parameter.sk, 2025. szeptember 7.
SZÉKY JÁNOS
Nem vagyok annyira nehéz felfogású, mint a többnyire nemzedékemhez tartozó, politikailag és egyébként is legjobb arc ismerőseim némelyike újabban feltételezi rólam. Tisztában vagyok vele, hogy magyar honfitársaim egyik – a pillanatnyi közvélemény-kutatások zöme szerint a nagyobbik – fele Orbán Viktor távozását akarja (ezt nem ilyen halvérűen szokták megfogalmazni), és jobb kormányzást szeretne. Vagy úgy is lehetne mondani, főleg azért akarja a miniszterelnök távozását (amire most minden eddiginél közelebbi lehetőséget lát), mert jobb kormányzást szeretne. Meg persze tisztességesebbet, de az összefügg.
Tisztában vagyok azzal is, hogy Orbán leváltására a Tisza Pártnak van esélye, éspedig több, mint 2010 óta az ellenzék bármely alakváltozatának, bár az esély még így sem jelenti a győzelem tényét.
Azonkívül tisztában vagyok azzal, hogy akik Orbán távozását kívánják, türelmük végére értek, arra a pontra, ahol már a legmagasabb IQ-jú megfigyelők sem bajlódnak észérvekkel, nem hogy az átlag. Ami teljesen érthető, mert ha jövőre a Fidesz-KDNP győz, akkor nagyon könnyen lehet, hogy az évtizedekre kiható gondolkodási és erkölcsi rombolás jelen idejű katasztrófába fordul át. A zsarnokság elfogadásának világ előtti, jóvátehetetlen szégyenéről nem is beszélve.
A Magyar Péter stratégiáját és taktikáit illető bármiféle kritika, a tisztességükbe vagy hasznosságukba vetett legcsekélyebb kétely kiszámíthatatlan reakciókat idéz elő. A kiszámíthatatlan itt nem vadat jelent, hanem tényleg kiszámíthatatlant. Lehet, hogy nulla, lehet, hogy lehülyézés, lehet, hogy gőzös düh. A közösségi média eleve polarizál, a fenntartás és a kétely itt devianciának számít. Rendellenes, érthetetlen viselkedésnek. Úgyhogy csak a legerősebb, gondolkodásmentes ingerek mennek át.
Efelől sincsenek illúzióim, tudom, hogy a politikusoknak nem kell az elitebb agykérgi területekre hatniuk, mármint arra alapozniuk, hogy az emberek tudnak és hajlandók ellenőrzött adatok, tényekből logikus következtetéseket levonni, meg számtani alapműveleteket hibátlanul elvégezni. A politikusok munkaanyaga a szenvedély és az érdek, mindig is így volt.
A jó kormányzás azonban egy másik szakma. Ahhoz szükség van számolni tudásra, meg annak az elvnek a fenntartására, hogy közügyekben létezik optimális döntés, amihez racionális úton lehet eljutni. Az „optimális” döntés itt annyit tesz: ami a legjobban szolgálja a közérdeket. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a kormányzó hatalom – egészen elvetemült vagy nagyon zakkant önkényuralmakat kivéve – a közérdeket akarja szolgálni. Legalább részben, és demokráciában elsődlegesen. Hogy sikerül-e, az más kérdés. Ha nem, akkor esetleg leváltják.
Nem volna ezzel gond, ha Magyar Péter, a kommunikációs stábja, híveinek belső és nagyrészt a külső köre nem keverné össze módszeresen a jó kormányzást a rendszerváltással. (Jellemző módon a rendszerváltás irányába – mondom, csak az irányába – mutató két legutóbbi fejlemény Magyar Péter körein kívülről jött: a liberális berendezkedésért tartott igazi – rezsimrengető méretű – tömegtüntetéssé alakult Pride és a Hadházy Ákos nevéhez fűződő hatvanpusztai leleplezésdömping, amiből végre a magyar és nemzetközi nyilvánosság is érzékletes képet kapott arról, mit művel az országgal la Famiglia.)
A módszeresség abban áll, hogy Magyar Péter alaptételként kezeli, miszerint a rendszerváltáshoz a választásokat kell megnyerni, ennélfogva a választások megnyerésének kell alárendelni mindent. A választópolgárok szükséges tömegek számára viszont elvont értelmiségi duma a rendszerváltás tulajdonképpeni tartalma – a politikában a teljes intézményrendszer személyi változásokon túli, a 2009-es kudarcállapotnál mélyebbre mentő átalakítása; a gazdaságban kapcsolati háló és államilag felügyelt szakpolitikák helyett olyan pálya, ahol a piaci érzék, az innováció meg a kreativitás érvényesülhet – ezért olyan témákkal kell kampányolni, amiket „az emberek értenek”. Lehetőleg közvélemény-kutatások alapján kiválasztva. Egészségügy, oktatás, gyermekvédelem, MÁV – azaz, mivel Magyarországon mindez központi állami kézben van, a kampány lényegi tartalma: ígéret az állami szolgáltatások minőségének radikális javítására. Úgy is, mint rossz helyett jó kormányzásra.
Ezzel viszont az a baj, hogy az államháztartási kiadások megnövelésével járna, amit – mivel az adók és járulékok GDP-hez viszonyított aránya így is viszonylag magas, a remények szerint újra megeredő uniós pénzeket csak bűvészkedve lehetne ilyen mértékben átcsatornázni, vagy úgy sem, további eladósodás meg nem vállalható s nem is oldható meg – csak az államháztartási bevételek növelésével lehetne fedezni. Ami, beleszámítva az orbánista establishment és szabadcsapatok várható aktivizálódását – biztos, gyors bukáshoz vezetne.
Elvileg lenne másik út, az állami kiadások kíméletlen lefaragása és goromba piacosítás à la Milei, de gondoljuk meg: Argentínában a perónizmus különféle változataival való kísérletezés csaknem nyolc évtizede, véres katonai diktatúrák és hol szelídebb, hogy mocsokabb polgári kormányzatok sorozatának kudarcai kellettek ahhoz – Perón előtt Argentína a világ tíz leggazdagabb országa közé tartozott, onnan csúszott le lassanként a Nyugat-Balkán szintjére – hogy a nép és középosztálya elfogadja a gazdasági rendszerváltást.
Magyarország nem csúszott le ilyen magasról (egyelőre) ilyen mélyre. Csak a térségben, a hasonló adottságú és részben történelmű országok között süllyedünk az évek során egyre lejjebb.
Az 1990 utáni kormányok – kevés, rövid epizódot kivéve – a kádárizmus különféle változataival kísérleteznek. Pontosabban: manapság a kádárizmus egy változatát igyekeznek eladni a népnek. A gazdaság legfőbb cselekvő alanya a kormányzat – ami gyakorlatilag összenőtt a Családdal –, amellett színezésnek meg van engedve némi szerény magánkezdeményezés, vigyázva, nehogy elbizakodottságában nagyra nőjön, mint eső után a dudva. Inkább legyen szárazság.
Piaci analfabéták erőltetik olcsónak és nélkülözhetetlennek mondott orosz energiára alapozva az exportra termelő gyáripart, miközben az állam, eladósodással nem törődve, gondoskodik a passzív fogyasztók – orbáni terminológiával „a családok” életszínvonalának lassú növeléséről. Ha megy, nincs semmi politikai probléma, mint a 2013–19-es „kis Kádár-korszakban”. Ha már évek óta nem megy, van ám politikai zűr, mint most, de nincs, aki ténylegesen valamilyen rendszerváltás irányába terelné az indulatokat és a sokféle javító szándékot.
Magyarország, mondom, nem Argentína, itt nincs akkora kiábrándulás a megszokott mechanizmusokból és értékrendből, gazdasági rendszerváltás híján az állami kiadások növelése az út. Azt pedig csak több adóból lehetne. A Tisza Párt belelépett a csapdába azzal, hogy egyszerre ígért kiadásnövelést és adócsökkentést, ezt a kormányzati propagandaközpont kaján röhejjel nyugtázta.
Az mfor.hu (Menedzsment Fórum) online gazdasági szaklap részletes áttekintést közölt arról, mennyire bizonytalan, ködös vagy – udvariasan fogalmazok – nehezen kivitelezhető a Tisza Párt kormányprogramjának, magyarul választási ígéreteinek finanszírozása. A cikkben nem voltak indulatok, nix pártpolitika, nem is keltett nagy viszhangot. Ez következik abból az elvből, hogy a választásokat kell megnyerni, abból a célból pedig legális minden eszköz megengedett.
Lehetni lehet, hogy beválik. Első lépésként szükség lenne rá, de van egy kellemetlen mellékhatás, amiről a magukat értelmiséginek tekintő külső hívek szívesen megfeledkeznek. Posztkádár népét még jobban megerősíti a poszkádárista öncsalásban, abban, hogy lehetséges az életminőség javulása pusztán a kormány kegyéből. Azaz még jobban eltávolít a valódi rendszerváltás lehetőségétől.
Ez akkor is így lenne, ha sikerülne győzni. Emlékeztetek Medgyessy Péter esetére, aki a D–209 is botrány kirobbanásának kínjában elkövette azt a hibát, hogy betartotta választási ígérethalmazát, és a „jóléti rendszerváltás” kretén jelszavával blokkolta a további rendszerváltást. Aztán így is megbukott. Most pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb és dühödtebb lenne a másik oldal ellenállása.
Ceterum censeo: Amíg nincs olyan és akkora kritikus tömeg, amelyiknek érdeke a rendszer megváltoztatása, és ezért hajlandó kockázatot is vállalni, és nem dob fel magából politikusokat, addig a rendszer maga természetesen nem változik meg, akárhogyan végződik a választás. Persze a pozitív irányú változás elmaradásánál van rosszabb opció, ezt ajánlatos megelőzni. De az nem vezet jóra, ha illúziókat fűzünk hozzá.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.