Egy nagyon békés forradalom

Ha megírom az emlékirataimat, ami egyáltalán nem biztos, akkor majd szépen, plasztikusan lefestem, mit éreztem április 12-én este 9 után, de most még nem tudom jobban megfogalmazni, mint az ÉS-ben: most éltem át azt a pillanatot, amit pozsonyi barátaim 1989 decemberének elején, amikor beállítottam hozzájuk, s az ajtóban azzal fogadtak: „Szabadok vagyunk!”.

Amit most megpróbálhatok: fogalmilag keretezni azt, ami történt, ami történik, keretezés nélkül ugyanis a fejlettebb hominidák nem tudnak gondolkozni, és még a fejletlenebbek sem tudnak cselekedni. A politikában sem.

Az alapkérdés nekem az, hogy forradalom történt-e, és rendszerváltás (rezsimváltás) történt/történik-e. A két kérdés egymásra épül, ugyanis ha ez nem volt forradalom, akkor nehéz rendszerváltásról beszélni. Nem lehetlen, de nehéz.

A „rezsimváltás” kifejezést azért tettem hozzá, mert a change of regime a nemzetközi szakirodalomban az iraki háború idején kezdett elterjedni, nagyjából másfél évtizeddel a magyarországi fordulat után, amit rendszerváltásnak szoktak nevezni, de csak nagyon erőszakoltan lehet forradalomnak, ugyanis nem volt az. Nem volt felszabadulási aktus, olyan esemény amikor a nép tömeges fellépéssel megdöntötte volna a zsarnoki hatalmat. Ezért nem éreztem akkoriban azt, amit a pozsonyiak. Amit akkor rendszerváltásnak neveztek, ehelyett volt. (Akit nem untat a fogalomboncolgatás, annak figyelmébe ajánlom 2009-es cikkemet.)

Egy mélyenszántó elemzés szerint nem történt rendszerváltás. Eddig is „plebiciszciter vezérdemokrácia” volt Magyarországon, tehát demokrácia, csak nem liberális, ezután is az lesz, csak a populista vezér személye változik. Orbán Viktor helyett Magyar Péter.

Ha egy kicsit szétszedjük ezt a tételt, akkor a következő kijelentésekhez jutunk: 1. Magyarországon eddig is demokrácia volt, csak nem liberális, hanem másfajta. (A fogalom értelmezéséhez: „A plebiszciter vezérdemokráciában az uralom igazolása a vezér karizmája alapján történik: az igazolás egyszerre tekintélyalapú, azaz autoriter, és a tekintély választói elismerésével egyidejűleg demokratikus, mivel ez a szavazók többségétől származik.”) 2. Magyarországon ezután is vezérelvű demokrácia lesz. 3. A választópolgárok nem rendszerváltásra, hanem csak vezérváltásra szavaztak.

Vegyük végig. Ha jól értem, ebben a gondolati építményben a plebiszciter (népszavazási elvű) vezérdemokrácia olyan politikai rendszer (rezsimtípus), amelyik se nem liberális, se nem képviseleti elvű, míg demokratikus volta csakis abban rejlik, hogy a vezért, aki a többségnek tetsző módon politizál, direkt többséggel választják meg.

Ilyen alapon viszont Oroszországban is demokrácia van, hiszen Putyin tevékenységével 80 százalék egyetért (a közismerten független Levada-Centr szerint), és ezt a választások híven tükrözik. A többséggel és a legitimációval semmi hiba. Az, hogy közben a rezsimje a nemdemokráciák számos jegyét mutatja, a választások nem tisztességesek, a legfőbb politikai vezető az érdekei szerint alkotja, formája és alkalmazza a jogrendszert, és utasítására az alárendeltek rabolnak, gyilkolnak, bebörtönöznek, deportálnak, zsarolnak, kínoznak, állásból kirúgnak, lehallgatnak, átnevelnek, az mind tiszta nüansz, liberális hasfájás.

Ezzel együtt léteznek nem liberális, sőt választásos, ámde nem képviseleti demokráciák is, de ezek a tapasztalatok szerint történelmi mércével, a kiforrott rezsimekhez képest kérészéletű képződmények, rövid úton eldőlnek valamerre, a szabad politikai rendszer (liberális képviseleti demokrácia) vagy a zsarnokság valamelyik válfaja felé.

Másrészt Magyarországon nem olyan kegyetlen a helyzet, mint az oroszoknál vagy Belaruszban, a gyilkosság, bebörtönzés, kínzás nem jellemzők. A zsarolás, állástól és vagyontárgyaktól való megfosztás, lehallgatás már inkább.A választások nálunk sem voltak tisztességesek az utóbbi időszakban (a felek nem egyenlő feltételekkel indultak). Az uralmi elit kedvére rabol az alávetettektől s így gazdagszik, saját érdeke szerint alkotja, formálja és alkalmazza a jogot.

Amellett – ez a fenti 3. pontra válasz – a Tisza diskurzusa mindig a rendszerváltás, nem pedig a vezérváltás ajánlatán alapult. Nem azt mondták, hogy „legyél te is vezérváltó”, hanem „azt, hogy legyél te is rendszerváltó”. Hogy ezen milyen mélységű váltást értettek, az más kérdés.

Munkahipotézisnek fogadjuk el, hogy a 2026. április 12. előtti magyarországi rendszer nem volt demokrácia. Nem lehet demokráciának nevezni csak azért, mert a főnökét 2010-től négy esetből kétszer népi többséggel választották meg. (Amúgy ebből a szempontból a magyarnál még az orosz rendszer is becsületesebb, az ugyanis világunikum, hogy a törvényhozási választás a vezérválasztás torz és álcázott formája. Egy rendes önkényuralomban a nép az elnyomójára szavaz, nem pedig egy szolgahadra, amelyik ceremoniálisan jóváhagyja az elnyomó előre eldöntött személyét.)

„Pajtás, minden elmélet szürke, És zöld az élet aranyfája”, ahogy Goethe mondja (Márton László fordításában), lehetetlen a nemdemokráciákból demokráciákba vezető átmeneteket olyan skatulyákba sorolni, amikbe minden belefér, de két fő típus azért leírható.

Olyan országokban, ahol piacgazdaság van és gyors növekedés, ott a középosztályosodás, az urbanizáció, az egyéni üzleti érdekek erősödése, a külvilág jobb láthatósága és a külvilág előtti jobb láthatóság a fejlődés egyre nehezebben viselhető akadályává teszi a diktatúrát. A kemény elnyomás értelmetlenné válik. Ezzel a régi elit is tisztában van, és több-kevesebb erőszak-megnyilvánulás után tárgyalásos úton átadja helyét egy demokratikus elitnek. Részben pedig beleolvad. Ez történt például Tajvanon, Dél-Koreában vagy az európai kontinensen Spanyolországban.

Olyan országokban, ahol nincs piacgazdaság és/vagy nincs vagy elviselhetetlenül lassú a növekedés – miközben a középosztályosodás, városiasodás és nemzetközi láthatóvá válás világtendenciája érvényesül ugyan, de fékezve és nem elég erőteljesen, ott a forradalom a váltás módja. Ez történt az addigi szovjet blokkban 1989-ben. (A lengyelek már 1980–81-ben megvívták a maguk forradalmát, a kommunista rendszer sorsa már akkor megpecsételődött; a bolgároknál viszont teljességgel elmaradt a forradalom, a kommunista párt egyszerűen közölte, hogy ő mostantól demokrata; gyanítható, hogy ennek következményeit nyögik szó szerint máig.)

Magyarország két modell között a félhomályban találta magát. Nem volt megszilárdult piacgazdaság, de a kapitalista átmenet már a politikai fordulat előtt megkezdődött. A diktatúra elitjének egy fontos része előtt világossá vált, hogy a diktatúra a további fejlődés akadálya, és az elnyomás fokozatosan fölengedett. Nem volt kinek megvívni a forradalmat, ha mégoly békésen is, és nem volt ki ellen. Maradt a tárgyalás többnyire zárt ajtók mögött, olyan felek között, akiknek a személyét a nép nem nagyon ismerte.

Most teljesen más volt a helyzet. Ami Magyarországon van, az jó szívvel nem lehet piac-, avagy versenygazdaságnak nevezni. Az üzleti siker mértéke uralkodóan a politikai hatalomhoz való közelségtől függ. „Mészáros Lőrinc” vagy Tiborcz István vagyontárgyainak listája áttekinthetetlen, és olyan hosszú, hogy az már unalmas. Gazdasági növekedés nincs. A politikai hatalom tudatosan fékezi a városiasodást és a középosztályodást. A további fejlődés lehetetlenségét nem veszi tudomásul, de nem is érdeke. A hatalom tárgyalásos átadása senkinek sem fordult meg a fejében. Maradt a forradalom.

Az országrontó, bűnöző uralmi csoport elleni tömeges düh az álságos, aránytalan és tisztességtelen választásokban találta meg a lehető legbékésebb csatornát az érvényesülésre. Úgy, hogy ez a csoport urnazárásig semmit sem érzékelt a veszélyből, megmaradt a maga óriási adófizetői pénzekből kiépített alternatív valóságában, s ezért sem eszébe nem jutott, sem ideje nem volt semmilyen erőszakot alkalmazni.

A békés úton elért felszabadulás azonban sem azt nem jelenti, hogy az április 12. előtti rendszer demokratikus volt, sem azt, hogy ezzel megtörtént (befejezett jelen időben) a rendszerváltás, sem azt, hogy a négy évre mindent (kivéve mindazt, amire kiterjed a kétharmados szabály) eldöntő, álságos és aránytalan választás alkalmas egy új szabad politikai és gazdasági rendszer fenntartására. Alkalmas volt egy elbizakodott zsarnoki bűnszövetkezet megdöntésére, de arra nem, amire a parlamenti választás való egy demokráciában: arra, hogy egy tagolt politikai közösségen belüli érdekkülönbségeket és ütköző szenvedélyeket megjelenítő erők kerüljenek a parlamentbe.

Hogy így legyen, azt a mostani rendszerváltóknak kell megoldaniuk, ha komolyan veszik magukat. Ritka ajándék, hogy valaki olyan történelmi pillanatot élhet meg, mint április 12. volt, de valahogy nincs se időm, se kedvem huszonöt, harminchárom vagy tizenhat évet várni a következőre.