Miért jó a közvetlen elnökválasztás?

Két dologban tökéletesen egyetértek Seres Lászlóval: 1. Sulyok Tamás méltatlan Magyarország köztársasági elnökének tisztségére. 2. Nem lenne jó, ha az Orbán iránt (egykori teljhatalma idején) szervilis elnököt olyan figura váltaná, aki ellenkező irányban, tehát a Tisza Párt, illetve Magyar Péter iránt szervilis.

Abban viszont nem értek egyet, hogy a 2. számú forgatókönyv megvalósulása ellen ne lenne biztosíték a közvetlen elnökválasztás.

Tisztában vagyok továbbá azzal: az „uniós pénzek hazahozatala” – pontosabban és unalmasabban: annak elérése, hogy a Magyarországnak „járó” Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz keretéből nulla centnél többet folyósítsanak – olyan feszített jogalkotási és szervezési munkát követel a következő hónapokban, hogy a legkisebb fennakadás, hátráltató beavatkozás is veszélyezteti a sikert. (Huszonhét úgynevezett szupermérföldkövet kell teljesíteni a civileket bevonó korrupcióellenes munkacsoport létrehozásától és hatékonyságának garantálásától az uniós támogatások odaítéléséről döntő független panelek megalakításáig. Mindennek gondoskodni kell a költségvetési hátteréről. Valószínűleg személycserékre lesz szükség az igazságszolgáltatási és az államigazgatási szférában. És ráadásul működésbe is kell hozni a gépezetet, mert az Európai Bizottság mostanra – elég sokára – eljutott odáig, hogy nem elégszik meg az ígéretekkel. Különben elmegy a vonat.)

Sulyok elnök csak az egyik az Orbán-rendszer nagy számú taszító mellékszereplője közül, de ő kivételesen olyan pozícióban van, hogy lassíthatja a törvények hatályba lépését és esetleg fontos kinevezéseket. Érthető, hogy a kormány mielőbb szabadulni akar tőle. (Ő maga kinyilvánította, hogy nem gördít akadályt a jogszabályalkotás útjába, de hát a hitelességével már voltak gondok.)

Egyvalami hibádzik, pontosabban két valami. A jelenlegi alkotmányos rendszerben, ha a köztársasági elnök nem akar lemondani, akkor nem mond le (mint múlt hétfőn láthattuk). És hacsak nem sérti meg szándékosan és súlyosan az Alaptörvényt, nem lehet megfosztani tisztségétől. De gyakorlatilag akkor sem lehet, ha ezt az Országgyűlés megállapítaná, főleg nem „azonnal”, mert az eljárást a) az orbáni kinevezettekből álló Alkotmánybíróság folytatja le (lásd 2011. évi CLI. törvény az Alkotmánybíróságról, 35. §),b) túl sok időbe telik, azaz nem napok kérdése, még akkor sem, ha az eljárás kötelezően soron kívüli. A pillanatnyi alkotmányos rendszerben Sulyok Tamás szabályos eszközökkel elmozdíthatatlannak látszik.

A Tisza Párt azonban a kétharmadával természetesen módosíthatja az Alaptörvényt és ha ez nem elég, az Alkotmánybíróságról szóló törvényt, de a jogállamiságra (maradjunk az egyszerűség kedvéért ennél a németes terminusnál a joguralom helyett), szóval a rule of -law-ra oly kényes Brüsszel éppen ebben a helyzetben aligha nézné jó szemmel, ha az új, demokratikus hírnévre igényt tartó kormányzat praktikus okból, napi érdekből átíratná az alkotmányt.

Patthelyzetnek rémlik.

Jó, maradjunk annál, hogy ez csak rémlés, ne jósoljunk, főleg mert a jóslatok gyakran nem válnak be. Nem lehet kizárni, azaz van esélye, akár már ma, hogy a Tisza jogászai nagyon gyorsan kigondolnak valamilyen formulát, amely egy módosított rendszerben lehetővé teszi Sulyok békés leváltását, a parlament eszerint módosítja az Alaptörvényt, és ezt a formulát Brüsszelben is elfogadják.

De ha ez megtörténik, és Sulyok távozik, milyen érdeke fűződik Magyar Péternek ahhoz, hogy a köztársasági elnök saját jogán is tekintélyes ember legyen, aki tőle függetlenül, olykor neki ellentmondva politizál?

A legutóbbi hat magyar köztársasági elnök Orbán Viktor akaratából került a székébe. Az első közülük, Mádl Ferenc még akkor, amikor Orbán koalícióban kormányzott (ráadásul a koalíció úgy jöhetett létre, hogy a színes emlékezetű Torgyán Józsefnek ígérte az elnökséget, többek között emiatt volt ideges a fél ország két éven át), ezért a parlamenti többség eléréséhez kellettek bizonyos sötét műveletek.

A másodikat, Sólyom Lászlót ellenzékből sikerült megválasztatni, szintén tisztátalan eszközökkel, a kormánykoalíció belső ellentéteit, a szocialisták ostobaságát és a szabaddemokraták kényszerhelyzetét kihasználva.

A következő négy elnök „megválasztása” a teljhatalom birtokában már úgy ment, mint a karikacsapás. Jellemző módon a négy elnökből kettő úgy kompromittálódott, hogy Orbán kénytelen volt megszabadulni tőlük a saját érdekében, de ennek sem volt akadálya.

Ez nem Orbán elvetemültsége miatt volt így, hanem a magyar alkotmányos rendszer ilyen. Az alkotmányos rendszerben pedig, ezen belül az alkotmányos alapintézményeknek, tehát a hatalom eloszlásának a rendszerében semmi sem változott 2026. április 12-ével, sem azóta.

Magyar Péter megteheti, hogy szívességből olyan, a saját hivatásában kiemelkedő, erkölcsileg feddhetetlen, politikailag semleges személyiséget jelöl elnöknek, aki a művelt közönség zömének is tetszik. De a szívesség nem alkotmányjogi kategória.

A köztársasági elnök nem „fejezheti ki a nemzet egységét” – ebben is egyetértek Seres Lászlóval –, ez egy üres szólam, már csak azért is, mert minden független nemzet tagolt, főleg politikailag. Határhelyzetektől eltekintve nincs „egysége”. Ki lehet viszont fejezni a nemzet többségének érdekeit és szenvedélyeit, bár ez is nagyon nehéz, megint csak tagoltság miatt. De az elnök személyében történő „kifejezés” akkor van a legbiztosabban garantálva, ha az elnököt a népi többség választja meg. Nem véletlen, hogy az európai köztársaságok nagyjából kétharmadában közvetlen, éspedig – tizennyolc helyen – kétfordulós közvetlen elnökválasztás van.

Az elnök személye tehát így nem az adott pillanat kormánykoalíciójának az érdekeit és szenvedélyeit tükrözi, hanem a politikailag aktív állampolgárokét, ódivatú szóval a népét. Mely utóbbi a kormány teljesítményének ismeretében esetleg már nem szavazna a koalícióban részt vevő pártok valamelyikére, sem közös elnökjelöltjükre, szavazna viszont egy olyan politikusra vagy politizáló civilre, akiben az elnökválasztás idején megbízik. Aztán ha az elnök nem válik be, csak magát okolhatja a rossz döntésért, és ha az illető a második alkalommal is indul, nem választja meg.

A sajátos egyközéppontú magyar rendszerben azonban, ahol nulla közelébe sorvasztották a hatalommegosztást, a köztársasági elnök végképp nem a „nemzet egységét”, hanem a miniszterelnök akaratát fejezi ki. Még egyszer, ez nem a miniszterelnök alkatán, jellemén vagy szándékán múlik, hanem a rendszer ilyen. Magyar Péter ösztönözve van arra, hogy egy bábot tegyen meg köztársasági elnöknek. Kívánom, hogy álljon ellent az ösztönzésnek, de ez még nem változtat a rendszeren.

Abban sincs vitám barátommal és kollégámmal, miszerint „pont arra kell a kétharmad, hogy lebontsuk az őrület közjogi alapjait, és számos módosítással elejét vegyük annak, hogy egy ilyen újból kialakulhasson.” (Igaz, a „közjogi” szó használatát ilyen kontextusban, bármennyire általános, nem tartom jónak, ez is olyan dolog, amit „én tudok rosszul”, pedig csak utána kéne nézni az eredetének.) Az „őrületet”, a politikai-gazdasági-társadalom hatalom egy kézben való koncentrációját azonban akkor lehet végképp megakadályozni, ha megosztjuk a hatalmat – nem csak papíron –, és gyökeresen átalakítjuk az alkotmányos alapintézmények rendszerét, Nagyrészt ebből állna a rendszerváltás, ami tudtommal cél. És a hatalom megosztásának része lenne az, ami az európai köztársaságok nagy többségében szokás, az elnök közvetlen megválasztása. Hogy a végrehajtó hatalom csúcsán lévő másik embernek legyen valamennyi politikai súlya a miniszterelnökhöz képest. Különben tényleg csak azért van rá szükség, hogy legyen ott valaki, aki aláír, és szilveszterkor nyájas közhelyeket mond.

Nem, nem következik ebből elnöki vagy félelnöki rendszer. Bár nem tudom, miért lenne rosszabb a miniszterelnöki egyeduralom parlamentárisnak hazudott magyarországi rendszerénél. A végrehajtó hatalom bármilyen fokú megosztásának több az előnye, mint a hátránya, és az egyik előny a zsarnokság kialakulásának megelőzése.

Az, hogy valakinek az elnökségéről a nép döntött (akár okosan döntött, akár rosszul – csak később tudja belátni), olyan, személytől független felhatalmazást és tekintélyt ad, amit valamikori vagy mostani miniszterelnök jelöltje, netán bábja semmilyen pózolással vagy elvont államjogi fejtegetéssel nem tud pótolni.

Lehet a jogköre bármilyen korlátozott. Szlovákiában Kiska az előrehozott választások javaslatának puszta meglebegtetésével döntően hozzájárult Fico 2018-as bukásához (más kérdés, hogy utána a szlovák választók képtelenek voltak a demokráciát hatékonyan megvédő politikust fölemelni), majd a permanens kormányválság után Čaputová – alkotmányos jogkörével élve – kinevezte az utóbbi évtized legnormálisabb miniszterelnökét Ódor Lajos személyében, ha csak öt hónapra is. Megint a szlovák választók felelőssége és kollektív képességeik határát jelzi, hogy visszahozták Ficót, de remélhetőleg a többségük (akkora többség, ami egy kormányváltáshoz kell) okul a hibából. Ahogy talán Pellegrinit is megbánja. Legközelebb. Ilyen a demokrácia.

Ez a jogköre különben a magyar köztársasági elnöknek is megvan: az Alaptörvény szerint ő az, aki „javaslatot tesz a miniszterelnök személyére”. Ámde a) a kormánypárt bő kétharmados többsége miatt (ami európai viszonylatban szintén kivételes helyzet) a bizalmatlansági szavazásnak, aminek nyomán Čaputová élt e jogával, Magyarországon nulla közeli az esélye, b) mivel az elnök a mostani kormányfő jóvoltából lenne elnök, akkor se lenne motivációja független szakértőt jelölni, ha a nulla közeli esély valósággá válna.

Summa summárum, a rendszerváltás rendszeren belüli személycserékkel, az alkotmányos alapintézmények rendszerének gyökeres megváltoztatása nélkül: fából vaskarika. Ábránd. Kéretik felébredni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.