Mi az a polgár?

Az idősebb magyarok talán még emlékeznek rá, hogy 1998 nyarán-őszén nem lehetett megmaradni a szobában a bekapcsolt tévé mellett, mert a hír- és politikai műsorokban minden második szó az volt, hogy „polgár”, akár indokolta valami a használatát, akár nem. (Onnan tudom, hogy akkor még volt tévé-előfizetésünk, ugyanis létezett egy olyan illúzió, hogy a hagyományos elektronikus médiából tájékozódni lehet, és nem rondította tele az összes csatornát, de tényleg az összeset a kormány a propagandájával).

Szóval ez a polgározás az idegeimre ment. Akkor úgy hívták, hogy „modern politikai kommunikáció”, s tényleg újdonság volt a szocialisták Kádár-korból örökölt bikkfanyelve és a baloldali liberálisok többnyire tétova retorikai kísérletezése után.

Röpke tizenhét év elmúltával, 2015-ben egy – manapság talán ritkábban használt – orbánista ideológus „elárulta”, amit ép nyelvi érzékkel már anno tudni lehetett, hogy a „polgári Magyarország” egy politikai termék volt, de ez akkor már úgysem számított, mert az agyakba döngölt „polgár”-t addigra rég felváltotta a hasonlíthatatlan butaságú „az emberek” (ezen nem azok értendők, akik nem kafferbivalyok vagy kiscicák, hanem akik nem politikusok). Majd jöttek „a magyar emberek”, végül az egyszerűség kedvéért „a magyarok”. Mely változatokat az ellenzék is simán átvette, nem jutván jobb az eszébe.

Megválaszolatlan marad azonban a kérdés, merthogy (tudtommal) senki sem kérdezett rá 1998 táján, hogy mit is értett Orbán és csapata polgáron, polgárin, polgári Magyarországon. Szerény saccolásom szerint azt, aki vagy ami nem komcsi.

A „komcsik” azonban – az utódpárt és leágazásai – mostanra totálisan legyőzettek (hogy még jobban csattanjon a poén, az igazi komcsi törpepárt, mivelhogy hithű moszkovita, tökéletes harmóniában van az antikomcsi kormánnyal), így a szó ilyen típusú használatának már nincs értelme. De a szó maga mégiscsak előkerül minduntalan, máig. Akkor tehát a „polgár”-nak van valami évelő jelentése.

Ha csak az újabb sajtóhíreket nézzük, a Telexen ezzel a címmel jelent meg ismertetés Kovách Imre és munkatársai 2021 és 2025 között végzett kutatásáról: „Úgy lecsúszott a magyar társadalom az elmúlt négy évben, hogy az ELTE kutatói nem hittek a szemüknek” A lecsúszás – aminek politikai következményei is vannak – abban nyilvánul meg, hogy a „felső réteg” aránya 9-ről 5 százalékra csökkent, „a felső középrétegé” 24 százalékról 14 százalékra. Az „alsó középrétegé 36 százalékról 38 százalékra nőtt, viszont az „alsó rétegé” 31 százalékról 43 százalékra emelkedett, „ami példátlan”.

Mivel nem látom a tanulmányt html-ben vagy pdf-ben, nem tudom, hogyan definiálják az itt felsorolt rétegeket, de az biztos, hogy az alsó réteg nem polgárság, és nem is – hogy új fogalmat hozzak be – középosztály. A cikk egyébként idézi Kovách Imre és Szabó Andrea megállapítását, hogy „a népesség mindössze 5 százaléka polgárosodott, 25 százaléka polgárosodó”, 36 százalék gyengén polgárosodott és 34 százalék nem polgárosodott, ami rosszabb a 2021-ben felmért arányoknál (5, 34, 37, 24 százalék, „Polgárosodás a 2020-as években”, in Kovách Imre [szerk.]: Integráció, egyenlőtlenség, polgárosodás, 2024. Budapest: HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2/39.)

Nem fárasztom az olvasót a különböző meghatározásokkal, a kutatók között is viták folynak, a lényeg az, hogy a rétegződés (felső, felső közép stb.) és a „polgárosodás” foka Kovách Imrééknél két más dimenzió, ráadásul a választói szimpátiákkal sem párhuzamos úgy, mint hinnék, a vékony „polgárosodott” csoportban nagyobb a Fidesz-szavazók aránya, mint lejjebb. Ha valaki egyszerű definícióra kíváncsi, azzal sajnos nem tudok szolgálni. Ebben a rendszerben négyféle mutatót mérnek, úgymint vállalkozási index, „individualizáció index” (erős befolyás helyi ügyekre, szervezeti tagság, társadalmi hasznosság), „autonómia index” (összetevők: munkaautonómia, célelérés, politikai részvétel”) és „életmód index”.

Politikai hasznosság szempontból ez láthatóan nehezen értelmezhető, úgyhogy nézzük, mint mondanak ebben az ügyben a politikusok. A fogalmi tisztaság itt sem dühöng. Orbán Viktor a 444.hu szerint azt fejtegette, hogy a nagyvárosokat és övezetüket elvesztették, „»onnantól lefelé viszont mindent tarolunk« (…) Az értelmiségben, magasan iskolázott rétegekben lecsökkent a támogatásuk, mert mint Nyugaton, itt is kialakult egy saját értékrenddel és világmagyarázattal rendelkező értelmiség, amely elszakadt a társadalom többi rétegétől. »A külvárosokban viszont velünk vannak a korán kelő melósok, szakmunkások, közmunkások, betanított munkások. (…) Ha őket is elérjük, elhozzuk, akkor mi egy nagy győzelmet arathatunk.«”

Ebből három dolog érdekes: 1. Orbán, a polgárosodás valamikori politikaitermék-harcosa már nyíltan a korán kelő melósokban, közmunkásokban stb. bízik, mintha ez valami ősi, egészséges létforma volna (amúgy ősinek ősi), nem pedig kényszerű, hátrányos állapot, ami abból adódik, hogy az embernek nincs a munkaerőpiacon jól értékesíthető képzettsége (amellett a munkaerőpiac nem egészen szabad). 2. Az elmúlt tizenhat év oktatáspolitikáját és önkormányzati, ezen belül város-, még közelebbről Budapest-politikáját tökéletesen magyarázza Orbán hatalmi érdeke. Nevezetesen az, hogy Budapest és a nagyobb városok lakossága ne növekedjék, sőt ha lehet, csökkenjen, valamint az, hogy az összlakosságon belül minél kisebb legyen a felső- és középfokú végzettségűek aránya, mert azok nem rá szavaznak. 3. Orbánnak nem érdeke a középosztály (ki se nagyon ejti a szót), ezen belül az autonóm, államtól nem függő középosztály bővülése és erősödése. Egyrészt szintén azért, mert az hajlamos nem rá szavazni. Másrészt mert gazdasági konkurenciát jelentene vagy jelenthetne Orbán üzleti hálózatának.

A másik oldalon ott van Magyar Péter, aki viszont a „polgár” szót használja (2:49:58–2:53:57). De hogyan határozza meg? Március 15-i szónoklata szerint a cél az, hogy „minden magyar ember polgár valódi polgár lehessen ebben a hazában”. De ki az a polgár? „Az, akinek jár az elérhető legjobb állami egészségügyi ellátás”, vagy „akinek jár a lehető legjobb oktatás, bárhol is éljen az országban”, vagy „aki maga választhatja meg, hogy milyen területen bontakoztatja ki a tehetségét”, vagy akit „az állam, ahová az adóját fizeti, megvédi a hatalmaskodó politikusoktól, a szennyező gyáraktól, a pedofil rémektől és minden bűnözőtől”, vagy „akinek jár a tisztes fizetés, akinek jár a tisztes nyugdíj”, végül aki „szabadon gondolkodhat, aki szabadon indíthat vállalkozást, aki szabadon választhatja meg a hitét”.

Itt megszakítom az idézgetést, bár nagyon is fontos dolgokat mond még. Ha zárójelbe tesszük, hogy valójában a kampánytémáit foglalja össze a „polgár” fejléc alatt (amihez minden joga megvan, és retorikai szempontból nyilván hasznos is), és csak az általa használt fogalom tartalmát nézzük, akkor arra jutunk, hogy a Magyar Péter-i polgár egyszerűen a magyar állampolgár, de olyan, aki jól kormányzott liberális demokráciában él, annak is egy gondoskodó változatában. Olyanban, ami Magyarországon érintőlegesen sem létezik, miközben a szónok sem a „jó kormányzás” kifejezést nem ejti ki a száján, sem a „liberális demokráciát”. Az előbbit nem tudom, miért, az utóbbit vélhetően azért, mert fél attól, hogy szavazatokat veszítene.

Eljutottunk tehát ahhoz az ellentmondáshoz, hogy olyan választói csoportok szavazataival kellene – illetve az ígéret szerint lehetne – „polgári” Magyarországot teremteni, választást nyerve, akik egyáltalán nem polgárok. Arányuk a polgárosodottság Kovách Imre–Szabó Andrea-féle definíciója szerint még bőkezűen – a „polgárosodókat” ideszámítva – sem éri el az egyharmadot. A 2026-os Orbán szavaiból negatívban levonható meghatározás szerint – olyan nagyvárosban vagy nagyvárosi körzetben élő ember, aki megélhetésében nincs rászorulva az államra, mert a munkaerőpiacon jól értékesíthető képzettsége, vagy független vállalkozói hajlama/becsvágya van – meg sem közelíti az egyharmadot.

A polgár szó minden nyelven eredetileg a városlakó középosztály tagjait jelöli. A nyugati városok nagy része történelmileg autonóm volt, „szabad”, nem függött a feudális hierarchiának az uralkodó alatti szintjeitől. Közvetlenül, jó esetben az uralkodó önkényétől sem. Demokráciában, avagy liberális rendszerben pedig nincs központosított önkényuralom, ezért az ilyen rendszerek elsőrendűen a középosztályra támaszkodnak. Az pedig mindinkább városi középosztály.

A mai világban van két általános és megállíthatatlan folyamat: a városiasodás és a középosztályosodás. És ha a liberális demokrácia klasszikus modellje válságban van is, mindenütt visszaszorulnak az önkényuralmak. Összegben: a világ polgárosodik.

Magyarországon ezzel egyvalaki tisztában van, és a jelek szerint tudatosan fékezi mind az urbanizációt, mind a középosztály bővülését és erősödését, az önkényuralmat viszont mostanra sikerült megszilárdítani.

Az ország egészének érdeke a mostani kormány leváltása. De tényleges rendszerváltást csak a polgárság csinálhat. És ha a magyarországi középosztály nem tud a saját létezéséről, azonfelül ha nem hajlandó vagy nem meri tudni, hogy a gondoskodó hatalomtól független polgárnak kellene lennie, akkor itt nem lesz rendszerváltás, marad a vergődés.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.