parameter.sk, 2025. november 30.
SZÉKY JÁNOS
Hogy mi volt Orbánék moszkvai tárgyalásainak tartalma, arról nemigen lehet bármi konkrétumot tudni azonkívül, hogy Putyin eléggé morcos volt Orbán büszkén hirdetett washingtoni eredményei miatt – különös tekintettel az amerikai nukleáris fűtőanyag vásárlására –, a magyar félnek viszont sikerült a további orosz szénhidrogén-szállítmányok biztosításával megőrizni Magyarország energiabiztonságát és „megvédeni a rezsicsökkentést”. (Mintha a lakossági energiaáraknak és egyáltalán az árszínvonalnak bármi szoros közük volna az orosz szénhidrogének amúgy titokban tartott nagybani árához, továbbá a viszonylag alacsonyan tartott lakossági díjak mellett, ellensúlyozásképpen, a cégek nem fizetnék ki a gatyájukat az energiaszámlákra, de hát ez Magyarország, a propagandában mindig lehet alapozni az üzleti analfabetizmusra.)
Nagyobb feltűnést keltett ismeretségi körömben az, hogy Orbán magával vitte Lázár János építési és közlekedési minisztert – amit többen úgy értelmeztek, hogy bemutatta a főnökségnek a kiszemelt utódját arra az esetre, ha a hatalmának átmentése végett bevezetné Magyarországon az „elnöki rendszert”, és a miniszterelnökséget átadná Lázárnak.
Függetlenül attól, hogy ennek mennyi a valóságos esélye, önmagában az, hogy ezt a forgatókönyvet viszonylag sokan valószerűnek tartják, sokat elmond a politikai közegről. Most ne ragadjunk le annál, hogy azt a rendszert, ahol az erős köztársasági elnök mellett a napi igazgatási, gazdaság- és belpolitikai ügyeket intéző, parlamentnek felelős miniszterelnök szolgál, mint a franciáknál, nem elnöki, azaz prezidenciális rendszernek nevezik, hanem félelnökinek, azaz szemiprezidenciálisnak. Ennél súlyosabb hézagok is vannak a művelt magyar politizáló közönség fogalomismeretében.
Mondom, a viszonyokról többet elmond az, hogy mennyire természetesnek tartják felkészült és a politikát éles szemmel követő hazai megfigyelők egy ilyen váltás lehetőségét. A mostani találgatásra az adott alapot, hogy Orbán az ATV-nek adott interjújában könnyedén odavetette, miszerint 2010 óta, amióta rendszeresen kétharmaddal nyernek, többször is felvetette „a kormányban”, hogy ne legyen-e inkább elnöki rendszer, de mindig maradtak a „parlamentáris” modell mellett.
Talán érzékeli az olvasó a dolog klasszikus szépségét. A kormányban döntik el – és ráadásul Magyarországon „a miniszterelnöknek van kormánya, nem a kormánynak miniszterelnöke”, hogy az alkotmány olyan rendszert írjon elő, amit ők „parlamentárisnak” neveznek. (Valójában a parlament Magyarországon régóta formaság, a miniszterelnök akaratának hajtószíja.)
De mindennek számbavételével: mikor kerülhetne sor az alkotmányos alapintézmények rendszerének ilyen gyökeres átformálására a valóságban? Nézzük a forgatókönyv-opciókat.
1. Ha Orbán Viktor (és belső köre) a rendelkezésére álló nagymintás közvélemény-kutatások alapján úgy saccolná, hogy viszonylag nagy az esély vagy a választások, vagy a parlamenti kétharmad elvesztésére – akkor módosíthatja az Alaptörvényt még a választások előtt addig, amíg még kezében tartja a kétharmadot. Akár a választások napjának eldöntése és a parlament feloszlatása közötti rövid időszakban is.
Pontosabban: teljhatalmánál fogva utasítást adhat arra, hogy a parlament módosítsa. Ja, és akkor ugyanennek a parlamentnek még meg is kellene választani az elnököt, és átírni egy csomó törvény meg procedúrát. Ennek a forgatókönyvnek tehát egészen csekély a valószínűsége.
Joggal kérdezhetnénk ellenben, hogy miféle rendszer az, ahol az ilyen beavatkozás sokak szemében természetes, és könnyen elképzelhető. Hogy olyan országban élünk, ahol annyira nincsenek fékek és ellensúlyok, hogy ha a miniszterelnöknek ahhoz támad kedve, egyik napról a másikra módosul az alkotmány. Amúgy nemigen szokták megkérdezni.
Egy ilyen alkotmánymódosítás azonban most esztelenség lenne, a tizenkilencre lapot húzás ordító esete, ugyanis annyira átlátszó, és annyira elárulná Orbán veszélyérzetét, hogy azzal éppenséggel tovább nőne a választások vagy legalább a kétharmad elvesztésének valószínűsége. Túl nagy a kockázat. (Bár ez Magyarország, ahol az „esztelenség” szó lassan elveszíti tartalmát.)
1.1 Ha mégis megtörténik az utolsó percben az alkotmányos váltás, az ellenzék pedig megnyeri a választásokat, akkor kohabitáció („együttlakás”) következik egyfelől az utolsó percben kinevezett és az eddiginél sokkal több hatalommal felruházott elnök, másfelől a miniszterelnök és a parlament között. Ez viszont akkor is megtörténne, ha a Tisza Párt egyszerű többséggel nyer, ugyanis minden, elvben pártsemleges állami tisztséget az Alkotmánybíróságtól a Nemzeti Választási Irodán át a Médiatanácsig Orbánék által odaültetett emberek töltenek be, nem is beszélve a gazdasági kulcspozíciók sokaságáról.
Akkor pedig minek vállalni ezt az egész alkotmánybuheráló felfordulást, ami bel- és külföldön egyaránt Orbán meggyengülését és minden-mindegy stílusú erőszakosságát bizonyítaná. Nem hivatkozhatna rá, hogy a nép őt akarja. (És miért mutatná be az erőt még nála is többre becsülő és a felelősségre vonástól nála is kevésbé félő Putyinnak azt az embert, aki levezetné a villámokat, ha ő kénytelen lenne oldalra sasszézni?)
2. Ha viszont Orbán azzal számol, hogy megnyeri a választást, de nem kétharmaddal, úgyhogy ajánlatos addig módosítani az alkotmányt, ameddig még kétharmada van, akkor egyrészt életbe lép az 1. opció, beleértve a vereség nagyobb valószínűségét, tehát növekedne a kockázat, hogy egyszerű többsége sem lesz. Akár így, akár úgy, fölöslegesen vállalná a kockázatot 2026-ban, tovább rongálva a már eddig is agyonmódosítgatott alkotmány tekintélyét, miközben egyértelműen gyengébbnek látszik, mint addig volt tizenhat, sőt huszonkét éven át. Milyen alkotmányos rendre és ezeréves hagyományra hivatkozna egy újabb és nem ennyire békés ellenzéki hullámmal szemben?
3. Ha a mostani kormányoldal nyerné meg a választásokat, éspedig kétharmaddal, vagy valamilyen módon árulásokkal összejönne a parlamenti kétharmad, utána is lehet módosítani az alkotmányt, de akkor meg már minek? Az abszolút hatalom további négy évig fennáll, bebizonyosodott (ide befejezett jövő igeidőt tessék képzelni), hogy azt csinál az országgal, amit akar, és amit akar, mért is lenne a közérdek? Eddig sem az volt.
Szóval kinevezheti Lázárt amolyan cégügyvezetőnek, műszaki igazgatónak a pénzbányába – lám, a hazai infrastruktúra fejlesztésével is milyen jól elboldogult a hidaktól a vasutakig –, míg ő élvezi a kilátást a Várszínház dunai mellvédje mögül –, de attól még a Magyarország nevű vállalkozás tönkremenetele garantált.
Mindez akkor, ha az ellenzék elveszíti a választásokat. Visszaigazolódna a teljhatalom létjogosultsága és a nemzetgazdaságnak egy szűkkörű klikk érdekében való hosszú távú sorvasztása. És teljesen mindegy, hogy Orbán Viktornak (vagy Lázár Jánosnak) mi a hivatali titulusa. Nem Lázár miniszterelnökségétől és Orbán vezérlő fejedelemségétől kéne félni, és nem félni kellene. Más a tét.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.