parameter.sk, 2025. szeptember 19.
SZÉKY JÁNOS
A magyarországi ellenzék szellemi állapotát és politikai felelősségtudatát precízen jellemzi a „megélhetési válság” kifejezés gyakori és automatikus használata. Ez a kifejezés annyit jelent, hogy a fizetések nem tartanak lépést az inflációval, és a háztartások az alapvető kiadásokon (lakás, élelmiszer, energia) kénytelenek spórolni, és ez rendkívül helyzet, ami korábban nem volt. Pontosabban: túl sok ember számára elviselhetetlenül magasak a megélhetési költségek. De míg a fizetések összege és az infláció nemzetgazdasági szinten mérhető, a „túl sok” és az „elviselhetetlen” szubjektív ítélet. Azaz míg egy nemzetgazdaság ramaty állapota objektív, számokkal mérhető dolog, megélhetési válság, amire némely politikusok hivatkoznak, akkor van egy országban, ha politikával foglalkozók kellő hangerővel mondják, hogy márpedig az van, és így kell hívni.
Fogadjuk el egyelőre – munkahipotézisként – ténynek az ilyen válságot. Akkor kétféleképpen lehet megoldani: 1. a bérek növelésével, 2. az infláció fékezésével. Esetleg a kettővel egyszerre. De ha valaki úgy gondolja, hogy ez politikai, pontosabban kormányzati akarat kérdése – itt jön be a szellemi állapot és a felelősségtudat –, akkor azt feltételezi, hogy az adott országban fizetések azért alacsonyabbak a kívántnál, mert valakik rosszakaratból nem adják oda a pénzt, „ami jár”, az infláció pedig azért magasabb, mert valakik rosszakaratból felverik az árakat.
Az első feltételezés a százhatvan éves marxi ön- és megtévesztés(sel párhuzamos). A második pedig jellemzően a rossz gazdaság-, ezen belül pénzügypolitikát folytató kormányok felelősségáthárítása, politikai önmentés céljából, rendszerint gyűlöletkeltéssel egybekötve. Ez volt a helyzet Magyarországon az 1945-ös, máig világrekord hiperinfláció idején, amikor a „halál a feketézőkre!” volt a jelszó, és ez napjainkban, amikor Magyarország megint csak Európa-rekorder az inflációban (ha 2019–24-es trendet nézzük), és a többnyire külföldi tulajdonú élelmiszerláncok szolgáltatják a célpontot.
Ám ahogy a hatósági árasdi különféle változatai – a csirkefarhát-hadműveletek, árstopok, árrésstopok és a kormány mindenhatóságát bizonyítani akaró egyéb trükkök – nem akadályozták meg, hogy Magyarország inflációs Európa-bajnok legyen, úgy a kormány által a gazdasági pangás közben elrendelt és/vagy kierőszakolt bérnövelések sem akadályozták meg, hogy Magyarország az európai ranglista legaljára csússzon, ami az egy főre jutó tényleges átlagjövedelmet illeti.
Az átlagpolgár elkölthető jövedelme ugyanis nem akkor nagyobb, ha a kormány úgy akarja, s a választások megnyerése érdekében különféle címkék alatt hozzávág az átlagpolgárhoz egy csomó pénzt, és beleavatkozik a kereskedelmi magáncégek üzleti tervébe, hogy bizonyos cikkeket adjanak kötelezően olcsóbban akkor is, ha nem éri meg nekik. Az ilyen bokszkesztyűs beavatkozásoknak rendszerint már elég hamar meg kell fizetni az árát, és a gazdaság nem megy tőlük előbbre. Nem, az átlagpolgár akkor él jobban tartósan jobban, ha a nemzetgazdaság egésze termelékenyebb.
A termelékenység viszont olyan dolgoktól függ, mint a munkavállalók képzettsége, a változásokhoz való alkalmazkodás képessége (Magyarországon visszaesőben, lásd PISA- és PIAAC-jelentések, de csak például), a technológia, a digitalizáció szintje (Magyarország lemaradva), az innováció és a kreativitás (Magyarországon elnyomva), a vállalkozó kedv és a kockázatvállalás (Magyarországon betegesen hiányzik), a nagyobb hatékonyságot kikényszerítő verseny (Magyarországon elfelejtődött), a magas hozzáadott értéket képviselő ágazatok nagyobb súlya (a személyautó- és akkumulátormániás magyar kormányzati iparpolitika éppen ez ellen hat, módszeresen és tudatosan).
Egyszóval a gazdaság ott fejlődik, ahol a társadalmi tevékenységnek ebben a szférájában szabadság van. Üzleti szabadság. Legalábbis ez az eszmény, Magyarországon nem ez a helyzet. (És az „üzlet” itt eleve csúnya szó, politikus nem venné a szájára.)
Nem mintha az Európa Unió az innováció, a kockázatvállalás, a nagyobb hatékonyságra ösztönző verseny paradicsoma volna. Európában a kockázatok minimálása a vezérelv, ezért mindent túlszabályoznak ideológiai – környezet-, alapjogvédelmi és a jóléti egyenlőséget célzó alapon. Miáltal a földrész, annak is a jobban élő fele kellemesen, kényelmesen langyos holtággá válik, másfelől képtelen rá, hogy védekezzék a belső és külső romboló szándékkal szemben.
Magyarországon a kockázatkerülés meg a kényszeres szabályozhatnék erős történelmi hagyományokkal bír, úgyhogy a szabadságellenesség üdvtelenül harmonizál az európai regulával. De minderre rárakódik a maffiaállam versenytársakat kiküszöbölő kreativitásmészárlása és szabadpiac-ellenessége, s ez így együtt évek óta szégyenletes pangásra kárhoztatja a magyar gazdaságot. Miközben a térség többi országa felzárkózik, egyrészt mert ott a politikai hatalom nem ül rá teljes fenékkel a gazdaságra, nemcsak a fogadott politikai család tagjainak szabad érvényesülniük az üzleti világban, másrészt ott az államosított gazdaság kora nem nosztalgia tárgya, amikor „döcögött a gép”, de nekünk így is jó volt, mert a kormányzat gondoskodott a folyamatos, lassú életszínvonal-emelkedésről, nem úgy, mint máshol, hanem taszító, keserves, nyomorban tartó világ, amitől szabadulni kell.
A „válság” a szótárak szerint valamilyen, véges ideig tartó rendkívüli, nehéz helyzetet jelent, ami után az alany sorsa rosszra és jóra is fordulhat. De valamerre biztosan. Magyarországon nem válság van, mert a helyzet nem rendkívüli, hanem folyamatosan és nagyjából egyenletesen pocsék a „kis Kádár-korszak” vége, 2019 óta. És nem egyes csoportok megélhetési költségei váltak elviselhetetlenné, hanem a beteges szabadsághiány miatt az egész magyar gazdaság fejlődése leállt, világ szégyenére, miközben ugyanez a világ – ki gyorsabban, ki lassabban – otthagy egy helyben. Nemcsak egyes csoportok küszködnek, hanem a kivételezett, saját érdekelt ellenállás nélkül érvényesítő eliten kívül mindenki rosszabbul és sivárabbul él, mint élhetne, csak sokan jobban megérzik.
Ez nem rossz kormányzáson múlott, hanem a jó vagy rossz rendszer kérdése. Nem az állami szolgáltatások minőségén kell szakpolitikailag javítani, hanem elsőrendűen a rendszert kell megváltoztatni. Várom azt a politikust vagy „értelmiségi” drukkert, akiben van elég intelligencia, bátorság és felelősségtudat, hogy ezt kereken kimondja. Időm, mint a pelyva. Más nevében nem nyilatkozhatom.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője