parameter.sk, 2025. október 10.
SZÉKY JÁNOS
Nem műelemzések következnek alább, és nem pályarajz, de nem is az új Nobel-díjas köszöntése.
Van valami kínosan mucsai abban, ahogy a politikusok és lelkes funkcionáriusok számolgatják, hány Nobel-díjas jut Magyarországon egymillió főre, s ezzel hányadikok vagyunk a világranglistán. Persze, nagyon előkelő helyen, ha leszámítjuk, hogy a magyar Nobel-díjasok zöme vagy a hazájának nem kellett, vagy nekik nem kellett/hozzájuk volt rossz a szülőhazájuk, s úgy döntöttek, hogy máshol futnak be karriert. Mert itt nem lehet.
Legutóbb például Orbán Viktor emlegetett „három év alatt három magyar Nobel-díjat”, mintha ez valami kollektív nemzeti teljesítmény lenne. Holott a másik kettő – Krausz Ferenc, Karikó Kataliné – olyan kutatást jutalmazott, ami sohasem valósult volna meg magyar intézetben. Krasznahorkai László világpolgár, ugyanolyan otthonos Berlinben, mint New Yorkban vagy Triesztben. Életműve viszont, így igaz, nem jött volna létre a magyar kultúra közegén kívül, de én mégsem ezért örülök a Nobel-díjának, nem is azért, amiért Orbán Viktor vagy mondjuk Németh Szilárd, és nem úgy, mint egy vízilabda-győzelemnek, amikor az ember természetesen a magyaroknak drukkol.
Krasznahorkai nevével a régi Mozgó Világban találkoztam először, nem emlékszem már pontosan, hogy mikor – az Arcanum szerint 1977 és 1982 között lehetett –, egy olyan időszakban, amikor a dolgok rendjéhez tartozott, hogy valamelyik, bármelyik művészeti ágban – irodalomban, filmben, színházban képző- és iparművészetben, performance-ben, zenében – egy-két hónaponként felbukkan egy addig nem ismert, fiatal tehetség, egy izgalmas és szabad ember.
Olyan művész, aki úgy cselekszik, annak mintha nem létezne sem a hivatalos marxista-leninista ideológia valóságtól teljesen elszakadt butasága, sem a nacionalizmus többnyire bevett – ritkán tiltott – változatának, a népi irányzatnak letűnt, kerek világba vágyódó tekintélyelvűsége.
A fiatal, szabad tehetségek kisebbségben voltak, de annyival jobbak a többségnél, hogy úgy látszott, övék a jövő. Nem egészen így alakult. Aki akkor fiatal volt, mára jó eséllyel nagy öreg lett, akár Nobel-díjas, esetleg már nem él. De a magyar kultúra nem lett a szabad tehetségek kultúrája. Pontosan olyan vagy nagyobb ereje van a kötelező állami butaságnak, mint negyvenöt évvel ezelőtt. Meg az akkorinál vulgárisabb nacionalizmusnak, amit a társadalmi eredményével együtt oly virtuóz módon gúnyol ki éppen Krasznahorkai tavalyi könyve, a Zsömle odavan.
Mégis jó, hogy az akkor fiatal írók, filmesek és a többiek folyamatosan megmutatják a világnak: Magyarország a beteg politikai rendszere és mucsai hivatalos kultúrája ellenére nem szellemi sivatag, hanem a mai világ része. Krasznahorkai Nobel-díjának nem azért örülök, mert magyar, hanem mert azt a Magyarországot képviseli, amelyik lehetett volna, ha nem teszik tönkre posztkommunizmussal és olcsó nacionalizmussal.
Talán egyszer még létezhet ilyen, nem biztos.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.