Nyolc év és slussz

Az alábbi cikk biztosan nem lesz népszerű. Ezt onnan tudom, hogy véleményemmel durván kisebbségben vagyok. De attól még nem gondolom másképp.

Februárban a Publicus Intézet mutatta ki, hogy pontosan kétszer annyian értenek egyet Magyar Péter javaslatával, miszerint „legfeljebb két ciklusig lehessen valaki miniszterelnök”, mint akik ellenzik. A Tisza Párt lehengerlő fölénnyel nyerte meg a választást, a tervből alaptörvény-módosítási javaslat lett. Ma hajnalban az Mfor.hu (Mendzsment Fórum) arról tudósított, hogy olvasóinak 77,6 százaléka ért egyet ezzel.

Nem valami bulvároldalról van szó, az olvasói vélhetően az átlagnál tájékozottabb és a politika iránt élénkebben érdeklődő emberek, meg hát sokakkal beszélgetek, úgyhogy kénytelen vagyok magamba nézni: miért vannak fenntartásaim egy szűk kisebbséggel együtt?

Másnak más okból vannak, éljen a szabadság van, végre, de először is leszögezném: politikailag a lépés tökéletesen észszerű. A választókat, egyáltalán, a politikai közösséget elsősorban nem végiggondolt eszmerendszerek és listába szedhető értékek vezérlik, hanem érdekek és szenvedélyek. Magyarországon pedig a döntő többségnek az a mindennél erősebb politikai szenvedélye, hogy Orbán tűnjön el a hatalom közeléből, s ez az elmúlt tizenhat év kormányzásának csapnivaló minősége, morális és szellemi kártékonysága után e többségnek elemi érdeke is.

Mi sem egyszerűbb, mint hozni egy új szabályt, amely Orbánt eltünteti a főhatalom közeléből egyszer s mindenkorra. Ezzel az alkotmánymódosítással semmi baj nincs, ha a forradalom szempontjából nézzük. Zsarnok megbuktatva.

Fenntartásaim okát a közgazdaságtanból átvett negatív externália kifejezéssel foglalhatom össze. A gazdaságban klasszikus példa a vízszennyezés: a gyár, lehet, nyereséges, de szennyezi a folyót, és ez a többi termelőnek vagy a fogyasztóknak sokba kerül. A politika esetében ezt a dolgot alapesetben nem lehet számszerűsíteni, de az első lépésben a demokráciát védő intézkedés társadalmi költsége számottevő lehet, mivel csökkenti a demokratikus tudatosságot.

Európában, parlamentáris demokráciákban ugyanis nem szokás korlátozni a kormányfői ciklusok számát vagy a miniszterelnöki/kancellári hivatalviselés idejét. Nem heppből vagy mert nem tudják, hogyan kell demokráciát csinálni (a tapasztalatok szerint mindenhol legalább annyira tudják, hogyan kell demokráciát csinálni, mint Magyarországon). Hanem mert parlamenti demokráciákban a miniszterelnököt bármikor leválthatja a parlament. A miniszterelnöknek nincs „ciklusa”. A parlamentnek van ciklusa, ugyanis az választja meg, nem a választópolgárok.

A parlament egy parlamentáris demokráciában nem eszköze, hanem fékje a kormány fejének. És le is váltja, ha teheti és oka van rá. Vagy azért, mert – a kontinensen ez a jellemző – az arányos képviseleti rendszer miatt tényleges többpártrendszer van, a miniszterelnök koalíciós kormány élén kormányoz, és a koalíciós partner(ek)nek, illetve szavazótáboruknak nem tetszik a politikája. Vagy azért, mert a kormány választáson könnyen és békésen megbuktatható, és a saját pártja gondolja azt a miniszterelnökről, hogy vele csak bukni lehet. Demokráciákban ugyanis a pártokon belül is demokrácia van.

Mindezek a lehetőségek teljesen kikoptak a magyar kollektív politikai emlékezetből.

Van más is. Ha külföldi példát kell felhozni a miniszterelnöki hivatalviselési idő korlátozására, akkor legelőször is az amerikai példát hozzák fel, ahol a 22. alkotmánykiegészítés kettőre korlátozza az elnöki ciklusok számát. Pontosabban azt mondja, hogy senkit sem lehet kettőnél többször megválasztani.

A magyar miniszterelnököt azonban az Országgyűlés választja meg. (Bajnai Gordon ellen anno éppen az volt Orbánék egyik kifogása, hogy „soha, senki, semmi nem választotta meg”, mert nem parlamenti választás útján került hivatalba. Fenét nem. A magyar Országgyűlés választotta meg miniszterelnöknek, az alkotmánynak megfelelően.)

A most benyújtott Alaptörvény-módosítás tehát nem csupán azt vési be (végképp; hiszen ez már 2021-ben, az előválasztások alkalmával így vésődött be nemcsak Orbán híveinek, hanem az ellenzéknek is a tudatába), hogy az országgyűlési választás lényegében a miniszterelnök megválasztásáról szól. Hanem azt is, hogy ezen a választáson két különböző párt jelöltje közül a végrehajtó hatalom fejét kell megválasztani. Tehát nem egyszerűen miniszterelnök-választás egy elvben többpárti parlamentáris demokráciában, hanem kétpárti elnökválasztás, csak az amerikai elektori rendszernél sokkal aránytalanabb, mondhatni, torzítottabb módszerrel. Azt vési be, hogy a demokratikus intézményrendszer kóros állapota: alapállapot, semmi gond vele.

Tény, hogy ez híven tükrözte a magyar valóságot, ahol a parlamenti választások kb. 2002 óta fedett elnökválasztások a Fidesz által jelölt Orbán és egy akármelyik párthoz tartozó másik jelölt között. Demokratikusabb lesz ez a képlet azzal, hogy Orbánnak meg van tiltva a további indulás? Kétséges. A kérdés az, mint Mészáros Gábor alkotmányjogász mondja, hogy „képesek vagyunk-e olyan alkotmányos rendszert kialakítani, amely tartósan ellenáll a személyi hatalomkoncentrációnak – függetlenül attól, hogy éppen ki gyakorolja a hatalmat ”.

Mondom, az új Alaptörvény-módosítás a választópolgárok többségének szemszögéből teljesen racionális („nem akarjuk Orbánt”), tehát éppígy teljesen észszerű a lépés a választópolgárok nagy többségének (64 + százalékának) támogatását megszerezni akaró politikusok szemszögéből. Ha ez a forradalom módja, ám legyen.

De egy demokráciának nem az a célja, hogy egy politikusi kör egy adott pillanatban megszerezze a nagy többség támogatását, hanem hogy az országban szabadság legyen, és tartósan érvényesüljön az általános jóléthez fűződő közérdek.

Nem a választópolgár dolga, hogy a nulla-egynél, igen-nemnél tovább, a szabadságot és a virágzást lehetővé tévő intézményi struktúrában gondolkodjék. Ami független a hatalom birtokosának személyétől. Hanem a politikusoké. Ha van ilyen politikus, örülök neki.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.