parameter.sk, 2026. július 3.
SZÉKY JÁNOS
Az előző részben Sulyok Tamás leváltásáról volt szó. A cél indokolt. A módszer viszont kétes. Ha nem tetszik valaki, elég beleírni az alkotmányba a kész tényt, hogy most akkor leváltottam? Ebből nem lehet rendszert csinálni, de a szó politikai értelmében vett rendszert sem.
A 16. Alaptörvény-módosításban a miniszterelnöki mandátum nyolc évre korlátozását álmegoldásnak tartom, bármennyire népszerű. Ami a 17. módosítás tervezetét illeti, az előző rész végén mondtam, hogy vannak benne biztató jelek, vannak kevésbé biztatóak, és vannak egyáltalán nem biztatóak. Folytassuk a biztatóakkal.
Mindenekelőtt, ami nem keltett túl nagy visszhangot, merthogy nem valamilyen személy volt érintve: a tervezet leszűkíti a kétharmados törvények körét. A kampányban ez hatodrangú téma sem volt (nem fárasztom a keresőizmaimat azzal, hogy megnézzem, esett-e róla szó egyáltalán), és megjegyzem, a Magyar Péter előtti „ó”-ellenzék se nagyon foglalkozott vele. Külön cikket érdemelne, hogy miért nem.
Szerintem ugyan nem eléggé szűkítik le, mert erre az alkotmány és a közönséges törvények közötti szintre már évtizedek óta semmi szükség nincs, csak a kormányzást akadályozza vagy a demokratikus jogszabályalkotást gátolja, de optimizmusra ad okot, hogy a miniszterelnök körében legalább érzékelik – sok futtatott „szakértővel” ellentétben – a magyar politikai intézményrendszer alapbajának egyik összetevőjét.
A másik összetevő az aránytalan képviseleti rendszer, a harmadik a miniszterelnöki hatalom fékjeinek módszeres kiiktatása. A harmadik már 2010 előtt megkezdődött, és utána vált teljessé. Az első kettő toxikus kölcsönhatása pedig már 2010 előtt, azaz Orbán nélkül is fennállt, és ez tette lehetővé egyetlen központ túlhatalmát az ellenkező előjelű kétharmadig.
Ami szintén biztató: Sulyok Tamásnál sokkal nagyobb, történelmi léptékű károkat okozott örökösnek látszó legfőbb ügyészként Polt Péter, mostani alkotmánybírósági elnök. Elmozdításának tehát szívből örülök. Az eljárás – a hetvenéves korhatár bevezetése – nem üthet ki semmilyen biztosítékot az arra érzékenyeknél. Van rá precedens. Ha MTA-doktor egyetemi tanárokat és kutatókat el lehet küldeni pusztán az életkorukra hivatkozva, akkor a több közvetlen politikai felelősséggel járó professzionális tisztségek viselőit miért ne lehetne?
Ugyancsak ígéretes, hogy a Kúria elnökének megbízatása megszűnhet „bírói kezdeményezésre, visszahívással”. Nem csupán azért jó ez, mert Varga Zs. Andrásnak már a kinevezéséhez is meg kellett erőszakolni a törvényeket, és lesöpörni az Országos Bírói Tanács véleményét, nem szólva az EB „jogállamisági” jelentésének idevágó részéről, tehát eleve nem lehetett volna Kúria-elnök, és bőven rászolgált, hogy távozzon. Hanem azért, mert a módosításnak ez a bekezdése végre rést üt az elvileg nem politikai, de hatalmi kinevezések kétharmados reguláján, ami a sarkalatos törvények rétegéhez hasonlóan dögletes és antidemokratikus.
2010-ig ugyanis a kétharmados szabály azt jelentette, hogy ezen tisztségek viselőiről a kormányoldal és az ellenzék a nyilvánosságot megkerülő alkuk útján állapodott meg. 2010 után pedig azt, hogy a kormányoldal, konkrétan a kormány, még konkrétabban a miniszterelnök azt és oda nevezett ki, akit akart. Egészségtelen állapot, és jó, hogy a Tisza észleli. De ahogy a kétharmados törvények esetében, itt is mehetne nyugodtan messzebbre. Nem is kicsit.
Hasonló mondható el a média-főfelelősök szintén örvendetes menesztésével egy időben létrehozott új Független Közmédia Testületről, ami a Magyar Rádió és Televízió, valamint az MTI tulajdonosa lesz. Ennek három tagját delegálná a kormánypárt, hármat az ellenzék, hármat pedig médiaszakmai szervezetek.A pártok politikai dominanciája megmarad (mint 2010 előtt), és a két oldal között paritás van (mint, papíron, 2010 előtt).
Láttuk: ez titkos megállapodásokhoz, elvtelen alkukhoz vezet, ezúttal a médiaügyekben nem túl járatos kormányoldal és egy olyan ellenzék között, amely legalább tizenhat éven át bizonyította, hogy ellensége a független médiának. A 2010-es médiatörvényt megelőző időszak tapasztalata szerint a „civilek” bevonása nem segít, az ártó szándékú pártok így is sokat tudnak virblizni, és az egész kényszeres egyensúlyozgatásba fullad, ahol mindenféle őrült és rosszindulatú aktornak vannak eszközei a szakmai színvonal rombolására.
Az óvatosság, a képtelenség az elszakadásra a garantáltan be nem vált vagy kártékony megoldásoktól (nem akarásnak nyögés a vége) éppúgy jellemző az új médiafelügyeleti rendre, mint például a köztársasági elnök közvetlen megválasztásának vagy a ténylegesen arányos (nem csak „arányosabb”) képviseleti rendszernek a kérdésére. Valamiért bármire, ami intézményesen fékezné az egy kézben összpontosuló központi hatalmat.
Ezzel az óvatossággal és komótos fontolva haladással szögesen ellentétes az a merészség, amivel az alkotmánymódosítók nekimentek a politikai intézményrendszernek egy másik ponton: „Az országgyűlési képviselők választásán nem választható, aki országgyűlési képviselői megbízatást összesen legalább tizenkét évig már betöltött.” Ez többeket meglepett, bár a rajongók természetesen azonnal lelkesedtek (kb. 13 000 észrevétel érkezett, ebből „szerencsére” 95% egyetértett), de ha jól látom, nem szerepelt a választási programban (a miniszterelnöki ciklusok korlátozásával ellentétben). Szorgalmas megfigyelők szerint már szóba került Magyar Péter valamelyik beszédében, de akkor nem keltett nagyobb visszhangot.
A szándék érthető és forradalomban indokolt: a fideszes elit kiküszöbölése a közéletből. Az Orbán-gárdával szembeni düh olyan heves és olyan általános, hogy a közvélemény többsége lendületből egyetért, azaz a lépés a napi politikában is kifizetődik.
De mivel semmi utalás nincs arra, hogy az intézkedés ideiglenes lenne, azaz minden jel szerint érvényesülni fog a régi rezsim megszüntetése után felépülő új rendszerben is, talán meg lehet kérdezni, hogy használ-e majd a demokráciának, ha a régi elit le van győzve. Amennyiben demokrácia lesz az új rendszer, ami létrejön. Dehát Magyar Péter is mondja, hogy ez „a demokrácia”. Bízzunk benne.
Indokolása szerint a magyar – „gazdasági, politikai, propagandalábon álló” – Cosa Nostrának ez a „politikai lába”, és erre vannak megoldások szerte a világon. Az Egyesült Államok számos államában is van mandátumkorlátozás.
Nézzük előbb az utóbbi kijelentést. Az USA-ban nagy divat volt a mandátumkorlátozás a nyolcvanas-kilencvenes években, mígnem 1995-ben egy legfelsőbb bírósági döntés alkotmányellenesnek nyilvánította, hogy az egyes államok megszabják a washingtoni (szövetségi) Kongresszusba küldött képviselők és szenátorok mandátumának idejét. Az alapérv az volt, hogy ezzel korlátozzák a népnek azt az alkotmányos jogát, hogy tetszése szerint választhassa meg azokat, akik kormányozzák [U.S. Term Limits, Inc. v. Thornton, 514 U.S. 779 (1995)].
Ez a döntés azonban nem vonatkozott az egyes államokra, amiknek mind saját alkotmányuk is van, így ma tizenhat államban van érvényben időbeli korlát a saját, helyi törvényhozásuk tagjainak mandátumára. (Ebből nyolcban „élethossziglan”, úgy, ahogy a magyar tervezetből is ki lehet olvasni, tehát nem számít az, hogy az illetőt közben egyszer, kétszer stb. nem választották meg; az évek száma egyszerűen összeadódik.)
A magyar politikai intézményrendszerben (amit ódon kifejezéssel általában és elég félrevezetően „közjogi rendszernek” hívnak, erről még valamikor pár szót) viszonylag sok az egyedi, de legalábbis kivételes vonás. Most egy kicsit még több lett. Az ilyen kivételeket igazolni akarók gyakori vitatechnikája, hogy arra hivatkoznak: a kivétel máshol is létezik, aztán semmi baj nem lett belőle.
Ehhez először is ajánlatos szigorúan elszigetelve nézni a szabályt, nem egy struktúra részeként. A struktúrában gondolkodás a hazai disputálóknak nem kimondott erőssége. Az USA államainak kisebbségében alkalmazott mandátumkorlátozásból azért nem származott különösebb baj, mert itt a helyi dolgok dőlnek el, nem a fontos országos ügyek. A szisztémát már csak azért sem lehet egyben átvinni Magyarországra, mert Amerikában teljesen kifejlett a hatalommegosztás, illetve a fékek és ellensúlyok rendszere (és ma már ez sem ütésbiztos), Magyarországon meg pillanatnyilag semennyire.
Ott létezik vertikális hatalommegosztás – a régióknak saját alkotmányuk, kormányuk, költségvetésük, (többnyire kétkamarás) törvényhozásuk és bírósági hierarchiájuk van. És országosan is van horizontális hatalommegosztás, kezdve azzal, hogy a végrehajtó hatalom fejét külön választják meg a törvényhozástól, a törvényhozás kétkamarás, a két ház eltérő ritmusban van megválasztva. Ha mindebből bármi megvalósulna nálunk – szemernyivel korlátozva az egyetlen kézben összpontosuló központi hatalmat –, akkor komolyan el lehetne kezdeni filozofálni arról, milyen kísérleti procedúrával kerüljenek be az emberek a Duna-parti soktornyú házban ülésező, viszonylag súlytalan és tét nélküli parlamentbe.
Másodszor, ha már kísérleteket veszünk át – egyedül Európában – akkor talán azt is megnézhetnék a bölcs szakértők, hogy ez a kísérlet mennyire vált be. Mennyire sikerült megvalósítani a kitűzött célokat – nem az oroszos típusú maffiaállam megszüntetését, mert olyan akkor Amerikában nem volt –, hanem amivel a javaslat hívei érveltek: például az elit bebetonozódásának megelőzését, a korrupciót, a szűk csoportérdekeket képviselő lobbistákkal való összefonódást, a verseny és a diverzitás fokozását. Mennyit használ a nagyobb forgás a kormányzásnak. Van némi irodalma.
Visszatérve az indokolás első felére: abban ugyan nem vagyok biztos, hogy pontosan a tizenkét éven túl maradó képviselők jelentik a maffia politikai lábát (sokkal inkább az egyközéppontú hatalmi szervezet), de a maffiaállam felszámolása helyes és elengedhetetlen cél. Csakhogy a most bejelentett szabály akkor is érvényben marad, amikor Magyarországon már nem maffiaállam, azaz autokratikus rezsim lesz, hanem – remélhetően – demokrácia.
Az itthon elhangzott ellenérvek főleg azon alapulnak, hogy a mandátumkorlátozás sérti a választójogot, ami a legklasszikusabb politikai alapjog. Részben azt, hogy a szabad állampolgár szabad választáson azt válasszon meg, akit jónak tart (lásd az amerikai Legfelsőbb Bíróság érvelését), részben a passzív választójogot, tehát a választhatóságot.
Nem ez a fő oka azonban, hogy Európában nem kísérleteznek a mandátumkorlátozással. Hanem az, hogy demokrácia van. (A maffiaállam viszont az autokrácia – egész pontosan, Magyar Bálint és Madlovics Bálint terminusával a patronális autokrácia – egyik válfaja. Demokráciákban is van korrupció, ahogy mindenhol van, de nem az a rendszer működési elve.)
Az újkori demokráciákban nem az hajtja az embereket politikusi pályára, hogy egy bűnszervezet engedelmes tagjaként busás anyagi nyereségre tegyenek szert, hanem az úgynevezett ambíció. Ami megvan mindenkiben, aki a közéletben forgolódik. Ez nem feltétlenül ártatlan dolog, a hatalomvágy éppen úgy beletartozhat, mint a feltűnési viszketegség vagy az, ha valaki jót akar tenni embertársaival. De akár így, akár úgy, nem lehet egy jogszabállyal adott idő letelte után kioperálni az emberből. Itt nem az a lényeg – persze fontos –, hogy a mandátumkorlátozás beleütközik valamilyen szabályba, hanem az újkori szabad politikai rendszerekben élő ember természetével ütközik.
A politika: hivatás és foglalkozás, ahogy azt Max Weber maradandóan tisztázta. A modern demokráciákban politikai professzionalizmus van, jó kormányzás enélkül nem lehetséges. Ugyanúgy sajátos tehetség kell hozzá, mint ahhoz, hogy valaki – piacgazdaságban, nem a magyar típusú kapcsolati gazdaságban – sikeres üzletember legyen, vagy sebész, vagy zongoraművész, ugyanúgy meg kell hozzá tanulni egy mesterséget, ugyanúgy tapasztalatokat kell szerezni, vállalva a kockázatot és a kudarcokat. És egy sebésznek vagy zongoraművésznek senki sem mondja nyolc vagy tizenkét év után, hogy most tessék abbahagyni, és valami mást csinálni, mert a publikum jobban szereti a változatosságot.
Az európai parlamentáris demokráciákban – ismétlem: parlamentáris, demokráciákban – a politizálás fő színtere a parlament. Ki az ördög fog politikusnak menni, ha a parlamenti pártokban folytatott professzionális politizálás időtartamát nyolc vagy tizenkét évre korlátozzák? Csak akiben nincs ambíció. Az meg miféle politikus lesz?
Ez persze nem amerikai modell, hanem ahhoz az évszázados magyar hagyományhoz illeszkedik, hogy az országnak egyszerre elég egy hivatásos politikus, aki tudja, mit akar a nép. A többi nem igazi, bohóc, amatőr, rosszabb esetben bitorló. A hagyomány továbbélését nem veszélyezteti semmi. Így virul majd a nemzet.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.