parameter.sk, 2026. január 6.
SZÉKY JÁNOS
Aki nem örül annak, hogy megbukott a Maduro nevű venezuelai zsarnok, aki potenciálisan gazdag országát nyomorba és éhezésbe taszította, állandó félelemben tartotta, kiszolgáltatta Kubának, Kínának, Iránnak és Oroszországnak, az vagy vészesen buta, vagy nagyon aljas és/vagy az említett országok valamelyikének balekja, esetleg fizetett embere.
Aki azt hiszi, hogy Maduro elfogásával, az Egyesült Államokba szállításával és amerikai bíróság elé állításával Trump a szabadság és a tisztességes kormányzás ügyét akarja előbbre vinni a világban, azaz a liberális intervencionizmus amerikai külpolitikai hagyományát folytatja, csak hát a maga bumfordi módján, annak minimum az amerikai elnökről nincsenek megbízható ismeretei, és, mondhatnám, naiv.
Azokkal sem tudok együtt érezni, nagyon nem, akik azért vannak felháborodva a caracasi beavatkozás miatt, mert ez azt jelentené, hogy „a nemzetközi jog halott”. Értsd: megölte, éspedig tegnapelőtt, Donald Trump. De azzal sem értek egyet, hogy ez valami új realitás volna, amihez az okosok alkalmazkodnak, és Trump ennek a roppant horderejű világpolitikai felismerésnek az úttörője.
Egyfelől a nemzetközi jog, akármit értenek rajta a témával nem hivatásból foglalkozó kritikusok, sohasem „élt” abban az értelemben, hogy létezett volna olyan szabályrendszer az államok közötti viselkedésben, amit mindenki betart, és aminek a betartását mindenki elvárja.
Az Egyesült Államok például egész története során a nyugati féltekén és 1945 után szerte a világon beavatkozott abba, hogy ki kormányozzon más országokat. Ez a beavatkozás valamennyire civilizálódott, törvényhozási és bírói korlátok közé szorult az 1970-es évek, nevezetesen a szenátusi Church-bizottság 1975-76-os jelentése után, ezért sem lehetett egyszerűen lelőni Madurót, ami kisebb hercehurcával járt volna.
Másfelől a nemzetközi jog nagyon is „él”, Putyin például, arcátlan módon, a nemzetközi jog egyik alaptételére, a kollektív védelem jogára (ENSZ Alapokmány, 51. cikk) hivatkozott Ukrajna 2022-es inváziójának megindításakor. De hivatkozott. Hogy kinek mi „él” és mi „nem él” a nemzetközi jogból, és hogyan érvényesíti vagy forgatja ki, az nemzeti-hatalmi érdekektől függ.
Ugyancsak ijesztő a gondolat, hogy a venezuelai beavatkozás precedens lehet más, bizonyos méreten felüli országoknak a számukra ellenszenves vezetők és rezsimek rapid kiiktatására. Ám eleve az a tény, hogy precedens kell, valamiféle szabályrendszer létezését bizonyítja. Megint csak másfelől: a precedens csak igazoláshoz kell a tény után. Megint csak Putyinék 2014-ben, a Krím elfoglalásakor arra hivatkoztak, hogy Koszovó függetlenségének elismerése a nyugati hatalmak részéről, illetve az azt előkészítő NATO-beavatkozás precedens volt a Krím elfoglalására. (Megjegyzem, Szlovákia jogilag vagy az orbáni Magyarország de facto nem ismeri el a független Koszovót.)
És semmi biztos jele annak, hogy a Trump-kormányzat demokratikus irányú rezsimváltást akarna Venezuelában. Az elnök az akció utáni első pillanatban közölte, hogy az Egyesült Államoknak az olaj a legfontosabb (ennyit a „drogterrorizmusról” mint Maduro elfogásának indokáról), lekezelően nyilatkozott az ellenzék szimbolikus vezéralakjáról, a Nobel-díjas María Corina Machadóról („nagyon kedves nő, akinek az országban se támogatása, se respektje” – Machadót egyébként decemberben éppen egy amerikai specop- és hírszerzési veteránokból álló civil csapat menekítette ki Venezuelából), úgy tett, mintha Edmundo González, akitől Maduróék 2024-ben szabályszerűen ellopták a 2024-es elnökválasztási győzelmét, nem is létezne, pontosabban nem lehetne már most legitim elnök.
Hanem Trump bejelentette, hogy „we’re gonna run the country”, mi fogjuk működtetni az országot, amíg valamilyen rend helyre nem áll (kontextus: különös tekintettel az olajiparra), addig is vezesse Maduro alelnöke, a valójában sokszorosan elkötelezett vérbalos zsarnokszolga, az EU-ban egyébként szankciós listára tett Delcy Rodríguez. Ő majd együttműködik. Rodríguez asszony azzal kezdte, hogy Maduro a legitim elnök, aztán már együttműködésről beszélt az amerikaiakkal, aztán kínjában felesküdött 90 napra ügyvezető elnöknek, a hadsereg pedig hűséget fogadott, egyelőre, várjuk a fejleményeket.
A vonal alatt mégiscsak az van, hogy Maduro levétele a tábláról: nyereség. Van azért egypár hely a világon, ahol egy hasonló akció nyereség volna, dehát a Trump-csapatnak most ehhez volt kedve és kapacitása. A többi egyrészt a venezuelai politikai közösségen múlik, másrészt azon, hogy Kína és Oroszország mit reagál. Ha már a nemzetközi jogról volt szó: az érdekszféra nem nemzetközi jogi fogalom, de van. És ahol érdekszférák ütköznek, ott nagy valószínűséggel nincs békés kiút. „Élj érdekes időkben” – mondja az átok (nem kínai átok, ez hamis információ, de lehetne).
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.