parameter.sk, 2025. augusztus 20.
SZÉKY JÁNOS
Kint az utcán lengenek a trikolórok, augusztus 20. nemzeti ünnep, mármint itt, ahol éppen vagyok, Észtországban. A függetlenség visszaállítását ünneplik, az észtek 1991-ben ezen a napon szabadultak fel hivatalosan a szovjet elnyomás alól. Tűzijáték ugyan rendszerint nincs, mint február 24-én, a függetlenség napján, amikor 1918-ra emlékeznek, de azért munkaszüneti nap; igaz, a szupermarketek nyitva rendesen, nem celebrálnak vásárlási tilalommal.
Erről jut eszembe – miért nincs a szabadságvágyára és szabadságharcaira oly büszke magyar nemzetnek rendes függetlenségi ünnepe, mint a világ országai többségének? Azért a többségnek, mert a ma fennálló nemzetek többsége valamilyen birodalom uralma alól szabadult fel, birodalomból pedig az ismert történelemben viszonylag kevés volt.
Magyarország is hol ilyen, hol olyan birodalom fennhatósága alatt állt majdnem félezer éven át – oszmán, Habsburg, rövid ideig a harmadik német, aztán az orosz –, és többször visszanyerte függetlenségét, többnyire jól azonosítható napokon, ezeket a dátumokat azonban nem ünnepeljük. Mi a baj velük?
Buda visszafoglalása 1686-ban nemzetközi koalíció érdeme volt, viszonylag csekély, bár dicső magyar részvétellel, s nem lett függetlenség az eredménye. (Ott volt Bercsényi Miklós is, de a legmagasabb rangú magyar parancsnok, Pálffy János gróf aztán a labanc oldalon harcolt.) Amúgy is kétséges, hogy abban az időszakban lehet-e modern értelemben vett magyar nemzetről beszélni.
A Habsburg-ház trónfosztását a Rákóczihoz hű rendek 1707-ben iktatták törvénybe, de annak sem lett nemzeti királyság az eredménye, és különben is, ki emlékszik az ónodi országgyűlés időpontjára? (Segítek: munkaszüneti nap, de nem azért.)
Nem volt sok nemzeti haszna a következő trónfosztásnak, Kossuth Lajos 1849-es debreceni államcsínyének sem; ennek a dátumát jobb is, ha elfelejtjük.
Magyarország végül 1918 október-novemberében nyerte el függetlenségét. Valóra vált az évszázados álom. De melyik napot lehetne ünnepelni? Október 31-én, az őszirózsás forradalom győzelmének délutánján gyilkolták meg fanatikusok Tisza Istvánt. Az első, csak Magyarországnak és a magyar népnek felelős kormányt november 1-jén alakította meg Károlyi Mihály; rá egy ideje nem szokás tisztelettel – sőt újabban gyűlölet nélkül – emlékezni, pedig ő sem követett el lényegesen több hibát és bűnt, mint azok, akiknek ma is utcája van, és áll a szobra. (További bonyodalom, hogy az évforduló a halottak napjára esik.)
Megemlékezhetnénk még az első magyar köztársaság kikiáltásáról (1918. november 16.), csak az alapító atyák elkövették azt a hibát, hogy a köztársaság elé illesztették a „nép” szócskát, butus módon nem számolva azzal, hogy Rákosi és Sztalin jóvoltából harmincegy évvel később fosztóképző lesz. (A „köztársaság” viszont kilencvenhárom év múlva Orbán Viktor és Szájer József jóvoltából lényegtelen formalitás, nem méltó arra, hogy az ország hivatalos nevében szerepeljen.)
Arról ugyan van némi konszenzus az Orbán-rendszerben, hogy a német uralom rossz dolog volt (lásd Szabadság téri Gábriel-szobrot), bár ez nem akadályozza meg a nácikkal és a nyilas csőcselékkel végsőkig együttműködő katonák és kulturális személyiségek, mondjuk Wass Albert vagy Nyirő József állami szintre emelt kultuszát. Arról viszont nincs, hogy ez az uralom mikor ért véget. Mint arra a negyvenegynéhány éven felüliek jól emlékezhetnek, a „felszabadulás” önkényesen kijelölt dátuma 1945. április 4. volt, de egyrészt akkor valójában nem történt semmi lényeges, másrészt nem volt benne számottevő magyar szerep, orosz annál inkább.
Hogy mikor ért véget az orosz uralom? A ma hatályos jogszabály szerint 1990. május 2-án, a szabadon választott Országgyűlés alakuló ülésével, de élő embert nem ismerek, legalábbis személyesen nem, aki Magyarország függetlenségét ettől a naptól számítaná, vagy egyáltalán számon tartja ezt az évfordulót. Az oroszok nem azon a napon mentek ki. Az 1989. évi XXXI. törvény, amely szerint Magyarország „független, demokratikus jogállam”, előző év október 23.óta volt hatályban, s akkor kiáltotta ki az ideiglenes elnök a magyar (nem nép-)köztársaságot.
Ám ez sem függetlenségi ünnep. Egyrészt mert a mostani rezsim nem szereti és nem kívánja népszerűsíteni a köztársaság fogalmát, lásd mint fent. Másrészt mert az az alkotmány a hivatalos doktrína szerint komcsi volt (bár tudatosan úgy fogalmazták meg, hogy ellentéte legyen a népköztársaságinak, de kit érdekel ez ma már?). Az Alkotmánybíróság és a komplett politikai osztály, úgy rémlik, valami kollektív érzékcsalódás áldozata volt, amikor 1989 és 2011 között „jogállaminak” hitte. Harmadszor mert a Moszkvától való függetlenség a mostani kormánynak nem egészen szívügye, hogy (a szó nem szijjártói értelmében) diplomatikusan fogalmazzak. Negyedszer, mert október 23. más ünnepnek van lefoglalva.
És ezzel meg is érkeztünk a ahhoz a kérdésez, hogy mit ünneplünk a nemzeti függetlenség elnyerésének vagy visszaszerzésének örömteli, diadalmas eseménye helyett. Március 15. egy nemzeti liberális rendszert követelő békés forradalom évfordulója egy olyan rendszerben, amelynek számára a liberalizmus szitokszó, a forradalom az iszonyat maga, a békés forradalom pedig elképzelhetetlen. Október 23. egy folytathatatlan szocialista forradalom évfordulója egy olyan rendszerben, amelynek számára stb. stb. Mindkét forradalmat leverték, de kellemes, sőt praktikus azt hazudni, hogy a mai rezsimnek köze van hozzájuk.
Van továbbá a nemzeti összetartozás napja a trianoni békeszerződés évfordulóján, amikor még a kiagyalói szerint is a „XX. századi magyar történelem legnagyobb tragédiájára emlékezünk”. A nemzeti ünnepnapok örömünnepek szoktak lenni, de mi mások vagyunk, minket a balsors tép, éspedig régen, ez a mi identitásunk. (És mégsem illene államilag örvendezni az első és a második bécsi döntés, netán a Délvidék náci szövetségben történő felszabadítása” felett. (Lásd még „legpocsékabb nemzet”.)
És van augusztus 20., mely dátumnak semmi köze a nyugati jog és bürokrácia elveit követő, keresztény magyar államalapításhoz, még kevésbé az évszázadokkal később létrejött magyar nemzet valamely közös, hősi teljesítményéhez, hanem I. István király jóval később történt szentté avatásának az évfordulója, vagyis egy katolikus szent ünnepnapja, de csakis Magyarországon; különben augusztus 16. lenne.
Elérzékenyülten megemlékezünk hát egy nemzeti katasztrófáról. Meghatottan magasztalunk hősies, ám kudarcra ítélt történelmi kísérleteket (amiket a mai rezsim amúgy se nézne jó szemmel). Tűzijátékokat durrogtatunk annak évfordulóján, hogy a XI. század végén sikerült felnyitni egy negyvenöt éve halott király koporsóját, és áthelyezni maradványait egy azóta romos bazilika oltárára. Ennek kéne táplálnia bennünk a nemzeti érzület lángját. Meg vagyunk mi áldva. Egy nemzet, aminek összetartó ereje a siralom.
A szerző az Élet és irodalom (Budapest) rovatvezetője.