parameter.sk, 2026. január 11.
SZÉKY JÁNOS
Magyar belpolitikai témákról kéne írnom, eredetileg a Miniszterelnök Úr egy (vagy talán két) mondatáról szerettem volna, de aztán közbejött a hóhelyzet. Végül is van kapcsolat a kettő között, úgyhogy most inkább mégis az előbbiről.
A szöveg Orbán Viktor évi rendes sajtógyalázásán hangzott el, amit valami érthetetlen okból nemzetközi sajtótájékoztatónak neveznek (remélem, az utolsó ilyenen a magyar történelemben, bár a remény még nem jelent megvalósulást). Azt mondja: „Én csak szuverén emberekkel tudok vitatkozni, ez önökre is érvényes, az újságírókra is, meg a politikusokra is, [itt nem engedi le a hangját, mintha a következő szószerkezet mellékmondat volna, na ezért bizonytalan, hogy egy mondat vagy kettő] akiket külföldről fizetnek, külföldön vannak gazdáik, azokat nem tekintem szuverénnek, és azokkal nem is látom értelmét semmilyen vitának, egyébként állok rendelkezésére minden magyar választópolgárnak.”
A „külföldről fizetett politikusokra” majd talán kitérünk, maradjunk csak az újságíróknál. Egyszerűsítsük le a kusza szöveget a következő kijelentéssorozatra: aki külföldről kap pénzt, annak külföldön vannak gazdái, tehát nem szuverén, tehát Orbán Viktor nem látja értelmét, hogy vitatkozzon vele. (Hozzátehetnénk: akinek meg ő a gazdája, azzal minek vitatkozna?)
A durvalóság az, hogy Orbán Viktor mostani autokratikus rendszerének az a célja, hogy senki se vitatkozzon vele. S ennek keretében fennállásának nagyjából az első percétől fogva felmorzsoló háborút folytat a médiaszabadság ellen. Nem úgy, mint egy diktatúra, hanem mint egy posztmodern önkényuralom. Nem gyilkol és nem börtönöz be újságírókat, nem vezet be előzetes cenzúrát, mert hogy nézne az ki. De a kényszerítés minden nyílt erőszakon kívüli – jogi, adminisztratív, gazdasági, technikai, eszközével azon dolgozik most már a tizenhatodik éve, hogy Magyarországon ne legyen szabad, azaz tőle független média. Ideje az volt, úgyhogy ráérősen, de könyörtelenül. Világviszonylatban igen jó hatásfokkal.
A nyílt erőszakon inneni kényszerítés a magyar köznyelv leuralásával kezdődik, és azzal ér véget. Orbán Viktor – mivelhogy hatalmában áll – rákényszeríti a politikai közösséget, benne a médiát és a kritikusait – hogy a saját szavait használják úgy, ahogy ő használja őket. Például a „szuverén”-t. A mai magyar nyelvállapotot viszonylag híven tükröző Wikiszótár szerint ez a melléknév azt jelenti: „jogilag és cselekvőképességében nem korlátozott”. Namost a jogilag és cselekvőképességében nem korlátozott sajtót magyarul hagyományosan és a Várszínház ordítozásától függetlenül ma is úgy hívják, hogy szabad sajtó.
Az említett uralmi kör számára azonban a sajtószabadság csak az orosz érdekeket szolgáló radikáljobb nyugati sajtó létformájaként létezik. Illetve létezne, ha a nyugat-európai demokráciák végre felébredt nemzetbiztonsági hivatalai nem csapnának le rájuk, mint idegen (orosz) érdekeket szolgáló szélsőségesekre. Amit a sajtószabadságra ilyenkor módfelett kényes magyar kormányzati propaganda roppantul nehezményez.
Ha a magyar média kerülne szóba, a szabadság egyszerűen hiányzik a szótárból. Van helyette szuverenitás. Az orbáni hatalom viszonya a média szabadságra törekvő részéhez a gyalázás és az alázás. „Nehogy azt hidd, hogy beleszólásod van az általad használt szavak jelentésébe, egyáltalán, hogy tudod a szavaid jelentését. Majd én kitalálok egy szót jelentésestül, mert nekem van hozzá jogom, és én döntöm el, hogy megfelelsz-e az igényeimnek. Ha nem felelsz meg, nem létezel, és nem tartozom magyarázattal, hogy miért.” Ezt kapta legutóbb Ónody-Molnár Dóra.
Persze önvédelmet is szolgál ez a nyelvi diktátorkodás, mert ha valaki mégis hozzájut, hogy elfogulatlanul és a cselédkoreográfiát be nem tartva kérdezzen, mint a Paramétert tudósítók, akkor a válaszul érkező kínos mellébeszélésből kiderül, mekkora semmi Magyarország kormánya, ha a kormányzás hagyományos területeiről, például a külpolitikáról, sőt – ez is egy általa kitalált fogalom – nemzetpolitikáról volna szó.
Ássunk bele egy kicsit jobban a szuverén szónak ebbe a speciális, várszínházi jelentésébe.
A médiaszabadságnak az a feltétele, hogy a médiacégek, amik – és azok az emberek, akik – a médiatartalmak előállításával foglalkoznak, függetlenek legyenek az államhatalomtól. A mai magyar rablóállamnak mindenfajta jogi, adminisztratív, gazdasági és technikai, sőt operatív-titkosszolgálati eszköze megvan ahhoz, hogy ezt megakadályozza.
A függetlenség legfőbb garanciája az erős magántulajdon lenne, akár belföldi, akár külföldi, ha ez piacgazdaság lenne, de hát nem az, hanem kapcsolati gazdaság, ahol az üzleti érvényesülés mértéke a politikai hatalomhoz való közelséggel korrelál, sőt a legsikeresebb üzleti vezető az állam legfőbb vezetője.
Biztosíték lehetne például a külföldi tulajdon, és semmilyen jogszabályban sincs leírva, hogy tilos. De csak akkor szeretik, ha közreműködik a hatalomtól független média felszámolásában, ahogy az osztrák Heinrich Pecina például a Népszabadság kivégzésében.
Ha egy médiacégnek van pofája nyereségesnek és ennek folytán közel-távol függetlennek lenni, akkor egyszerűen át kell nyomni egy jogszabályt, ami veszteségessé teszi. Ez történt a TV2-vel.
Amennyiben a médiavállalkozás eleve nem nyereséges, és nem működik együtt (kellő buzgalommal), akkor nem kell jogszabály, elég a többségi külföldi tulajdonosnak kedvező üzleti ajánlatot tenni (ami nem nehéz, mert Magyarországon 2010 óta nem lévén piac- és versenygazdaság, a reklámokból élő média már akkor sem volt bombaüzlet, amikor piacgazdaságokban még valahogy elvergődött előfizetési rendszer nélkül). Így sikerült 2015 után totál propagandamocskot csinálni a politikailag óvatos, mondhatni, gyáva, de azért korrekt és a minőségre adó Origóból.
A politikai hatalom ráér: anélkül, hogy egyszeri, botrányt kavaró döntéssel betiltotta volna a külföldi tulajdonlást, tizenöt év alatt elérte, hogy a nem magyar cégeknek elmenjen a kedve az itteni médiavállalkozástól. Az írott (online és nyomtatott) sajtóban mára ~ 0–2 százalékra csökkent a külföldi tulajdon részesedése.
Ha esetleg magyar üzletember „próbál függetlenül mozogni a médiapiacon”, ráeresztik a Pegasus kémprogramot. A politikai hatalom ezt is megteheti, nincs fék, nincs ellensúly.
Mivel ez nem piacgazdaság, a tűzoltócső-propaganda sokféle csatornáján működő, (papíron magán-vállalkozások tömkelege két perc alatt megbukna hatalmi segítség, úgymint a kormány politikai hirdetései, állami cégek és hatalmi kontroll alatt lévő cégek üzletileg fölösleges vagy észszerűtlen hirdetései nélkül. A Várszínház médiapolitikájának éppúgy része a saját média hatalmi logikának megfelelő, de üzleti logikának ellentmondó támogatása, mint a tőle független média módszeres, ráérős, változatos eszközökkel végzett fojtogatása.
Ily módon a mai magyar média két fő halmazra oszlik: az egyre terebélyesebb propaganda-helyőrségre, amit a politikai hatalom tart fenn és támogat; meg a hatalomtól független halmazra, amelyik ellenséges politikai és üzleti környezetben küzd a fennmaradásáért.
Mivel a külföldi tulajdonosokat a hatalom kiutálta vagy kivásárolta, a potenciális hazai vállalkozókat elriasztja, a megnyomorított piacon még a nagyobb cégek zöme sem érdekelt a sajtóbeli reklámban (olykor a kormányzat gondoskodik is arról, hogy ne legyen), a tulajdonképpeni újságírás fő színtereinek első számú bevételi forrása az előfizetés – abban az országban, ahol az Európai Unión belül a legkisebb az elkölthető háztartási jövedelem.
Maradna tehát a gyér előfizetői kedven túl a külföldről nem üzleti jelleggel, de legális forrásokból, minden nemzetközi szabványnak megfelelően, nyilvánosan érkező pénz, aminek a becsületes elköltését ráadásul ellenőrzik az adományozók. Nem cikkeket vagy interjúkat rendelnek meg, hanem mondjuk számítógépre adják. Na, ennek az elfogadását minősíti bűnnek 2023 decembere óta a nemzeti szuverenitás védelméről szóló törvény. Amit egy olyan uralmi elit hozott, amelyik a saját hatalmon maradása érdekében gátlástalanul adósítja el az országot birodalomépítő idegen hatalmaknak, amelyik orosz propagandát harsog, átjáróházzá teszi a kormányzatot külföldi hírszerzések számára (büntetlenül), és kínai rendőröket importál technikástul.
Azóta az a sajtó szuverén, amelyik örömmel hagyja, hogy a politikai hatalom felmosórongynak használja. Amelyik pedig nem viseli jól, ha jogilag és cselekvőképességében korlátozzák, az nem szuverén, tehát nem érdemli meg, hogy a szuverén miniszterelnök úr szóba állni méltóztassék vele. A kör bezárul: ezt művelte a rendszer a magyar nyelvvel, és akkor vagy idegen ügynök, ha megírod. Véget kéne vetni a lidércnyomásnak.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.