parameter.sk, 2025. szeptember 29.
SZÉKY JÁNOS
Kevés viccesebb dolog van annál, mint amikor magukat értelmiségiként azonosító belpesti (külbudai, rózsadombi, londoni, mit tudom én) lakosok arról okoskodnak, hogy az igazi Magyarország a mély vidéken van, ahol az embereket nem érdeklik a belpesti értelmiség okoskodásai.
De ha jobban meggondolom, ez a típusérvelés legalább annyira leverő, mint vicces. Olyankor szokott előkerülni, ha a cél a lehülyézés, amiért valaki nem akarja érteni a következő, látszólag kikezdhetetlen logikai láncot:
1. A rendszerváltás előfeltétele Orbán leváltása, és Orbánt csak választás útján lehet leváltani. 2. A választás a „vidéki” választókerületekben nyerhető meg. 3. Ezért a Tisza Pártnak csak olyan témákkal szabad kampányolnia, melyeket az ilyen választókerületekben élő – jellemzően az átlagnál kevésbé iskolázott és tájékozódási lehetőségektől elzárt – szavazók „megértenek”. 4. A rendszer, avagy rezsim lényegi kérdései, mint az elfuserált politikai intézményrendszer (a közhiedelemmel ellentétben Orbán csak tovább rontotta), valamint a piac/versenygazdaság tudatos lefojtása – tehát az országot tönkretevő politikai és gazdasági szabadsághiány nem ilyen, a népnek érthető dolgok, hanem belpesti értelmiségi hasfájások.
Ez taktikailag teljesen észszerű, és rendben is volna, ha Magyar Péter maga nem hirdetne rendszerváltást jelen időben, minden felületen az online crowdfundingtól („Legyél te is Rendszerváltó”) a kapucnis felsőjéig („Rendszerváltó vagyok. És te?”). Miközben a kampányszövegek kilencven százalékában kerül a rendszerrel kapcsolatos minden kijelentést, és például a választási törvényt, ami a politikai rendszer egyik legfontosabb alkatrésze, „jelenleg” tized- vagy ötvenedrangúnál is jelentéktelenebb kérdésnek deklarálja.
Másképpen: ha elfogadom, hogy a választások megnyerése csak előfeltétel, a rendszer megváltoztatása e logika szerint akkor is olyan tömegen múlik, amelyiknek nem közvetlen érdeke a politikai és gazdasági szabadság, sőt nincs is tisztában a tartalmával. Az ellentmondás szabad szemmel is észlelhető annak, aki hajlandó nyitva tartani a szemét, és nem jutnánk el eddig a paradoxonig, ha nem fogadnánk el a kiinduló (1.) állítás második felét.
A fenti négylépcsős érvelésnek két szemléleti hibája van. Az egyik, hogy feltételezi egy „értelmiség” nevű számottevő és önálló politikai aktor létezését, ami korunkban és térségünkben legalábbis anakronizmus. Ez a tévképzet szerintem magyar sajátosság, és összefügg egy másik hungarikummal, nevezetesen hogy a középosztály jellemzően nem akar tudni a saját létezéséről.
A másik, ami ezzel összefügg, az a feltételezés, hogy Budapest (a vonzáskörzetével együtt) és a nagyobb, valóban városias városok belterülete nem „igazi” Magyarország, az ott lakók és tevékenykedők nem ugyanannyira hiteles és fontos „azemberek” vagy „amagyaremberek”, mint a romlatlan és tájékozatlan, nehezen adódó munkából rosszul vagy éppen csak megélő vidékiek.
Ezen a ponton fordulna át a nevetés sírásba, ha volnának erre a célra könnyeim. Ahogy mondtam, a kényelmetlen paradoxon egyenesen következik abból a tételből, hogy a rendszert csak választáson lehet leváltani. Ha ezt elfogadjuk, akkor a közeljövőre előirányzott magyar rendszerváltás kivétel lesz. Az általam már többször idézett Chenoweth–Stephan-könyv szerint ugyanis a radikális hatalom- (és így rendszer-)váltások jellemzően éppen hogy nem választások nyomán következnek be, hanem adott létszámot meghaladó, lehetőleg erőszakmentes tömeges megmozdulások eredményeként. (Mármint ahol a tiltakozók nem alkalmaznak erőszakot.) Ezek színhelye pedig értelem szerint a város. Leginkább az adott ország legnagyobb városa.
Így volt ez az olyan tipikus váltások alkalmával, mint az 1989-es bársonyos forradalmak, a 2000 után színes forradalmak vagy a mostani Gen Z-forradalmak (bár a nepáli események már nem mondhatók erőszakmentesnek). Azért a város, mert egyszerűen itt van elég hely a tömegnek, eleve nagyobb a tömeg, itt van lehetőség gyors gyülekezésre, és általában is könnyebb a kommunikáció.
Félreértés ne essék, a rendszert meghatározó fő kérdés nem az, hogy van-e vécépapír a kórházakban, és mennyit késnek a vonatok, hanem hogy demokrácia van, autokrácia vagy diktatúra, ha pedig demokrácia, akkor milyen: liberális vagy patronális, olyan, ahol oligarchikus érdekek érvényesülnek, és a tulajdon befolyásolja a politikai hatalmat (és viszont).
Összefoglalva: míg a magyarországi rendszerváltást ígérő politikai erő választási kampánya számára a „vidék” a fontosabb, univerzális tapasztalat szerint a rendszerváltások szempontjából a város, éspedig a minél nagyobb város a fontos, nem a „vidék”.
A művelt ellenzéki politizáló közönség (MEPK) budapesti része általában annyit érzékel az Magyarország egyetlen valódi nagyvárosának kivételes helyzetéből, hogy szakadék van Budapest és a „Vidék” – utóbbihoz tartozik megnyerendő egyéni választókerületek mintegy kétharmada – gazdasági viszonyai és életkörülmények között. Ez szégyenletes, és csökkenteni kellene. Sokaknak szinte lelkifurdalásuk van amiatt, hogy ennyivel jobban élnek vidéki honfitársaiknál – olyan 1930-as évekbeli művek jutnak eszembe, mint Illyéstől A kacsalábonforgó vár vagy Németh Lászlótól a Bűn, mi változott? –, és politikai feladatuknak tartják, hogy fölemeljék a Vidéket.
Erre rásegít a kormányzatnak a „szolidaritási” sarcot indokoló aljas sugallata, miszerint igazságtalanság, hogy Budapestnek ennyi bevétele van az egyetlen komoly meghagyott forrásból, a helyi iparűzési adóból. És a téves attitűdöt sajnos megerősíti a becsületes küzdelem, amit Karácsony főpolgármester vív a város mindennapi működőképességéért, hogy Budapest legalább azt kapja meg, „ami jár”, holott ez is jóval kevesebb, mint ha lenne normatív bevétele, mondjuk, a személyi jövedelemadó helyben maradó hányadából. (Ez általában jellemző az ellenzékre: visszamenőleg nem lát tovább 2010-nél.)
Holott a tájékozottságára oly büszke budapesti középosztály, sőt „értelmiség” egyszer belegondolhatna abba, hogy szakadék van aközött is, ami a város lehetne, és ami most.
Mitrovits Miklós, a kitűnő polonista ismerteti Hírek Lengyelországból című Facebook-oldalán a money.pl online szaklap cikkét, amely az Oxford Economics jelentéséről szól. Kiderül belőle, hogy Európa húsz „tigrisvárosa” közül – ahol a legyorsabban nő a GDP – tíz lengyel. Miért? Mert hagyják őket egy dinamikusan és szervesen növekvő gazdaságban városnak, üzleti gócpontnak lenni, és mert saját normatív bevételekből gazdálkodhatnak, amit megkapnak, ha fene fenét eszik is.
A listán egy darab magyar város van, természetesen Budapest, de meg kell jegyezni, hogy az itteni egy főre jutó GDP is messze elmarad a prágaitól (becsült érték 2024-ben: kb. € 74 000 PPS, a varsóitól (63 000) vagy bukarestitől (55 000), és nagyjából egy szinten van a wrocławival (40 000). És ez a kivételesen fejlett Budapest. A többi város vagy stagnál, vagy hanyatlik, a kegyeltek pedig, mint Debrecen vagy Szeged, az elektromosjármű-ipar központilag kiagyalt, erőltetett fejlesztésének „köszönhetően” zsákutcába gurulnak.
Mint az oxfordi elemző mondja, a közép-európai nagyvárosok GDP-növekedésének fő forrása a szolgáltató szektor, ezen belül főleg az üzleti (pl. informatikai, pénzügyi, számviteli, adminisztratív) szolgáltatások. Nem az energiafaló, alacsony hozzáadott értéket termelő gyáripar.
Fentebb láthattuk, hogy a felzárkózó közép-és kelet-európai országokban (Magyarországon a felzárkózás leállt) meg a fejlődő világban a nagyobb politikai szabadságot (demokráciát vagy erősebb demokráciát) és a nagyobb gazdasági szabadságot (a hatalmi vagy rendszerszerű korrupció megfékezését) követelő tömegmozgalmak a nagyvárosokban lépnek föl. A városiasodás pedig világtendencia.
Kivéve, ahol meg akarják állítani vagy vissza akarják fordítani. Magyarországon, ha csak a látható eredményt nézzük, városellenes politika folyik. És ezt a városi középosztály megannyi tagja nem hogy nem veszi észre, hanem alá is játszik a saját érdekei másodlagossá nyilvánításával, a belpestizéssel, a politikai és gazdasági szabadság mint cél – tehát a tartalmi rendszerváltás értelmiségi rögeszmeként való gúnyolásával. Az okvetetlenkedők megnyugtatásával, hogy „előbb Orbán kell legyőzni, aztán majd foglalkozunk a fura heppjeitekkel”. De soha nem gondolják végig, hogy nekik, mint a városi középosztály tagjainak miért is kéne legyőzniük.
Önmagában vicces. Kicsit bővebben: tragikomikus.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.