy a politikai mesterséget tekintve a szüntelen flow állapotában van, és régóta (majdnem) minden sikerül neki, de ez nem biztosíték a hibák ellen.

Ígéretével ellentétben, nem egyeztetett a pártokkal és a parlamenttel, azaz gyakorlatilag a Tisza-frakcióval. Ugyanaznap, amikor nyilvánosságra került a tizenhat közéleti személyiség javaslata, hogy legyen Polgár Judit az elnök, Magyar Péter bejelentette, hogy másnap felkéri elnöknek. A Fidesz (ami marad belőle) természetesen minden kormányoldali javaslatot ellenez, már csak reflexből. A nyilasoknak az volt a bajuk Polgár Judittal, hogy zsidó. A saját táborban, a Tisza-frakcióban az egyszemélyi döntést, a konzultáció hiányát rosszallották. Teljesen indokolt, hogy sakkzseni úgy döntött: megtisztelő, de ilyen közegben nem vállalja.

Józan logikával nehéz megérteni, hogy az elkövetkező átmeneti időszakban miért nem elég a kulcsfontosságú dokumentumokon Forsthoffer Ágnes ideiglenes államfő aláírása. És aztán megválasztani a végleges köztársasági elnököt közvetlen, szabad választásokon. De itt Magyar Pétert a 17. Alaptörvény-módosítás 7. cikke kötötte, miszerint: „az Országgyűlés az új Alkotmány hatálybalépéséig, de legfeljebb öt évig tartó időtartamra köztársasági elnököt választ”.

Tehát amilyen dühvel és lendülettel látott neki – örvendetesen – Magyar Péter és csapata az orbáni hatalmi gárda személyi lecseréléséhez, kiszorításához, beleértve a képviselői mandátumok idejének korlátozását – azt meg lehetett tenni az alkotmánymódosításban –, olyan óvatos, ha a struktúra lényegéről, a hatalommegosztásról, fékekről és ellensúlyokról lenne szó. Még azon a szinten is, hogy a közvetlen elnökválasztás növelné a köztársasági elnök legitimitását, nem csak szép szavak szólnának arról, hogy mit is „fejez ki”.

A művelt közönség pedig egyre-másra nevezi meg saját új jelöltjeit, mintha az a politikai erő, amelyik a személyről dönt, valamiféle társadalmi konzultációban döntene az elnök kilétéről. Nem törődve azzal, hogy az elnök személyéről folytatott társadalmi konzultációt demokráciában elnökválasztásnak nevezik.

Itt tartunk most.

A szerző az Élet és Irodalom rovatvezetője.