parameter.sk, 2025. augusztus 31.
SZÉKY JÁNOS
Az eset valamelyest elsikkadt az izgalmasabb politikai hírek mellett, pedig töményen megnyilvánul benne a magyar nyomorúság, mint a vendéglátók és a cefre színvonala a torokmaró házipálinkában. Sátoraljaújhely erőteljes és várhatóan módfelett hatékony intézkedéseket hozott sátoraljaújhelyiségének megőrzésére.
Idén márciusban kezdődött a történet, a kőbe vésett Alaptörvény tizenötödik módosításának egy eldugott mondatával. A salátajogszabályból mindenki arra a kitételre figyelt föl, hogy az ember születési neme vagy férfi, vagy nő, és az állam dolga, hogy megtiltsa, ha valaki ezen akar változtatni. Esetleg a készpénzhasználat jogának örökös alkotmányos védelmére.
De nemigen tűnt föl a „közösség”-ről való homályos filozofálás (azt lehetett volna hinni, hogy Orbánban a KISZ-titkári időszaka iránt ébredt nosztalgia), sem ez a kétharmaddal rögzített bekezdés: „A tartózkodási hely szabad megválasztásához való jog gyakorlása nem járhat Magyarország helyi közösségei önazonossághoz való alapvető jogának sérelmével.”
Mindaddig fogalmam se volt erről az alkotmányos alapjogról, de a Perplexity megnyugtatott: nem én voltam tudatlan. A legkorábbi jogtudományi referencia 2025 július végéről való, azaz három hónappal az Alaptörvény-módosítás kihirdetése után írta Kis Norbert, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára. Az ő blogposztja szerint:
„A helyi önazonosság’ egy politikai fogalom történeti-szociológiai elemekkel, jogi meghatározása úttörő vállalkozás”, tehát még megoldandó feladat, és nem valószínű, hogy „település rendelkezne az önazonosságot szabatosan és a helyi közakarattal támogatott módon megfogalmazó dokumentummal”. És ha „a települési önazonosság nincs konkrétan megfogalmazva, pusztán a betelepülési engedélyekről döntő képviselők fejében élő absztrakciók kavalkádja marad ”.
Ebből is látszik, hogy a magyar úgynevezett alkotmányos rend nem ám holmi önkényesen összegányolt amatőr barkácsmunka, hanem felelős szakértők komoly társadalom-, politika- és jogelméleti mérlegelése készíti elő a következő kétharmadig megváltoztathatatlan jogszabályok megfogalmazását.
Mindenesetre a helyi önazonosságról szóló törvényt már erre az újonnan megszült és soha nem definiált alkotmányos alapjogra hivatkozva fogadták el június 11-én. A magyarországi önkormányzatok e törvény hatályba lépésétől fogva meghatározhatták, ki költözik be a településre.
Hogy mit akart ezzel a törvénnyel a politikai hatalom – Orbán Viktor kormánya és annak cselédje, a parlamenti többség –, azt csak találgatni lehetett.
Mivel tudható, hogy ennek a kormánynak az alapjogok garantálása és fantáziadús bővítése egyáltalán nem szívügye, annyira nem, hogy még euró-tízmilliárdokat is hajlandó kiengedni a kezéből, csak hogy ne kelljen az elemi követelményeket teljesítenie – nyugodtan feltehetjük, a törvénynek inkább a hatalom megtartásáért folytatott játszmában volt valamiféle taktikai vagy stratégiai célja.
Másnak más volt a tippje, az enyém az, hogy így akarták (még jobban) fékezni a városiasodást, ezen belül Budapest agglomerációjának lélekszám-gyarapodását. Az általános tapasztalat, mondjuk úgy, trend ugyanis az, hogy minél nagyobb egy település, minél urbanizáltabb, és minél nagyobb ott a gazdasági aktivitás, a bejelentett lakosok annál kisebb arányban szavaznak a Fidesz-KDNP-re. (Vannak persze kivételek, ezeket a hatalom óvja, mint a szeme fényét.)
Minthogy az önkormányzatoknak nincs szilárd, lakosságarányos normatív bevételük (a lakosok helyben maradó vagy visszaosztott adójának formájában), meg nagyrészt hatáskörük sem maradt, nem tudják a lélekszám gyarapodásnak megfelelően fejleszteni az infrastruktúrát, és ez feszültségekhez vezet, a központi hatalomnak viszont sem pénze, sem szándéka, sem érdeke, hogy segítsen. A megoldás, ami a kormánynak is, a helyi önkormányzatoknak is jó: lélekszámstop.
Legalábbis ez volt a tippem, mielőtt megérkeztek az első hírek Mezőkeresztesről (ott visszavonták), aztán – több feltűnést keltve – a nagyobb méretű, múltú és hírű Sátoraljaújhelyről. Ekkor újra kellett gondolnom. Az utóbbi település, „Zemplén fővárosa” például közúton 257 kilométerre van Budapesttől és 241-re a legkeletibb elővárostól, Isaszegtől., kb. 80 kilométerre a legközelebbi megyei jogú városoktól, Miskolctól és Nyíregyházától, úgyhogy az urbanizáció fékezése aligha szempont.
Mihez kötik Sároraljaújhelyen a betelepedést? Büntetlen előélethez, középfokú végzettséghez (érettségi vagy szakma), biztosítotti jogviszonyhoz vagy nyugdíjhoz, köztartozás-mentességhez, nem túl nagy családhoz, és végül legalább társalgási szintű magyar nyelvtudáshoz. Plusz százezer forintot be kell fizetni.
A térség etnikai viszonyainak és a közelmúltbeli történelmi előzményeknek az ismeretében nem kell rendkívüli rosszhiszeműség ahhoz, hogy feltételezzük: itt a romák beköltözését akarják megakadályozni (kivéve a társalgási szintű magyar nyelvtudást, arról később). A hivatalos nyilatkozók természetesen tagadják, ez ugyanis nem csupán egy rögtönzött módosítás értelmében volna alkotmányellenes, és különben sem érdeke a mostani kormánynak a rassz szerinti szegregáció nyílt hirdetése.
Azt viszont senki sem tudja megtiltani, hogy nekem eszembe jusson Levittown. Ez egy kisvárosnyi település New Jersey államban, amit a második világháború után kezdtek építeni először kétezer előregyártott házzal/lakással, és az Egyesült Államok arculatát nemsokára meghatározó kertvárosok (suburbs) modellje lett. Ahol akkoriban a szegregáció nem hogy alkotmányellenesnek nem számított, de számos államban törvények rögzítették, és az ingatlanvásárlási egyenszerződések egyik pontjában kereken le volt írva, hogy Levittownban csak fehér vehet lakást. Ezt egy ideig reklámozták is. S amikor az ilyen magánjogi kikötés már szégyenletesnek számított volna, a piaci kereslet-kínálat akkor is minden jogszabály nélkül megoldotta a szegregációt, a fehérek és a nem fehérek elkülönülését.
Van azonban két különbség az akkori Amerika és a mai Magyarország között. Az egyik éppen az, hogy nálunk most nem piacgazdaság van, tehát aki szegregálódni akar, jogszabályokra kénytelen bízni magát, mást nem tehet. A másik, hogy a Levittownnal kezdődő településszerkezeti forradalom Amerikában a világtörténelem addigi legnagyobb gazdasági föllendülésének és társadalmi velejárójának, a középosztályosodásnak volt a terméke. Magyarországon viszont, egy pangó és jövőtlen gazdaságban sorvadó városok – szűk és veszélyeztetett középosztállyal – próbálják menteni, ami szerintük menthető.
Újhely száz éve a maga 22 000 lakójával viszonylag nagy város volt. 2001-ben a lakossága 18 355 fő, 2011-ben 15 355, ma kb. 14 000. Vagy kevesebb. Vagyis az önkormányzat nem a városi élet előnyeit keresve odatóduló sokaságot akarja visszatartani, mert az infrastruktúra különben nem bírná a további terhelést, hanem azt akarja megakadályozni, hogy a kiürülő házakba mindenféle rossz társadalmi állású népség beköltözzön, tovább rontsa a zsugorodó lakosság amúgy is rossz átlagát. Ezt jelenti a „közösség önazonosságának védelme”, és tulajdonképpen nemcsak a romák ellen irányul. Hanyatló település védi rég elveszett önazonosságát. Ebben az országban tipikus.
Száz éve kisvároshoz képest Sátoraljaúhelyen élénk volt az ipar és a kereskedelem, létezett szabályos polgárság, piarista gimnázium, közkórház és zsidó kórház, méretes színház, sőt színházi lap. Ma nem gimnázium van, hanem az utóda az általános oktatásellenes politika eredményeként a „Szerencsi SZC Sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Technikum”, ahonnan a diákoknak csak töredéke juthat tovább egyetemre, a kórház nem a városé, hanem a miskolci kórháznak van alárendelve; a város ügyeibe beleszóló, tekintélyüket és anyagi erejüket latba vető polgárok pedig körülbelül annyian vannak, mint más hasonló méretű magyar településeken.
Egy város, az város, nem pedig bocsánatkérés azért, hogy nem falu. Valódi városként működő városban az önkormányzat valódi önkormányzat, pontosan az az érdekük, hogy minél többen betelepüljenek, minél több pénzt keressenek, és minél jobb legyen az életminőségük, mert attól eleven az üzleti élet, és a befolyó adókból annál jobban prosperál a település. Magyarországon ez mind olyasmi, amibe az önkormányzatoknak nemigen maradt beleszólásuk.
Ahol például igazi önkormányzat van, hogy tesz azért, hogy a környéken minél jobb legyen az iskola, mert az emberek nem települnek be, ha a gyerekük nem járhat jó iskolába. Magyarországon a 2011-es törvény óta az önkormányzatnak nincs intézményes köze az iskolákban folyó munkához. Ergo arról sehogyan nem tud gondoskodni, hogy a város középiskoláiból minél több fiatal kerüljön ki jó megélhetést és további tanulást garantáló végzettséggel, csak arról, hogy akinek nincs középfokú végzettsége, ne dugja ide a képét.
Adó pedig közvetlenül a polgároktól nem folyik be, tehát nem mondhatják, hogy „az én pénzemért elvárom a helyi kormányzattól, hogy azt tegye, ami nekem jó”. A részvételi költségvetés, már ahol van, egy szépségtapasz a csúf bőrön.
Ami meg a társalgási szinten beszélt magyar nyelvet illeti, ez nem más, mint a jó öreg sérelmi etnikai nacionalizmus: a 444 riportja szerint „Sátoraljaújhelyen sok lakás van Nyugat-Európában dolgozó szlovákiai szlovákok tulajdonában, akik az ingatlanukat befektetésnek vették, és kiadták albérletbe”. Miért ne adhatnák? Itt adóznak utána, és valakinek lesz lakása. Csak a félelem, hogy akkor Újhely elszlovákosodik amellett, hogy elromásodik. A félelmet pedig erősíteni kell, mert az motivál legjobban a meglévő pocsékság változatlan állapotban való megvédésére.
Összefoglalva: az alkotmánymódosítással kezdődő jogi lépéssorozatnak valószínűleg az az értelme, hogy „vidéki” választókerületekben úgy tegyenek az emberek kedvére, hogy az egy forintjába se kerüljön a központi államháztartásnak. Befektetés nélkül, jogszabályokkal vásároljanak szavazatokat. A polgármesterek pedig, akik úgyis a lojalitásuk alapján szelektálódnak – megerősítve a helyiekben, hogy a város, falu „fejlesztésének” egyetlen lehetséges forrása a Várszínházból kiutalt pénz – eljátszhatják a választóik előtt, abszolút szolga létükre, hogy hatalmuk van.
Addig se kell senkinek se valódi önkormányzat, se részesedés a hatalomból, se élő és növekvő gazdaság, se városiasodás, se polgári öntudat. A település hanyatlik tovább úgy, hogy lakói még örülnek is neki, és rohad vele az ország.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.