Szám-állóháború

A múlt hét legfőbb politikai témája az volt, hogy hányan vettek részt a kormány, illetve a Tisza Párt október 23-i rendezvényén. Nem az, hogy a szónokok mit mondtak, főleg nem az, hogy volt-e valami következménye annak, amit mondtak (nem). Hanem az, hogy hol voltak többen.

Ezzel foglalkozott a fél magyar média minden platformon. A kormányoldal azt mondja, hogy ők voltak kétszer annyian, mint Magyar Péterék, amúgy hatóságilag le is tiltották a másik demonstráció drónfotózását, hogy még kétesebb legyen az állításuk. Sikerült. A tiszások azt, hogy a Pestre felbuszoztatott és kajával, zsebpénzzel ellátott falusiak szánalmasan kis létszámban vonultak fel.

Kölcsönös gúnyolódás, lehengerlő büszkeség a másikkal szemben, tudós számítgatások, bölcs elemzések. Valamelyik oldal biztosan jól tudja. Az üzemszerű Orbán-oldali hazudozás régmúltba nyúló történetét ismervén hajlok arra, hogy az ellenzék áll közelebb az igazsághoz. Látni én csak azt láttam, hogy mindkét oldalon sokan vannak. De akkor mi van, ha az egyik oldalon többen?

Miért annyira fontos az, hogy hányan hallgatják ezt vagy azt a szónokot egy nemzeti ünnepen, fél évvel a választások előtt, amikor már alig fog emlékezni valaki a mostani számokra és blöffökre? Mi ez a kényszeres számháborúzás nem most, hanem lassan tizenötödik éve? Menjünk vissza a kezdetekhez.

Magyarországon jelenleg három nemzeti ünnep van, ebből az egyik, augusztus 20. állami ünnep is, úgyhogy nincs politikai tétje, szeretni kell az államot, akármilyen legyen. A becsületes alattvalónak, akarom mondani állampolgárnak nincs más dolga, mint hűzve és házva nézni a tűzijátékot, és csöndben tudomásul venni, hogy milyen figurákat érdemesít jókedvében lovagkeresztre a Várszínház.

A másik két ünneppel azonban gondok vannak. Ezeken ugyanis forradalmakra emlékezünk. Most ne filozofáljunk azon, hogy mennyire voltak sikeresek, de az egyik liberális, a másik szocialista (bár antisztalinista) célokat tűzött ki, és a mostani politikai vezérkar egyik eszmekört sem kedveli; másfelől a forradalomnál az ő szemével nézve sátánibb esemény nincs, ha mégoly békés is, mint március 15. volt, vagy este kilencig október 23.

Ezért a vezérkar különféle történelemhamisító akrobatamutatványokra kényszerül, hogy megmagyarázza, mi ünnepelni való van március 15-én és október 23-án, főleg az utóbbi napon. Ötvenhatot a 2016-os évfordulóra sikerült veszélyérzet nélküli politikai ösztönlények – többek között gyerekkatonák – nemzetiszabadság-harcává redukálni, de azt sehogy sem sikerül kifaragni, hogy a „ruszkik, haza!” jelszóval megjelölt ellenség 1956-ban nem az oroszok voltak, hanem valami általános antimagyar gonosz, akit a Várszínház utólag annak kinevez, a genderista Brüsszeltől az oroszok ellen ma élethalálharcukat vívó ukránokig.

Az ellenzéknek könnyebb dolga volt, mert ugyanúgy szemben állt a kormányzattal – tudatosan nem mondom úgy, hogy a rendszerrel –, mint március 15-én vagy október 23-án a Pest és Buda utcáit elözönlő nép. Így akadálytalanul képzelhette és képzelheti bele magát negyvennyolc és ötvenhat örökösének szerepébe, függetlenül attól, hogy mennyire ismeri az akkori célokat, mennyire értene velük egyet, vagy mennyire lenne hajlandó áldozatot hozni értük.

Ez utóbbi kondíción azért érdemes egy kicsit elrágódni, mert a forradalmaknak szükséges feltétele – az erőszakmentes forradalmaké is – a tömeges kockázatvállalás. Az arra való hajlandóság pedig sohasem volt a 2010 utáni magyar ellenzék jellemzője.

Ha ennek az ellenzéknek igazán, komolyan baja lett volna a rendszerrel – ismétlem, a rendszerrel, nem pedig a kormányzás módjával –, akkor valamikor az elmúlt tizenöt évben utcai tömegtüntetéseket tartott volna, és addig nem nyugodott volna, amíg a rendszer – legalább valamennyire – meg nem változik. A „komolyan” azt is jelenti, hogy tisztában van a rendszer lényegével, és nem mindig valamilyen utálatos kormányintézkedés vagy szakpolitikai kórtünet miatt vonul ki az utcára.

Mikor lehet, sőt illik kockázatmentesen politizálva kimenni az utcára? Nemzeti ünnepen. Az Orbán-kormányzás ellenzéke ezért majdnem kezdettől fontos feladatnak tartja március 15. és október 23. megünneplését, mert ilyenkor megmutathatja, hogy a) van, b) ellenzék.

Azért mondom, hogy majdnem kezdettől, mert az első lehetséges alkalommal, 2010. október 23-án az akkori friss ellenzék, valamint annak az előző de facto kétpártrendszerből megmaradt legnagyobb ereje, a Magyar Szocialista Párt még nem ocsúdott fel a választási knockoutból – amit csak tetézett Horváth Csaba jelölt csúfos veresége a főpolgármester-választáson –, úgyhogy nem szervezett Budapesten tömegdemonstrációt. Kaposváron tartottak megemlékezést, viszonylag szűk körben.

Az ország felének azonban nagyon nem tetszett, amit az új Orbán-kormány elkezdett művelni, és az elégedetlenek szeme előtt az előző korszak ellenzéki példája lebegett. Ha még valaki emlékszik: az akkori ellenzék, mármint a Fidesz és a kapcsolódó erők az alkotmánybíráktól és méltóságteljes öreg professzoroktól az erőszakot hazafias meggyőződéssel alkalmazó terroristákig minden rendszeren belüli és rendszeren – képviseleti demokrácián – kívüli eszközt bevetettek vagy felhasználtak az önmagát felszámoló demokrácia végső megdöntésére.

A 2010 utáni ellenzék – szándékosan azt az elmosódó alanyt használom – mindebből azt szűrte le, hogy minél többet kell az utcán tüntetni. De mivel 2018-ig a jogi értelemben vett spontán tüntetést nem engedte meg a törvény, és nagyon kevés olyan kormányintézkedést vagy törvényt hoztak – akadt azért, erről később – amin egyfelől sok ember annyira feldühödött, hogy kimenjen miatta az utcára (másfelől lett volna olyan aktivista, aki vállalja az előzetes rendőrségi bejelentés procedúráját), szóval kellő inger hiányában, a hagyomány jegyében és a minimális kockázatvállalás szellemében maradtak a forradalmi évfordulók.

2010. október 23. után a következő alkalom 2011. március 15-én adódott. Ez alapozta meg a politikai tüntetések dramaturgiáját a következő tizenhárom évre.

A hatalomváltás elérhetetlen távolságra került, a tiltakozás tárgya a hatalom egy konkrét disznósága volt, az aktuális botrány, a médiatörvény, pontosabban a médiatörvény és az úgynevezett médiaalkotmány. De annak legalább közvetlen köze volt egy elemi szabadságjoghoz.

Az erkölcsileg, politikailag és stratégiailag leszerepelt MSZP-t és egyáltalán a parlamenti ellenzéket a szervezők igyekeztek távol tartani a demonstrációtól. Hangsúlyozottan civil vállalkozás volt. Ekkoriban vált megfellebbezhetetlen alaptétellé, hogy a (baloldali) párt(ok) jelenléte mintegy beszennyezi a tiltakozást, de legalábbis csökkenti a hitelességét. Amiben volt is valami, főleg ha meggondoljuk, hogy a baloldali pártok a 2010 utáni másfél évtizedben gyakorlatilag semmit sem értek el a rezsimmel szemben (ráadásul a tiltakozók aligha ismerték az MSZP szerepét a 2010. karácsonyi médiatörvényekhez vezető lejtős úton).

Csakhogy tisztában kellett volna lenni a ténnyel, hogy komoly politikai változás nem érhető el, ha valamelyik ponton nem lépnek színre a pártok és hivatásos politikusok. A „romlott és impotens pártpolitikusok kontra tiszta és megoldást hozó civilek” (s utóbbi halmazon belül az ún. értelmiségiek, akik mindenki másnál jobban látják a dolgokat) képzete öncsaló ábránd volt. Avagy az most is, jelen időben.

Ami a létszámot illeti: hírlapi jelentések szerint mind a kormányrendezvényen, mint a Szabadsajtó úton, a szabad médiáért folytatott tüntetésen körülbelül tízezren voltak jelen. Felszínesen nézve: erőegyensúly. Nagyjából ugyanannyian lelkesedtek a rendszerért, mint ahányan dühöngtek ellene.

Kialakult az időtálló dramaturgia. Volt egy-két kivétel, ha az eredményt nézzük (netadó, FreeSZFE), és a politikusok kirekesztését, sőt a rendszerváltás témájának kerülését (2012. október 23-án Bajnai Gordon a Milla tüntetésén jelentette be, hogy visszatér a politikába, és ugyanő a rezsim lebontását sürgette), de a menetrend általában a következő volt:

Valamilyen résztémán, aktuális híren felháborodva, vagy egyszerűen csak a nemzeti ünnep megszokott ürügyén összegyűlt a tömeg (soha meg se közelítve a Chenoweth-szabály szerinti 3,5 százalékot), végighallgatta a civil szónokokat, akik között akadt tehetséges, de a többségnek minden szava és hangsúlya unalmas és közhelyes volt. Bizonyos hívószavakra a tömeg elkomoruló arccal skandálta, hogy „nem hagy-juk, nem hagyj-juk“. Mindenki jó ki-Orbán-utálta magát, aztán hazamentek és nem történt semmi.

Viszont nagyon elégedettek voltak a létszámmal, és bíztak benne, hogy legközelebb még többen lesznek. Orbán csak kacagott ezen, és elindította az esedékes új békemenetet vagy nemzeti konzulációt, megmutatván, hogy ők is sokan vannak, aki magyar, velük tart és nem az ellenzékkel, mért kéne itt bárminek változnia?

A „legközelebb” 2024–25-ig váratott magára. A rendszer hanyatlásának ebben a szakaszában jelent meg az ellenzéki oldalon 1 (egy) olyan politikus, akinek a homlokára nincs rásütve a lúzerség bélyege. Ilyen politikusok nagyon-nagyon gyéren eddig is voltak, de elfáradtak vagy ki is szorultak a politikából, viszont egyikük sem alkalmazta a biztos receptet, amivel nagy tömegű szavazó lelkére holtbiztosan lehet hatni: a jóléti ígéretek – legyünk elvtelenül megengedőek: a jobb kormányzásra tett ígéretek – egyesítését a nemzeti retorikával.

Azt, hogy a rendszer válságban van, két rég – egész pontosan: 2006. október 23. óta – nem tapasztalt létszámú megmozdulás mutatja: a tavalyi „influenszertüntetés” és az idei budapesti Pride, megint csak pontosabban a betiltott Pride helyében a szólásszabadság elemi szabadságjogáért tartott felvonulás, illetve gyűlés. Annak az egy politikusnak egyikhez sem volt köze.

Nem, nem a múlt szerdai a „valaha volt legnagyobb rendezvény”, mint Magyar Péter ígérte. De ilyen körülmények között azt latolgatni, hogy ki nyerte a számháborút, értelmetlen. Az utálók kiutálták magukat, a rajongók kirajongták magukat, örültek, hogy sokan vannak (most nem mondom meg, melyik oldalról beszélek), aztán hazamentek, és nem történt semmi.

A számháború már hagyomány, lásd a fentieket, a mozgósítás tehát nem volt fölösleges, mert ha sokkal kevesebben vannak a Tisza rendezvényén, azt az Orbán-oldal tűzoltócső-médiája harsogva kihasználja; de nem tudott mit kihasználni. Viszont hogy a 2025. októberi létszámrangadónak milyen hatása lesz a jövő tavaszi választásokra, azt becsületes ember nem tudja megmondani.

Az igazi változást az hozná, ha a rendszerváltó méretű tömeg találkozna a (nem csupán molinókon hirdetett) rendszerváltó indulattal és a rendszerváltást komolyan gondoló nem lúzer politikusokkal (többes számban). „Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni” – ahogy Örkény mondja.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.