parameter.sk, 2026. február 7.
SZÉKY JÁNOS
Tíz hét van hátra a magyarországi választásokig, a független közvélemény-kutatók hónapok óta biztos előnyt mérnek a Tisza Pártnak, ilyenre nem volt példa az utóbbi három alkalommal. A kormányközeli intézek viszont olyan adatokat tesznek közé, miszerint a Fidesz fölényesen vezet, és a Tisza Pártnak befellegzett. Sőt, van olyan, hogy az egyik oldalon kétszámjegyű előnyt mérnek a Tiszának, a másikon kétszámjegyűt a Fidesznek. Az egyik nyilvánvalóan nem igaz. Ahogy abból a két állításból sem az egyik, hogy a többség Orbán Viktort látja alkalmasabbnak a miniszterelnöki szerepre, vagy ellenkezőleg, Magyar Pétert.
A kormánypropaganda szerint természetesen a „liberális”, avagy „baloldali”, egyszóval ellenzéki intézetek csalnak, ami kormánypropagandistáktól nem meglepő, hanem várható állítás, sőt automatikus. De van itt egy félkemény érv is, nevezetesen, hogy 2022-ben is a kormányközeliek mondták meg helyesen, mi az állás, míg a libsik mellédurrantottak.
Nemrég például a szépen csengő nevű Magyar Társadalomkutató jelentette, hogy „kétszámjegyű előnnyel fordul rá a Fidesz a kampánystartra”, s a cég azzal büszkélkedik, hogy 2022-ben is ő találta el legjobban az eredményt.
Ami betű szerint ugyan igaz, de a lényeget tekintve nem, mert míg a Társadalomkutató 2022. március 21–23-án 11 százalékos különbséget mért a Fidesz javára az ellenzéki szövetséggel szemben (52–41), a Medián március 24–26-án 10 százalékosat, az a pici különbség a véletlenből is adódhat. Viszont, megjegyzem, senki sem mért olyat, ami az összefogó ellenzék végül is bekövetkezett, az utolsó mérésekhez képest hibahatáron túli katasztrófájára (csak a belföldi szavazatokat nézve 52–36) utalt volna.
Mindegy, az alap-elbeszélés az, hogy a kormányközeli közvélemény-kutatók valami mágikus tudás birtokában precízen leírják a valóságot, mármint, hogy Orbán mindig, mindenképpen győz, a függetlenek pedig csak az ellenzéki vágyakat próbálják hamis adatokkal igazolni, de felsülnek.
Nem egészen világos, hogy a Magyar Társadalomkutató milyen fensőbbséges szakmai tudásnak köszönhetően észleli eme páratlan biztonsággal az adatait. A kutatások segítésére kifejlesztett perplexity.ai Pro változata nem tud sem a Magyar Társadalomkutatónak, sem kutatási igazgatójának, Talabér Krisztiánnak semmilyen tudományos publikációjáról, tehát az egyik lehetséges válasz az, hogy egyszerű zseniről van szó, akinek csak akadály volna az akadémiai szamárlétra és a jegyzett cikk, netán tanulmány – vagy bármilyen munkatárs néven nevezése.
Persze lehetséges más válasz is. Az ember el tudná képzelni például, hogy a Várszínház sokat emlegetett titkos, nagymintás közvélemény-felméréseinek eredményét tették közzé ezen a fedőnéven. Ám ezt a feltevést cáfolja, hogy az oldal szerint csak a szokásos, ezer főn végzett, telefonos kutatásról van szó. Oda van írva, ki feltételezné, hogy hazudnak?
Mégis honnan a különbség a függetlenekhez képest? (Akik persze, a Várszínház szóhasználatával, Brüsszel-, ukrán- és Soros-bérenc bolsevik liberálisok, nem kívánt törlendő.)
Mielőtt rátérnénk: a fenti narratívának az is ellentmond, hogy két választással korábban 2017–18-ban, amikor a baloldal, akkor még a Jobbik nélkül, szintén katasztrofális vereséget szenvedett, nem voltak ekkora kilendülések az ellenzék javára. A független közvélemény-kutatók talán mégsincsenek beoltva a lehangoló valóság ellen.
A félreértések és félremagyarázások gyökere talán ott keresendő, hogy a politikai közvélemény-kutatás nem jövendölés, hanem elég rossz felbontású pillanatfelvétel. Ami pedig előrejelezheti a választások kimenetelét, az nem egy felmérés, hanem a tendencia.
A közvélemény-kutatási eredmények között ugyanazon a politikai oldalon is elég nagyok a különbségek, ez a szórás nem új keletű és korántsem csak magyar jelenség, meglehetősen nagy irodalma van. Pár százalék a többi céghez és a végeredményhez képest simán belefér. Természetesen belejátszik valamennyire – mondjuk, a kérdésbe foglalt keretezés révén – a szimpátián alapuló politikai várakozás. Esetleg az, hogy a cég tudatosan vagy tudat alatt igyekszik kerülni az olyan eredményt, ami nagyon nem tetszik a megrendelőnek vagy az általános szponzornak, és ezért nyakatekert, ámde szakmailag igazolható módszertani eszközökkel mutatják ki a biztató/hízelgő mérkőzésállást.
Mindez azonban nem magyarázza azt a jelenséget, hogy a kormányoldali intézetek már 2021 derekán is a Fidesz javára mértek előnyt – olykor éppenséggel nagyobbat, mint ugyanők 2022 tavaszán – ugyanakkor, amikor a Medián kivételével a függetlenek még szoros versenyt vagy ellenzéki fölényt mutattak ki.
Ez már nem módszertani finomság. De nem is azt bizonyítja, hogy a független közvélemény-kutatók csaltak, netán a vágyaikat öntötték szakmai trükkökkel százalékos formába.
Van más magyarázat, mint az, hogy a „liberális” vagy „baloldali” közvélemény-kutatók zöme 2018-hoz képest elfelejtette vagy nem akarta érzékelni a közvéleményt; hogy valamilyen okból, amit csak ők tudhatnak, megtévesztették önmagukat, a megrendelőiket és a sajtót.
Csak feltevés – nem látok bele a fájlokba, de legalább ennyire valószerű –, hogy a kormányközeliek 2021 végéig blöfföltek, akár szimpla hazugsággal, akár módszertani akrobatikával és a kérdések keretezésével rásegítve, és aztán szerencséjükre bejött a blöff. Ennek a gyanakvó feltevésnek a fenntartásával olvasandók a mai diadaljelentések is.
A blöffölést tudtommal nem tiltja törvény, és bár plusz kockázattal jár, lehet vele nyerni. Egyébként a kockázat így sem túl nagy, és 2021-22-ben még kisebb volt: ha csupán azt kell megjósolni, hogy A csapat legyőzi-e B csapatot (mint a hagyományos totóban, csak éppen az „x” opció és természetesen a gólszámra, félidei eredményre stb. való fogadás lehetősége nélkül), és valaki a favoritra tippel, akkor nagy esélye van, hogy eltalálja a győztest.
Márpedig 2021-ben a Fidesz volt a favorit. A kormányoldali intézeteket, amikor vállalták a kockázatot, magabiztossá tehette, hogy – közel lévén a forráshoz – tisztában voltak két dologgal, amivel az ellenzék nem:
1. Hogy az ellenzéki pártok – túl azon, hogy az egész választási rendszer a kormánynak kedvez, mert hát ő faragta ilyenné, s azért, hogy neki kedvezzen – az alvajáró biztonságával pontosan azt valósítják meg, amit Orbánék elterveztek számukra a biztosabb vereségük érdekében. Az előző választások előtt két évvel a DK maradt a porondon legerősebb baloldali pártként, de a Fidesszel szemben, illetve Gyurcsány Ferenc Orbán Viktorral szemben tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy betöltse az ellenerő szerepét. Vereségre volt ítélve.
Orbánéknak egyfelől a legkisebb erőkifejtés elve alapján – Gyurcsány nagyon kényelmes kampánycélpont volt –, másfelől annak megelőzésére, hogy az ellenzékből egy-két éves távon kiemelkedjék egy vagy több ambiciózus, viszonylag fiatal és tehetséges figura, akivel külön kell bajlódni, nem kellett mást tenniük, mint megakadályozni, hogy a többi párt pártként viselkedjen, mint holmi plurális demokráciában; és megoldani, hogy kínjában mindenki hozzászoruljon a DK-hoz. E célból minden különösebb indokolás nélkül nagyon megnehezítették a listaállítást. Ezt szolgálta a választási törvény 2020. decemberi módosítása. A terv bevált.
A hat fősodorbeli ellenzéki párt engedelmesen úgy viselkedett, mint egyetlen párt – egy program, egy országos lista, választókerületenként végül is egy képviselőjelölt. Közben azzal az irracionális hittel doppingolta magát, hogy a megvalósuló ellenzéki egység puszta látványa elég lesz ahhoz, hogy a nem kifejezetten Orbán-rajongó szavazók kellő számban föllelkesüljenek.
Az orbáni SUV tehát elindult, aztán felgyorsult, és csak egy nem várt terepakadályon zökkent nagyot, de nem végzeteset: a hat párt túlságosan komolyan gondolta az egységet, és természetesnek vette azt a magyar anomáliát, hogy a törvényhozású választás valójában egy gyalázatosan eltorzított miniszterelnök-választás, azaz nem a többpárti törvényhozásnak, hanem a végrehajtó hatalom első emberének a megválasztása, vagyis egy amerikai típusú elnökválasztás. Ahol, az akkor ellenzéki közhangulatnak megfelelően, nem a méretre legnagyobb ellenzéki párt jelöltje, Dobrev Klára győzött, ahogy az Orbánnak a legkényelmesebb lett volna.
A fennakadás azonban csak átmeneti volt. Az Orbán-stábnak nem kellett beavatkoznia, mert Márki-Zay Pétert ugyan kiváló és tisztességes szakértők támogatták, de az elkaszálását egyrészt elvégezte saját maga az önfejűségével, másrészt a DK a hideg távolságtartásával és sértettségének nyílt kimutatásával. És akkor, 2021 végétől már semmi sem akadályozta, hogy érvényesüljön a másik dolog, amivel a kormányoldal számolt, az ellenzék pedig nem.
2. Nevezetesen hogy a szavazatvásárlás szavazatokat hoz annak, aki a szavazatokat megvásárolja. Ez bevett gyakorlat a demokráciákban is a mai magas újraelosztási szint mellett. De egyfelől vannak a hatalommegosztásból adódó korlátai (a költségvetési törvényről például vita van a parlamentben, és ha egyszer meghozták, többé-kevésbé be kell tartani), másfelől a túlzott költekezés gazdasági bajokhoz vezet, azok pedig előbb vagy utóbb a kormány bukásához. Mivel azonban Magyarországon már akkor sem volt demokrácia, az osztogatásnak semmiféle korlátja nem volt. A kormány gáttalanul és gátlástalanul költhette az adófizetők saját jelen-és jövőbeli pénzét a saját szavazataik megvásárlására.
Gusztustalan módszer, alávaló módszer, de hatásos módszer. Meg is lett az eredménye. Az abszolút hatalom Orbáné maradt. Hogy ennek az ország máig tartó gazdasági pangással fizeti az árát, az a győzelemre törekvőknek abban a pillanatban mindegy volt.
Mindez alighanem már elég lett volna az összefogó ellenzék súlyos, akár (a Mi Hazánkat is kormányoldalhoz számítva) kétharmados vereségéhez, de az ellenzék sorsát egy véletlen pecsételte meg. A megszégyenítő katasztrófához, az utolsó közvélemény-kutatásokon mért 10-11 helyett 16 százalékos vereséghez az vezetett, amivel Orbánék 2020-21-ben (valószínűleg) nem számoltak: Oroszország Ukrajna elleni inváziója.
Kormányoldalon az elején mintha bizonytalanság uralkodott volna, hogyan reagáljanak a kínos helyzetre, hogy a véres agresszor oldalán vannak. Ám a véghajrában kapóra jött Gulyás Marcinak a nagypolitikában tapasztalatlan, és egy mérhetetlen hosszú interjúval lefárasztott Márki-Zayhoz intézett kérdése, miszerint, ha ő lenne a miniszterelnök, a NATO keretein belül (mivelhogy NATO-tagok vagyunk), „akár katonai” segítséget is adnánk-e Ukrajnának. Az alany nem volt annyira gyors reflexű, hogy valami kitérő dolgot válaszoljon, hanem ennyit mondott: „Hát hogyha a NATO úgy dönt, akkor akár katonait is. De egyelőre erről szó sincs.”
Ebből lett az, hogy MZP vérpadra küldené fiainkat. Az ellenzéket sikerült bemattolni.
A közvélemény-kutatás nem jóslat. Ha összevetjük a 2002-es helyzetet a mostanival: az ellenzék annyiban előnyösebb helyzetben van az akkorinál, hogy nem kell eljátszania az egyetlen pártot, mivel egyetlen potens pártja van, a vezetője pedig népszerűbb és nem is stigmatizáltan vesztes vagy politikai ösztöntől mentes, mint a 2022-es ellenzék vezetői voltak.
Bár a szavazatvásárlás most is gátlástalanul folyik – tavaly óta –, ilyen kedvezményes kölcsön, olyan adómentesség, ilyen rezsistop, amolyan fegyverpénz, meg hát februárban mindenki érzékelhetően több fizetést kap az eddiginél (teljesítménykülönbség nélkül), a nyugdíjasok meg tizenhárom és feledik havi nyugdíjat, ölbe hulló zsé, ez a kormánynak szokott kedvezni, kit érdekel a böjtje? Viszont nem előzi meg sem olyan jóléti felfutás, amilyen a 2014 és 2019 közötti kis Kádár-korszakban volt, sem olyan rendkívüli helyzet, mint a COVID alatt, és a lehetőségei is kisebbek. Összességében tehát a kormányoldal lehetőségei rosszabbak, mint négy éve, és ez meg is látszik az idegességben meg a hibákban.
Ami változott 2022-höz képest, és a kormányoldalnak vannak is erőforrásai, hogy kihasználja (az ellenzéknek meg kevesebb): 2024-ben az oroszok főpróbát tartottak a romániai elnökválasztáson, hogyan lehet megválasztatni egy semmiből előkapott, nekik hasznos jelöltet a közösségi média minden tisztességtelen eszközének alkalmazásával. A nekik hasznos Orbánt nem kellett a semmiből előkapni, ellenkezőleg, de a stábja láthatóan az akkor kidolgozott technikákat veti be. Megint csak másfelől: eléggé csikorogva megy.
Hogy lesz-e most Orbán propagandatechnikusainak olyan szerencséjük, mint a fáradt MZP félmondatával volt, természetesen nem tudni. A kampány dühödt és elkeseredett; most a kormányoldal is sűrűn hibázik. Orbán a végén bevetendő atombombára céloz; hogy ez van-e, ha van, bevetik-e, és mennyit ér, azt szintén nem lehet tudni.
A közvélemény-kutatás nem jóslat. Bizonytalan a válasz arra a kérdésre, hogy a választópolgárok mekkora hányada tartja érdekének április 12-én a kormány távozását. Arra a kérdésre, hogy miért tartaná érdekének, van egy minimális válasz: ha a kormányoldal győzne, roppant megerősítést kapna az önbizalma, és igazolva látná, hogy a közérdek ellenében és zsarnoki módszerekkel kell kormányozni, lerabolni és lebutítani az országot, kiszolgáltatni zsarnoki hatalmaknak. Aki ezt szeretné, és azt hiszi, kifizetődik, szavazzon rájuk, érezze jól magát az álmában, ami másnak lidércnyomás.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője