parameter.sk, 2026. június 25.
SZÉKY JÁNOS
Ezekkel a XXI. századi magyar elnökökkel csak a baj van. Az utolsó, aki méltósággal viselte a tisztséget, Sólyom László volt (a „méltóság” szóra még visszatérünk a folytatásban). Részben intellektuális fölénye, részben politikai következetessége miatt, ami – akár egyetértett vele az ember, akár nem – éles kontrasztban állt a Gyurcsány-kormány gyengeségével, kompromisszumaival és rögtönzéseivel; részben azért, mert jogtudósként és volt AB-elnökként kikezdhetetlen tekintélye volt az Alkotmánybíróságban, amit ki is tudott használni.
Sólyom László elnökké emelésében öt évvel ezelőtt Orbán kulcsszerepet játszott. 2010-ben, amikor másodjára miniszterelnök lett, már semmi szüksége nem volt önjáró és befolyásos államfőre, ezért a politikailag és professzionálisan megbízhatóan súlytalan Schmitt Pált válaszotta ki a posztra, egy kellemes modorú és jó megjelenésű, idegen nyelvekben járatos opportunistát, aki minden rendszerben élt és virult (akkor még viszonylag közel volt a Kádár-korszak, nem ártott, ha valakinek ismerték a nevét a régi szép átkos időkből).
Schmitt azonban belebukott a plágiumügybe, nem lehetett és nem volt érdemes tartani, de vele együtt megbukott a „hatalmi központtól távoli híres ember mint köztársasági elnök” modellje is. Orbán ezúttal nem kockáztatott, és az ősi koleszos mag többszörösen kipróbált tagját, Áder Jánost tette meg elnöknek. Aki szépeket mondott arról, hogyan kéne rendesen viselkedni, meg a környezet mgmentéséről, és hű golyóstollként aláírt mindent a CEU elüldözésétől a rendeleti kormányzásig.
Miután Áder leszolgálta idejét, Orbán (ki más) a népesedéspolitikára szakosodott Novák Katalint szemelte ki utódjául, aki azonkívül, hogy semmiféle önálló gondolatnak nem adta jelét (előny!), kellemes modorán, jó megjelenésén és nyelvtudásán kívül még nő is volt, ideális jelölt az osztatlan hatalom 46-os edzőcipőszagának komenzálására. Neki is mennie kellett azonban, ugyanis a bevándorlóhisztéria utáni magyar kormánypropgaganda egyik pillére az úgynevezett gyermekvédelem volt, és Novákról pontosan az derült ki teljesen váratlanul, hogy kegyelmet adott egy pedofil ügyben bűnsegédként elítélt személynek. Ez olyan kognitív disszonanciát okozott még az agymosott híveknek is, hogy Orbánnak szabadulnia kellett Nováktól, nehogy ő maga is lesérüljön. (Aztán lesérült.)
Sulyok Tamás gyors kinevezése már a hatalmi központ krónikus és egyre rosszabbodó káderhiányát mutatta. A megjelenéséről bizonyos limitek között senki sem tehet, de: nulla politikai múlt, nullához közelítő professzionális tekintély, nulla sárm, minimális nyelvtudás, igazoltan kétes viszony a tényekhez. Az adott pillanatban senki mást nem lehetett elővenni. Ő is aláírt mindent, amit lehetett, de már csak az idő rövidsége miatt sem tudott annyi disznóságban részt venni, mint más, érdemtelenül pozícióba került Orbán-családtag, -haver vagy -kreatúra. Valamint azért, mert (képletesen) távol volt a tényleges hatalmi központtól, bármilyen közel van is helyrajzilag a Sándor-palota a Várszínházhoz.
Tóta W. Árpád szállóigévé vált metaforája tökéletesen érzékelteti, mennyire üres figura volt Sulyok, de az igazság az, hogy akkor se lett volna más a szatyorban, mint kénes szagú gázkeverék, ha nem ő tölti be a tisztséget. Egyrészt mert hatalmi szempontból az intézményt már a múlt század végi rendszerváltáskor lényegében kiüresítették (attól félve, hogy az elnök hatalmi, sőt túlhatalmi tényező lesz; sikerült is egy nagy akadályt elhárítani a korlátlan miniszterelnöki hatalom elől). Másrészt mert ha ebben a rendszerben egy politikai erőnek kétharmada van, akkor minden vita nélkül azt ültet az elnöki székbe, akit akar, és mivel – megint csak ebben a rendszerben – minden végrehajtó és törvényhozó hatalom a minisztelnök kezében összpontosul, bolond lesz olyan elnököt választani magának, aki ellentmond.
Önmagában tehát a szatyorság nem magyarázta, hogy miért Sulyok a népi leváltó indulat fő célpontja, hiszen vannak nála súlyosabb gazemberek is bőven. ; inkább az, hogy Magyar Péterék feltételezték, maradék jogkörénél fogva hátráltatná az „uniós pénzek hazahozatalához” szükséges, feszített jogalkotási és szervezési munkát – ami, mint hétfőn kiderült, nagyban egybeesik a Tisztítótűz művelettel.
Márjus 31-én Sulyok nem volt hajlandó lemondani, Magyar Péter válasza az volt, hogy akkor alkotmányódosítással mozdítják el. Mivel az Alaptörvény 12. és 13. cikkében részletesen le van írva, mik a köztársasági elnöki megbízatás megszűnésének feltételei, s ezek szerint nem lehetett őket Sulyokra alkalmazni, nagyon is érdekelt, hogyan bővül a módosítás tervezetében a feltételek listája. Abból ugyanis kiderülne, hogyan értékelik a Tisza Párt szakértői az előző rendszert, és alapelemeiben máig fennálló rendszert; azt, amelyikben nem volt ok és indok ennek az elnöknek a leváltására. És hogy milyen rendszert akarnak helyette.
Nem derült ki. A feltételek listája nem változott, a leváltásnak semmiféle indoka nincs. A „záró és vegyes rendelkezések” közé került ez a mondat: „Az Alaptörvény tizenhetedik módosításának hatálybalépését követő napon a hivatalban lévő köztársasági elnök megbízatása megszűnik.” Indokolás nincs, csak ok: hogy a tervezetet társadalmi vitára bocsátó kormány szerint így a jó. Nem kétséges, hogy a társadalmi vita folyamán ez az álláspont fog győzni, főleg, hogy a maffiaellenes harc részeként van keretezve.
De akkor is: a kormány és ezen belül a miniszterelnök akarata érvényesül a köztársasági elnök személyének ügyében, az alkotmányos feltételek megváltozása nélkül. De. Hegedűs Zsolt így fogalmazott: „Mert rendszerváltásra kaptunk felhatalmazást, nem csupán kormányváltásra.” Így is van, nagyon helyes. A cél láthatóan az orbánista uralmi elit felszámolása (az elitet ne a „kiválóság” értelmében, hanem szociológiai meghatározás szerint tessék érteni.) Hogy ne maradjon semmi az orbáni hatalmi gépezetből. A személyek lecserélésével azonban még nem változik meg a mechanizmus. Konkrétan: abban, hogy a köztársasági elnök lecserélése miniszterelnöki akaratból történik, mi a rendszerváltás?
Ami a többi posztot és a tervezett Alaptörvény-módosítás többi pontját illeti, és a gépezet többi részét illeti, vannak biztató jelek, vannak kevésbé biztatóak, és vannak egyáltalán nem biztatóak. Folytatása következik.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.