Nem huszonegy

Az ember szinte látja maga előtt, ahogy a beszéd előtti estén a pohos szónok ül a biedermeier íróasztalánál, és töprengve matat egy módfelett funkcionális, víztiszta polisztirol dobozban a lehetséges gyűlöletcélpontok között. Ott sorakoznak takarosan a témakártyák, felül kilógó színes Post-it cédulkákkal megjelölve.

Kommunisták? Á, körülményes a KKP miatt, különben is a belső felméréseim szerint csak 6,7 százalékra hat a legmagasabb hergelő fokozaton. Sorosgyuribácsi? Sokáig bevált, de most már túl lenne a röhej határán, énrám is – gondolja a szónok – rossz fényt vetne egy kilencvenöt éves embert kinevezni aktív sátánnak. Brüsszel? Jöhet, ez feladat. Ukrajna? Nem kérdés, jöhet, mindig kell legalább egy gyűlölni való szomszéd, a többiek kiestek, erre meg különben is utasítás van.

Közelednek a választások, nyilván Magyar Péterrel is muszáj foglalkozni valahogyan. Az atombombának szánt szexvideó nem úgy sült el, ahogy terveztük, inkább ne bolygassuk. Mit lehet még sebtiben elővenni? Itt vannak az utóbbi időben előkerült miniszterjelöltek, akik igazoltan értik a dolgukat, tudják, hogy mit akarnak csinálni a gazdasággal, az én gazdaságommal, tehát akármilyen ellenzékben veszélyesek lehetnek. Ráadásul, sajnos, az egyiknek nem túl régen én adtam tisztikeresztet, a másik meg az én kormányomban volt államtitkár.

Szerencsére mindkettőnek még a legrövidebb életrajzában is benne van, hogy az egyik a Shellnél volt, a másik az Erste Banknál. Logikus, hogy a két új nevesített gyűlöletcélpont a Shell és az Erste legyen. Pillanatok alatt össze lehet kombinálni a Brüsszel- és az Ukrajna-témával, akár van valóságos kapcsolat, akár nincs: Brüsszel mindenáron háborúzni akar Ukrajnával, ezért el akarja venni amagyaremberek pénzét, ami ekképpen „a halál vámszedőihez” (csempésszünk bele egy kis biblikus ízt), kiváltképpen a Shellhez és az Erstéhez jut el. A rózsaszín (esetleg zöld vagy haragosvörös) Post-it címkén az áll: „antikapitalizmus”. Ez már 2002-ben is bevált.

Jegyezzük meg e ponton, hogy tévednek azok, akik Orbán Viktort jobboldalinak tartják, akivel szemben „szükség van a baloldalra”. Orbán Viktor semmilyenoldali, de már jóval a 2015-16-ban kezdődő globális „populista”, „illiberális” eltolódás előtt pontosan tudta, hogy amagyaremberekre, főleg az igaziakra, a nempestiekre alapvetően két dologgal lehet hatni: sérelmi nacionalista demagógiával és jóléti demagógiával. Utóbbi a klasszikus koordináta-rendszerben baloldalinak minősülne. Ennélfogva a hagyományos baloldal is alkalmazta, a „jobb-” és „baloldal” közötti választóvonalat tehát a magyar esetben az képezte, hogy valaki használja-e a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmus eszköztárát, vagy nem.

Amikor 2002-ben a még hivatalban lévő kormányfő azt jelentette be, hogy „az MSZP győzelme esetén a nagytőke és a pénztőke alakítana kormányt”, senkinek sem tűnt fel, hogy leninista jelszavakkal támadja a hivatalos baloldalt. És a következő nyolc évben a másik oldal véleménymondóinak zöme nemigen szíveskedett észrevenni, hogy Orbánék társadalom- és gazdaságpolitikai értelemben bal felől rohamoznak (kivéve a legelső néhány hónapok, a Medgyessy-féle gátlástalan osztogatás idejét, amikor viszont Orbán hallgatott).

Azóta az antikapitalizmus jócskán modernizálódott, illetve a „globális” bevett szitokszó lett, úgyhogy Orbán 2026-ban az inkább posztmodern szélsőbal stílusú „globális nagytőke” kifejezést használja. Ő nagytőkézik, aki de facto az ország legtőkeerősebb vállalkozója, aki kezét lábát töri, hogy behozza a távol-keleti tőkét, és aki ugyanabban a beszédben kicsivel korábban azzal büszkélkedik, hogy „máshonnan hazaviszik az amerikai tőkét, nálunk tavaly megdőlt az amerikai beruházások rekordja”. A Trump alatt érkező amerikai tőke tehát nem globális nagytőke, hanem magyarbarát nemzeti antiglobalista tőke. Kivéve a Shell képében megjelenő BlackRockot, ami lényegében amerikai és jól is fekszik Trumpnál. Logikát ne keress.

Itt abba is hagynám a legutóbbi nagy Orbán-beszéd elemzését. Félévente ismétlődő publicisztikai szertartás, hogy az arra vállalkozó kommentátor előveszi az „évértékelőt” vagy a tusnádfürdői beszédet, és vérmérsékletétől függően dühösen vagy elegáns iróniával kimutatja, hogy az ízes népi álbölcsességekkel teletűzdelt szöveg miben nem felel meg a valóságnak, hogy milyen általánosnak hitt erkölcsi vagy civilizációs normákat sért meg. Céltalan időtöltés.

Elégtételt szerez a cikkírónak, örömet a hűséges olvasóinak, de ettől még a rendszer erkölcsi és szellemi színvonala nem változik. Hanem tökéletesen példázza Lord Acton halhatatlan mondását: „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút romlottá tesz.” A rendszer lényegét ez fejezi ki, nem a provokatív aranyköpések elemzése, mondom önkritikusan.

Élesebb szemű és eszű kommentátorok hozzá szokták tenni, hogy a tartalmat nézni amúgy is amatőrség. Nem az a fontos, hogy Orbán mit mond, hanem hogy mi a célja vele.

Ez egyébként párhuzamos azzal, hogy a másik oldalon Magyar Péter legelszántabb hívei a politikus bármely lépéséről be tudják bizonyítani a céltudatos zsenialitást. Még akkor is, ha ezek a lépések ellenkeznek a nyugati konszenzussal (mínusz Trump) vagy a tényleges közérdekkel, mint az ukrajnai támogatás vagy a Mercosur-megállapodás esetében. A cél a választási győzelem, és ez mindent igazol.

A cél mindkét oldalon kétségtelenül a választások megnyerése, de pontosítanom kell: Magyar Péternek csak az elfogadható, ha megnyeri a választásokat (lehetőleg kétharmaddal, de ennek nagyon kicsi a valószínűsége). Orbán Viktornak többféle kimenetel is megfelel, igaz, más más mértékben.

Ha kétharmaddal győz, semmi sem változik. Mehet tovább az orvosi értelemben progresszív országrombolás.

Ha egyszerű szavazattöbbséggel győz, objektíve semmi sem változik, és nyugodtan mondhatja híveinek és kritikusainak, hogy amagyaremberek többsége őt akarja.

Ha a népi szavazatok kisebbségét kapja, de övé a mandátumtöbbség (ez a mostani aránytalan választási rendszerben eléggé széles, 4-5 százalékos sávban lehetséges), a helyzet bonyolultabb. Egyfelől intézményi és jogi szempontból minden mehet tovább. Másfelől az Orbán ellen szavazók joggal érezhetik úgy, hogy elrabolták tőlük a kormányváltást, és az inger végre elég lesz ahhoz, hogy felismerjék: a vegyes választási rendszer alapjaiban van elrontva, s ez nem huszadrangú kérdés, nem arányosabb kell, hanem arányos. Amilyen a demokráciák többségében van. Ilyen, precedens nélkül viszályhelyzetben nemcsak az ellenzék vezetőinek, hanem a kormányoldalnak is bölcsességre és politikai ügyességre lenne szüksége, amit eddig semmi nem tett próbára, és ami nem helyettesíthető az eddig bevált tűzoltócső-propagandával.

Ha a Fidesz–KDNP –(Mi Hazánk) mandátumkisebbségben marad, az a presztízsveszteségen kívül azzal a kényelmetlenséggel is járhat, hogy eljárás indul több ügyben – ami számukra még veszélyesebb, talán nemzetközi, konkrétan orosz kihatásokkal –, és a népi dühöt nem fogja vissza a politikai hatalom.

De az egyeduralmat lehetővé tévő intézményrendszer marad, és mindazok a gazdasági pozíciók, amiket az Orbán-féle uralmi elit mostanra a kezébe kaparintott, rövid távon a kezében is maradnak, így továbbra is meghatározó hatással lehetnek az állampolgárok millióinak, alighanem többségének a mindennapi életére a reggeli kávéfőzéstől és internetre csatlakozástól a banki átutaláson át az autópálya-használatig és az esti tévézésig. Olyan mértékben, hogy ezeknek a millióknak nagy hányada némi akaratlagos fennakadás estén visszakívánja a régi, meghitt, biztonságos posványt.

„A gép forog, az alkotó pihen” – ahogy egy kiváló megfigyelő (nem politológus) nemrég megfogalmazta a témáról szóló rendezvényen. Orbán vereséget szenved, de több mint elég a háttere a masszív ellentámadáshoz (összehasonlíthatatlanul erősebb, mint 2002-ben). Juan Perónt, aki tönkretette Argentínát, 1955-ben elzavarták, 1974-ben közkívánatra visszatért, de 2023-ig tartott, amíg az országnak olyan elnöke lett, aki leszámolt a peróni örökséggel.

Ha elfogadjuk, hogy egy politikai lépés vagy megszólalás csak aszerint értékelendő, hogy mennyiben ér célt, jelen esetben aszerint, hogy Orbán győz vagy veszít a választáson, akkor oda jutunk, hogy nem lehet értékelni az évértékelőt. A választás jövőbeli esemény, tehát nem lehet biztosan tudni a kimenetelét. Az egy dolog, hogy az ember mit remél és mi akar, más kérdés, hogy minden jóslat hazardírozás. Én nem huszonegyezek, ezért két évértékelőt írok április 12. felől visszanézve. (Lehetne több is, de hagyjuk a barokkot.)

Ha Orbán győz: Ennek az országnak annyi. Nincs az az éveken át tartó gazdasági pangás, szemmel látható bűn és hazugság, idegen – orosz és kínai – érdeknek való alávetés, ami meggyőzné a lakosságot ennek a kormánynak az alkalmatlanságáról, aljasságáról, a szuverenitás patrióta jelszavakkal elhazudott feladásáról. Gyűlöletszítással és a jövő nemzedék terhére gyakorolt szavazatvásárlással garantáltan hatalmon lehet maradni. Az ellenzék alapvető stratégiai hibát követ el, amikor a hatalmat választás útján akarja elvenni, a hatalom javára átszabott rendszerben, olyan választók erkölcsi érzékére és józan eszére apellálva, akiknek nem érdeke a hatalomváltás. Orbán a roppant rutinjával és abszolút hatalmával jól tudja, mit beszél, és most sem hibázott, ahogy húsz év óta sohasem.

Ha a Tisza Párt győz: Orbán és akik a tévedhetetlenségében hisznek, a „hot hand fallacy” (mondjuk úgy: „nyerő kéz”-téveszme) hibájába esnek. Ez azt jelenti, hogy valaki azt hiszi, egy sikersorozat önmagát erősíti, ezért a következő kísérletnél nagyobb az esély az újabb sikerre, mint valójában lenne. Ám Orbánnak sem talál célba minden dobása (olyan játékos nem létezik semmilyen sportágban), neki nincs mindig szerencséje (olyan ember sem létezik), öregszik, és tizenhat év folyamatos teljhatalmú kormányzásába szemlátomást belefáradt. Ismétli önmagát, huszonnégy éves patronokat vesz elő, akkor se váltak be. Ez már groteszk, és lassan már a hívek is összezavarodnak, kit kell éppen gyűlölniük. A shelles és erstés célzást aligha érti Mari néni és Józsi bácsi a Taksony vármegyei hatodik választókerületben. Nem nőnek a fák az égig.

A két alternatív kimenetel ugyanabban az országban lehetséges. Ez a beszéd nem változtatott az ország állapotán. Maga a választás eredménye sem fog: ha a Tisza győz, abbamarad a dúlás, de az ország állapota csak ettől még nem javul. Ha a Fidesz-KDNP győz, tovább romlik, de jövő időben. Az lesz az érdekes, hogy ki mit tesz, miután kijött a szavazófülkéből.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvetője.