Hogyan lesz a gyerek?

A Fidesz egyik verbális verőembere, Kocsis Máté eleresztett egy poént a hvg-ről. Mielőtt rátérnék a lényegre, pici türelmet kérek, mert az első mondatot – az alany nevét kivéve – minden ízében helyesbítenem kell.

A verbális verőembert, bevallom, csak az alliteráció kedvéért írtam, K. M., illetve az alá dolgozó stáb, nem csupán szavakban, hanem multimédiában utazik, sőt, újabban már a mesterséges intelligenciát is felhasználja, és a kreálmányokra támaszkodva kampányol, módfelett korszerűen. A „poén” azért nem pontos, mert ahhoz szellemesség kéne, ami Kocsis Mátéból tökéletesen hiányzik, mivelhogy nem jellemző rá az erkölcsi romlottságnak és gátlástalan pofátlanságnak az a tökélye, ami például Deutsch Tamás közösségimédiás megnyilvánulását oly könnyeddé s ezáltal, gügyeségük ellenére, borzongató félmásodperc-olvasmánnyá teszi.

Az is kérdéses, hogy Kocsis Máté a „Fidesznek” a verőember, mert hát hiába parlamenti frakcióvezető, mi az a Fidesz? Semmi tényleges funkciója nincs, ebben a pillanatban nem párt, hanem egy fal mechanizmus, amire Orbán Viktornak szüksége van a politikai játszmák univerzális szabályai miatt. (Nem tudom, feltűnt-e valakinek, hogy most novemberben elmaradt a kétévente szokásos tisztújító pártkongresszus, ugyanis a legutóbbi megtartott eseményen, 2023-ban a küldöttek úgy írták át az alapszabály, hogy az egész cécóra – mármint Orbán Viktor megerősítésére – csak 2026-ban, a választások után lesz szükség. Mert minek is folyton kongregálni?)

Végül: igazából nem is a hvg kellett volna hogy legyen a célpont, csak, mint mondtam, a stáb multimédiában utazik, és nem kijelentéseket vagy pláne gondolatmeneteket próbál cáfolni, az ugyanis erőpocsékolás, „az emberek” figyelemterjedelme véges, hanem szlogennel állít szembe másik szlogent, ahhoz pedig tökéletesen alkalmas egy jpeg kép egy jó nagybetűs címmel, nehogy már valakit érdekeljen, hogy mi van abban a cikkben, és mit mond – nem a hvg, nem Nagy Réka újságíró, nem a hetilap (cím-)szerkesztője, hanem a Medián közvélemény-kutató a magyar ún. társadalomról. Különben is a „csicska sajtó” gyepálása már bejáratott módszer a politikai mezőny mindkét oldalán. Legkisebb erőfeszítés elve.

A kiemelt cím úgy szól, hogy „Medián: kicsit még a gyerekvállalási kedvet is növelné, ha a Tisza nyerné a választást”. Ezt Kocsis Máté a nagyoktól eltanult ordenáré stílusban úgy értelmezi, hogy „a HVG szerint [Magyar Péter] királlyá koronázásának hallatára mindenkit elöntene a párzási vágy”. Namost Kocsis Máté, bármilyen ostobának kell is lennie Orbán-hű politikusként (Udvariasságból nem használtam az „uradalmi cseléd” megjelölést), felnőtt magyar állampolgárként és apaként nyilván pontosan tudja, hogy mi a különbség a gyermekvállalás és a párzás között. Annál inkább, mert a politikának, amit képvisel, egyik fő eleme a felnőtt magyar állampolgárok gyermekvállalási – nem párzási – kedvének serkentése. (Igaz, a COVID alatti kis termékenység-növekedés azt mutatja, hogy nem árt, ha a párok többet vannak együtt, otthon, és többet foglalkoznak egymással, de ezt rendes körülmények között semmilyen politikus nem tudja elérni sem rábeszéléssel, se hatósági kényszerrel.)

A hvg 360º-on olvasható cikk egyébként arról szól, hogy a Momentum megbízásából a Medián felmérte, mekkora a gyermekvállalási kedv a 18–40 évesek körében, és ezt milyen tényezők befolyásolják. Mint a leadben olvasható: „A gyermekvállalási szándékot leginkább személyes tényezők határozzák meg, számít az egészségügy állapota, kisebb mértékben [kiemelés tőlem – SZJ ] pedig még annak is lehet hatása, hogy ki lesz kormányon 2026 után”.

A „kisebb mérték” kétféle százalékos megoszlásból szűrhető le. A felmérés szerint, ha „2026 után is maradna a jelenlegi kormány”, 26 százalék vállalna kisebb valószínűséggel gyereket, és 75 százaléknak lenne mindegy. Ha 2026-ban kormányváltás történne, 9 százalék vállalna kisebb valószínűséggel gyereket, 90 százaléknak lenne mindegy, és 1 százalék nem tudja. Azaz a túlnyomó többségnek ebből a szempontból mindkét esetben tök mindegy lenne, ki nyeri a választást, de egy Orbán Viktor-győzelem valamivel több embernek venné el a kedvét a gyerekvállalástól, mint egy Magyar Péter-győzelem. A szexuális aktusok sűrűségére nem kérdeznek rá politikai összefüggésben.

Amúgy teljesen természetes, ha egy politikai erő technikusai tények és érvelés helyett ki akarják röhögtetni az ellenséget. Ha egy kicsit bunkóra és csikorgóra sikeredik a humor, azzal csak a magamfajta szövegtermelő sznoboknak lehet bajuk.

Henri Bergson írja közismert könyvében, hogy a nevetés forrása a rugalmatlanság, az automatizmus, a gépies ismétlődés. Ilyen alapon a Várszínház és környéke propagandistáinak magukon kellene röhögniük, ha a dolog nem volna több szempontból tragikus.

Nem pont amiatt, hogy megállíthatatlanul csökken a népesség. A demográfiai ciklus, vagyis az, hogy a gazdaság fejlődésével és a társadalom modernizációjával kevesebb gyerek születik, világjelenség, semmi köze sem a nemzeti érzülethez, sem a keresztény hagyományokhoz.

A lista legalján található s nagy fejlett országok közül Japánban, Dél-Koreában, Olaszországban és Spanyolországban a legkisebb az élveszületések aránya. (228 ország közül 225., 223, 222., 221.) A muszlim, ámde gazdag Katarban és az Emirátusokban körülbelül akkora, mint Magyarországon, és még Szaúd-Arábiában is csak annyi manapság, mint Magyarországon volt az 1960-as évek népesedési riadója idején.

Az utóbbi hatvan év magyar kormányzatainak azonban rendíthetetlen meggyőződésük, alapideológiától függetlenül, hogy a kis gyerekszám az erkölcsök romlásának – a szocialista gondolkodás gyengeségének, a keresztény hagyományok elfelejtésének, a nemzeti érzés hiányának – következménye.

Továbbá arról is meg vannak győződve folyamatosan – sőt rugalmatlanul, a gyártósori robot egyszerűségével –, hogy ezt a trendet a termékeny korban lévő magyar állampolgárok, főként a nők anyagi ösztönzésével meg lehet fordítani. Vagyis úgy, hogy különböző formákban pénzt adnak nekik – olyan formában is, hogy kegyeskednek otthagyni náluk. Ha az egyik pénzügyi csodaszer nem válik be, a megoldás: még több pénzt adni. És így tovább, a végtelenségig, azaz máig és várhatóan a jövőben is.

A tragédia, mondom, nem pontosan az, hogy ezekről az akciókról mindig, de mindig már középtávon kiderül, hogy hatástalanok, és mégis újra meg újra próbálják, hanem az, hogy a pénzt az államnak valahonnan meg kell szereznie – vagy a nemzeti jövedelem hazai termelőitől elvonva, vagy külső forrásból, ami adósságot és/vagy leköteleződést jelent, és mindenképpen az eleven gazdaság elől szívja el a levegőt (mondom, hosszú távon semmiért). Tehát az ország benne reked a szegénységben, és még többen akarnak elmenekülni belőle, és még kevesebben akarnak ide gyermeket szülni.

Családbarát Magyarország, az.

Ez a politikai technika különben néha olyasfajta vészes felelőtlenséggel társul, amitől becsületes szülők igyekeznek elriasztani gyereküket. Ilyen volt például, hogy egy példátlanul bőkezű népesedéspolitikai csomag keretében nem sokkal azután vezették be a gyermekgondozási díjat – 1984-ben, tartós demográfiai hatás nélkül –, hogy a magyar gazdaság éppen csak megúszta az államcsődöt. Vagy ilyen a mostani választási kampányban az, hogy hároméves gazdasági stagnálás után 2026. január 1-től 2029-ig lépcsőzetesen bevezetik az összes kétgyermekes anya – élete végéig tartó – szja-mentességét.

A kétgyermekes anyák biztosan örülnek, mivel átlagbér esetén ez százezer forint könnyebbséget jelent (a negyven alattiaknak már a választás előtt). Ha ez a kormány marad, majd megoldja valahogy a gondot, behajtja a pénzt máshol. Ha pedig nem marad, legyen az utódok baja. Ha megtartják, gebedjenek bele ők. Ha visszavonják, akkora propagandakampányt zúdítunk rájuk a kezünkben maradó összes médiacsatornán (nem kell aggódni, van bőven), hogy abba gebednek bele. Kocsis Máté-i, Deutsch Tamás-i, Rogán Antal-i kacaj. Hogy ennek a nagy magyar állami jótéteménynek hosszabb távon közelítőleg nulla hatása lesz a népesedési statisztikára, az garantálható, de kit izgat most?

Magyarország esetében a helyzetet még további két tényező rontja, illetve színezi. Az egyik, hogy az Európai Unió legszegényebb országának állampolgárai – Magyarország ezek közé tartozik – viszonylag könnyen bejutnak a gazdagabb országok munkaerőpiacára. És ezzel a lehetőséggel főleg a 18 és 40 év közöttiek, azaz a termékeny korúak élnek. Az ország viszonylagos elnéptelenedését ez is gyorsítja.

A másik a hazai politikában felhasznált két fő ideológia közül az egyik, az etnikai nacionalizmus. Egyfelől abban a magyarázatban nyilvánul meg, miszerint azért kell több magyar gyerek, hogy ne szoruljunk rá a „migránsokra”. A gyakorlatban, a létező munkaerőpiacon ez megvalósíthatatlan, az ország a repülőtértől a BKV-ig, a biciklisfutár-szolgálatoktól az akkumulátorfedlap-gyártásig tele van ázsiai – nem egyszer muszlim – vendégmunkásokkal.

Másfelől a legkülönfélébb akrobatamutatványokat hajtja végre, hogy a kívánt népszaporulat lehetőleg a fehér középosztályból származzék. Ami tovább csökkenti a megvalósíthatóság amúgy is minimális esélyét, mivelhogy a középosztály nőtagjai, akármilyen színűek, sehol a fejlett országokban nem vállalnak átlagosan kettőnél több gyereket.

Ám ezt a hiábavaló szándékot tükrözi, hogy a normatívan járó családi pótlék 2009 óta összegszerűen változatlan (közben az infláció 140-150 százalék volt). A pénzjuttatás jövedelemadó-kedvezmények, mentesítések és főleg lakáshitel-konstrukciók formájában történnek, az eddigi tapasztalatok szerint és várhatóan demográfiailag hatástalanul, viszont a kölcsönt felvevők magánéletét akár évtizedekre meghatározva. Akinek van, annak adatik. Akinek nincs, annak a szavazata kisebb költséggel megvehető.

Ezzel szemben a PiS vezette lengyel kormány 2016-ban bevezette az 500+ programot, ahol a szegényebb családok minden gyerek után, a többiek a másodiktól havi 500 zlotyt (akkori árfolyamon kb. 36 000 forint) kaptak, majd ezt 2019-ben az összes gyerekre kiterjesztették. A demográfia hatás múlékonynak bizonyult (erről később), de megvolt az eredménye, hogy a mélyszegénységben élők száma alaposan lecsökkent, másrészt hogy a PiS megszilárdította szavazói bázisát a szegényebb, vidékiesebb körzetekben. Nem túl simán, de meg is nyerték a 2019-es választásokat.

2020-ban mindezt roppant szigorú abortuszszabályozás egészítette ki. Majd 2023-ban, az újabb választások előtt, miután a relatív gyermekszegénység aránya 13–15 százalékra, a gyermek-mélyszegénységé 7,6 százalékra nőtt, a PiS bejelentette, hogy az 500 złoty az inflációhoz igazítva 2024-től 800 lesz (gyermekenként 75–80 000 forint). Így is elveszítették a választást, de az új kormány természetesen nem vonta vissza a jóléti intézkedést.

A demográfiai eredmény? Az élveszületések arányát ezer lakosonként 2024-ben 8,4-re becsülték (még kevesebb, mint Magyarországon). A teljes termékenységi arányszám – az egy nő által átlagosan, várhatóan világra hozott gyermekek száma – állítólag 1,05.

Magyarországon az olyannyira megbízható KSH szerint ez az adat 1,30-ra. A 2021-es, EU-átlag fölötti csúcsról süllyedt az 1999 és 2005 közötti történelmi mélypont közelébe. A reprodukcióhoz, a népesség szinten tartásához 2,1 kellene. A gyermekszegénység aránya 20 százalék körül van. Lehet nevetni.

A grafikon tehát hosszú távon, lassulva ugyan, de lefelé tart az egész fejlett világban és ezen belül Magyarországon is. A teljes termékenységi arányszám hazai hullámzását a bevezetett népesedéspolitikai intézkedéseknek – legyen szó abortusztilalomról vagy adókedvezményről – és azok kifáradásának tulajdonítja a közbölcsesség. De ha jobban megnézzük, a trendben mindig akkor következett be pozitív irányú törés, amikor a többség egy kicsit jobban, vagy legalább szabadabban élt. Nem feltétlenül sokkal jobban és sokkal szabadabban. Csak annyira, hogy érezze. Ez érvényes a 2014 és 2019 közötti „kis Kádár-korra” is, amikor a szabadság zsugorodott ugyan, de az életkörülmények megbízhatóan javultak. Csak annyira, hogy többség érezze, bármennyire nem akarta is az akkori ellenzék tudomásul venni ezt az átmeneti konszolidációt.

Olyan években nőtt a gyermekvállalás, 1953/54-től 2019-ig, amikor kellő számú viszonylag fiatal ember úgy gondolta, hogy ebben az országban mégiscsak érdemes gyereket vállalni. A mostani kormány, úgy rémlik, ennek az elhitetésére már képtelen. Nem tudható, mennyire lesz hatékony a családbarátság jelszavával álcázott szavazatvásárlás, de két dolog nagyjából biztos: a pangó gazdaságot nem húzza ki a bajból, tehát a többség életkörülményein tartósan nem javít, és a népességfogyást nem fordítja meg. Megint csak: lehet nevetni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője