parameter.sk, 2025. november 9.
SZÉKY JÁNOS
Orbán Viktor diadalmasan tért haza Washingtonból, mondván, hogy amiért odament, azt elérte, és ez bizonyosan így is volt. Magyarország mentességet kapott az orosz olaj vásárlását büntető szankciók alól (a nyugati nagy média névtelen fehér házi tisztségviselőre hivatkozva azt mondja, egy évre, Szijjártó Péter, aki ott volt a szobában, azt mondta, hogy korlátlan időre, majd úgyis kiderül; a választások szempontjából mindegy). Továbbá Trump nem csupán fogadta Orbánt, hanem arról is biztosította, hogy szereti és tiszteli, míg az ellenfelét nem ismeri, és sok sikert kívánt a választásokhoz, amit nyilván megnyer.
Az ellenzéki szférában az volt a vita tárgya, hogy lehetséges-e, hogy Orbánnak tényleg sikerült. Ha igen, az az ellenzéknek rossz, ugyanis a kormányt segíti a választásokon. Egyrészt mert nem emelkednek a rezsidíjak, másrészt mert a kormány feje most támogatást kapott a világ legfontosabb politikusától, akármi legyen a véleményünk az utóbbiról, és akármi pattan ki a zseniális fejéből például a jövő héten.
De miből fakad az a bizonyosság, amivel ellenzéki körökben feltételezik, hogy a lakossági közműszámlák szinten maradása és Trump elnök idén novemberi dicsérete minden más feltétel közül ilyen döntő hatással lesz a jövő tavaszi választások kimenetelére? Milyen minőségű lehet akkor az a választás? És milyen színvonalú az egész politikai közeg?
Lazuljunk egy kicsit. Már ha ez lazulás. A zseniális Különös történések a Szondi utcában sorozat új darabjáról van szó. Nem mondom, hogy a publicisztikai rovatban nincs helye a műelemzésnek – lesz még olyan! –, de itt a videó maga a lehető legplasztikusabb elemzés, mégpedig az abszurd magyar választási rendszerről. Aminél jobbat én itt nem tudok előadni. Úgyhogy inkább csak segítek az értelmezésben.
A történet annyi, hogy – mint a cím is utal rá – egy Szondi utcai fiatal fogja magát, és elindul a helyi fideszes jelölt ellen. Tehát a pesti fiatal beállít a faluba, és közli, hogy meghallotta a helyiek segélykiáltását odafent, BUDAPESöTEnö, és ezért, nyafogja, „lejövök hozzátok”. Bele is vágják a vasvillát.
A bennem lakó elemző nem bírja ki, hogy meg ne jegyezze: ilyen jelenet nagyjából csak Magyarországon lehetséges. Itt ugyanis általános a képzet, hogy kis egyéni választókerületek valamilyen nemes cél jegyében lettek alkatrészei a magyar politikai intézményrendszernek, optimistább szemszögből valamilyen misztikus, a demokrácia lényegével és a magyar sajátosságokkal összefüggő értelmük van, amit majd megmagyaráznak a közösségi médiában bölcsességeiket szertehintő politológusok vagy jópofa influenszerek.
Az igazság azonban az, hogy ez európai viszonylatban inkább kivétel, mint szabály. A magyar vegyes választási rendszernek és azon belül a kicsi egyéni választókerületek sokaságának nem célja és értelme, hanem a mai viszonyok közt értelmetlen oka van. Annyi, hogy 1989-ben, nyár végén-ősz elején, amikor a választási rendszerről megállapodtak a kerekasztalnál, az egyik pártnak az volt az érdeke, hogy tisztán listás szisztéma legyen, a másiknak az, hogy tisztán egyéni, a harmadiknak mindegy volt stb., és ebből lett ez a kompromisszum. Az akkori egyeztetésekben részt vevő pártok mára egy kivétellel vagy megszűntek, vagy elsorvadtak, tehát az egész már csak ezért is értelmetlen relikvia.
Azt az egy kivételt Fidesznek hívták, és a megfelelő munkacsoportban bizonyos Orbán Viktor képviselte. Ő feltehetően pontosan emlékszik rá, hogy a nagy-zuglói, a Kiskunhalas vagy Szigetvár környéki egyéni választókerület létezésében nem fejeződik ki semmilyen magyar sajátosság, pláne demokratikus elv, azonban az ő számára nagyon is van értelme. Segít ez a rendszer abban, hogy a választás aránytalan legyen, vagyis amit a Fidesz kétharmaddal megszerez – hatalmat, kontrollt, vagyont –, azt az idők végezetéig rohadtul nehéz legyen normális eszközökkel, választási úton elvenni tőle.
Mellékhatásként segít elérni, hogy a központi végrehajtó hatalomnak ne legyen se fékje, se ellensúlya. Egyfelől mert feledteti, hogy Magyarországon nincs önkormányzatiság, csak annak hívják. Mivel bevési, hogy a kiskunhalasiak vagy a szigetváriak érdekeit a fontosabb kérdésekben nem a saját önkormányzatuk képviseli és esetleg érvényesíti a központi hatalom színe előtt, hanem a „helyi” parlamenti képviselő, ezért a) célszerű olyan pártállású képviselőt választani, amilyen a kormány, b) úgy van rendjén, ha az önkormányzat csak némi településkozmetikával és a „helyi önazonosság” védelmével foglalkozik. Másfelől meg elülteti azt a tévhitet, hogy a parlament nem az országos politika helyszíne, hanem afféle lobbiiroda, ahol olyan ügyekről döntenek, mint hogy ki építse a tanuszodát Bordacsögölyön, mert az ottaniak megérdemlik. Erre jó, hogy vannak egyéni választókerületek.
De térjünk vissza Nyakkendős megyei hármas választókerületébe. Azért kerül sor időközi választásra, mert a fideszes képviselő kénytelen volt lemondani, miután pártjának etnicista retorikáját (de szépen mondtam) követve az iskolai évnyitón pofonvág egy hatéves kisdiákot, akit történetesen Mohamednek hívnak. (amúgy jó tanuló, fehér magyargyerek). Ez azért csúnya dolog, gondoljunk keresztény kormányunk jelszavára, a gyermekvédelemre, ami oly sok jó cselekedetben vezérli. A pofonmester helyett az ikertestvére indul, tökéletesen jellemezve, hogy a helyi fideszes jelöltek csereszabatosak, mint akárhány tojás, nem egyéni aktorok, nem is lehetnek azok.
A pesti fiatalembert a kortestúrára elkíséri a szintén pesti és szintén fiatal Kis Kék Faszi, polgári nevén Beni, aki a vasvillás affér után a busongó helyzetértékelés közben elejt egy mondatot (vagy kettőt, nem tudom, mindegy, egyetlen megszólalás, úgyhogy írjuk egybe): „Tetszik ez a hely, szívesen laknék itt.” Megáll a kés a levegőben, meg a láncfűrész a kezekben. Egyszerre mindenki elkezd táncikálni és ujjongani, végre egy ember, aki hozzájuk szól, és rajonganak Beniért, a mély, megnyugtató hangjáért meg a lélegzet-elállítóan eredeti mondanivalójáért. Nem baj, hogy amatőr és színes. Megszületik az ötlet: legyen ő a képviselőjelölt a fröccsöntött fideszessel szemben.
A bennem lakó elemző nem bírja ki, hogy meg ne jegyezze: ide vezet a kis egyéni választókerületek rendszere azzal a dogmával kombinálva, hogy a politikusnak csakis olyasmivel szabad foglalkoznia, amit egy random kis választókerületben „az emberek megértenek”; a lényeg az, hogy „megszólítva érezzék magukat”. Ha kellően heves a düh a rezsimmel szemben, bárkit megválasztanak, aki nagyon egyszerű. Ámde a helyieknek kedves dolgokat mond, például hogy az a Szarhalom, ahol a választók élnek, úgy jó, ahogy van, csak más képviselő kéne a parlamentbe. És se kedve (mint, bocsánat, spoiler! a Kis Kék Faszinak), se hozzáértése, se tehetsége nincs a politikához. De mindettől az országnak nem lesz jobb.
A Kis Kék Faszi „toronymagasan” vezet a közvélemény-kutatásokban, ezért akár „ötven százalékos esélye” is lehet a győzelemre (minden elemzésnél hatásosabb érzékeltetése a magyar választások otrombán tisztességtelen voltának). Csakhogy elköveti azt a hibát, hogy a fenti minimalista kijelentés mellett mond még egy mondatot. Sőt, csak egy szót. A királycsináló Gulyás Mártonnak arra a kérdésére, hogy „van még valami, amit elmondanál”, azt feleli: Nem.
Ezt kiszúrják Ők. Akik az adófizetők pénzéből működtetett Kiszúró Szobában az ellenzéki aktorok megszólalásait lesik tömérdek monitoron. És az ajándékba kapott „nem”-et felhasználva. „egy kis utómunkával, egy kis rásegítéssel” összehoznak egy videót, amiből a vak is láthatja, hogy a Kis Kék Faszi gyűlöli a helyet, ahol képviselő akar lenni. Ők már fejlett technikával dolgoznak, pénz nem számít, és nincs olyan kretén mainpuláció, amit a megcélzottak ne vennének be. Itt abbahagyom.
A b. l. e. nem bírja ki, hogy ne jegyezze meg: így, vélhetően kevesebb mint fél évvel a választások előtt, jobban esik röhögni, mint sírni. De ettől nem lesz jobb a politikai kedvem.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.