Van ok az idegességre. De mi is?

A buborékomban többen – nemcsak ellendrukkerek, hanem olyanok is, akik április 12. előtt szilaj dühvel reagáltak, ha valaki egyetlen kritikus vagy kétkedő szót szólt Magyar Péterről – elfogadhatatlannak tartják, hogy Magyar a sógorát jelölte igazságügy-miniszternek. Sógorság-komaság, örök átok e tájon. Kormányfő a rokonát nem nevezheti ki kormánytagnak. Kínos, szégyen, botrány, de legalábbis rosszpont.

Mintha megsértett volna egy szabályt. Ilyen szabály azonban nincs. Lehetne, de nincs. Törvény nem tiltja, szokásjog explicite nem tiltja. Ha valaki azt szeretné, hogy tiltsa törvény, forduljon az őt képviselő párthoz vagy valamely politikusához, hogy tegyen rá javaslatot a parlamentben. Mint demokráciában szokás, bármennyire feledésbe merült is Magyarországon, mi a szokás demokráciákban.

Nem a levegőbe beszélek. Az utóbb száz évben a legnevezetesebb példa az volt, hogy John F. Kennedy a saját öccsét, Robertet nevezte ki éppen igazságügy-miniszternek 1961-ben. És 1967-ben az Egyesült Államok törvényhozásának mindkét háza elfogadta az úgynevezett nepotizmusellenes törvényt, amely megtiltotta, hogy kormányzati tisztségviselők alárendeltként a hozzátartozójukat foglalkoztassák.

A demokraták benyújtotta jogszabályjavaslatot Bobby Kennedy-törvénynek becézték, azonban nem az esetleges kormánytagok jelentették a fő célpontot, hanem az indokolta, hogy a postamesterek – akkoriban ezzel a kormányzati tisztséggel rendre a politikai hűséget jutalmazták – országszerte szívesen nevezték ki jól fizetett hivatali állásba a feleségüket.

Önmagában tehát a rokon kinevezése nem jelez korrupciót. Ha Melléthei-Barna Mártonra igazságügyi miniszterként e tisztségében a korrupció bármilyen árnyéka vetül, akkor eleve nagy baj van. De ezt nem lehet megelőlegezni, a nyilvánosság dolga, hogy kiderítse, ha a sötétlő eset fennforog. Jövő időben. Amennyiben Magyarországon demokrácia lesz, és a kritikus nyilvánosság működni fog.

Lehet, hogy túl jóhiszemű vagyok – bár pont nem ezért szoktak szidni –, de szerintem az eset nem azért szokatlan, mondhatni szabálytalan, mert Magyar Péter nem tartott be valamilyen szabályt, ami vagy van, vagy nincs. (Amúgy sem tartom egészségesnek azt a gondolkodást, hogy a politika szabályokról és betartásukról szól.)

Feltűnő, hogy a választások győztese a politikailag legsúlyosabb és legérzékenyebb miniszteri posztokra való jelölést – a belügy- és igazságügy-miniszterét – a végére hagyta. És míg a többi tárca élére szakembereket választott ki, ezekre a tisztségekre olyan férfiakat jelölt ki, akiknek semmilyen államigazgatási tapasztalatuk nincs, és nagyon kevés önálló politikai tapasztalattal bírnak: Pósfai Gábort, a párt operatív igazgatóját és régi barátját, Melléthei-Barna ügyvédet, jogi igazgatót, aki közben történetesen a húga férje lett.

Míg a többi miniszter esetében a kiválasztás egyik fő szempontja az volt, hogy a köz megbízzék bennük, és ellenőrizhetően értsenek a feladatukhoz, itt egyetlen szempont volt. Az, hogy Magyar Péter bennük bízik meg a legjobban. Lehet, hogy nem akart, de valószínű, hogy nem is tudott mást választani, ugyanis nem volt körülötte kellő számú politikus – mint egy demokráciában – akik közül választhatott volna.

A választási eredmény fényesen igazolta a kettős kampánystratégiát: egyfelől hogy a szervezés Magyar Péter személyére koncentrált, összehasonlíthatatlanul többet szerepelt, mint bárki más; másfelől lehetőség szerint kerülte a nehézsúlyú, a rendszer struktúrájával, lényegével kapcsolatos témákat, mint például a választási rendszer, a titkosszolgálatok ellenőrizhetetlen működése vagy az orosz függés – ezeket a bűnöket rendre mások tárták fel –, és azokkal foglalkozott, amiket, úgymond, „megértenek az emberek”: az állami ellátórendszerek és szolgáltatások gyatraságával, olykor gyalázatosságával.

Mondom, a stratégia bevált, és ezért is viszonylag keveseknek tűnt fel, mennyire nincs Magyar Péter mellett másik – több más – politikus, saját ambícióval és a kívánatos rendszerről alkotott saját elképzeléssel. Nem volt rá szükség.

De más a kampány, és más a rendszerváltás. Az utóbbi nem történhet meg politikusok nélkül. Így, többes számban.

Sőt, a kívánatos éppen a többpártrendszer (ami azt jelenti, hogy nem az egy igaz párt az évtizedekre szóló megoldás, sőt egyik párt sem „a” megoldás) , jó néhány versengő politikussal. Hogy ezek honnan jönnek, nem tudom. A tehetségek és jószándékúak mellett nyilván lesznek karrieristák és futóbolondok is. Az viszont biztos, hogy az új rendszer létrehozásának csak a feltételei vannak meg. Amiért köszönet Magyar Péternek, de legalább ennyire a régi rendszert megdöntő magyar népi többségnek, amelyben remélhetőleg ambiciózus politikustehetségek is rejlenek. Ha valaki az új rendszer felépítését Magyar Pétertől várja, akkor csalódni fog, és megérdemli. Azt nem neki kell megcsinálnia.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.