parameter.sk, 2025. július 30.
SZÉKY JÁNOS
Magyarország miniszterelnökének facebookos akciócsoportja közzétett egy képet, amin lebernyeges fekete pólóban mosolyog a főnök, s a pólón egy nagy narancssárga „4/5” felirat alatt ez a dátum látható: „2026.04.12”. Mivel ennek az embernek minden kommunikációs aktusát ajánlatos komolyan venni, a publikum ezt híradásként értelmezte: aznap lesz a választás, és Orbán máris biztos a fölényes győzelmében.
Pár nappal később a póló viselője felvilágosította a nagyközönséget, hogy a ruhadarabot horvátországi magyar híveitől kapta ott helyben, Tusnádfürdőn, és az alkotmány szerint 2026. április 12. a választás legkorábbi lehetséges napja, kis butusok, de különben is a köztársasági elnök írja ki, akit senki sem utasíthat.
Köztudomásúlag.
Ami a győzelem arányát illeti, szabadegyetemi előadásában arról tudósított: „saját belső felméréseink szerint nyolc hónappal a választások előtt, hogyha most vasárnap lennének a választások, akkor 106 egyéni választókerületből 80-at mi nyernénk”. Külső és nem saját felmérések egészen mást mutatnak, és különben is addig még háromnegyed év hátravan, azalatt mindkét oldalon akármi megtörténhet, de a lényeg az, hogy Orbán nem számol vereséggel. Se naggyal, se kicsivel, miért is számolna ennyi év sikersorozata után.
Ez segít értelmezni azt a fenyegetését, hogy „amíg nem kapjuk meg az elmaradt pénzünket, addig nem lesz új európai költségvetés sem”. Az uniós költségvetési ciklus 2028-tól 2034-ig tart, vétózni 2026 második felében és 2027-ben lesz alkalom, de Orbán csak akkor teheti meg, ha jövő tavasztól továbbra is ő a miniszterelnök.
Új világvíziójában hat „erőközpont” van, ezek, szerinte (ilyen sorrendben): az USA, Oroszország, Kína, India, a „türk világ” és „Brüsszel”. Utóbbi nagyjából az Európai Uniót jelenti; azt a politikai-gazdasági egyesülést, aminek Magyarország is tagja, ellentétben, mondjuk, az Amerikai Egyesült Államokkal, az Oroszországi Föderációval, aminek egyelőre nem. Vagy a Török (orbánul Türk) Államok Szervezetével, ahol Magyarország csak megfigyelő. (Ilyen alapon mondhatta volna a népesebb és gazdaságilag, politikailag erősebb Arab Ligát is, de talán ebben az ügyben is folynak már adófizetői pénzekből az őstörténeti-genetikai kutatások.)
Az a kijelentés, hogy mindenkivel jóban vagyunk, csak azzal a tömörüléssel nem, aminek mi is – alkotmányban rögzítve – a részei vagyunk, rém nevetséges lenne, ha nem volna tőrdöfés az elemi józan észnek, holott arra biztosan szükség lesz az Orbán által is sokat emlegetett nemzeti fennmaradáshoz. Agyatlanság, de persze tökéletesen logikus, ha a kormánypropaganda 2023 óta követett fővonalát nézzük. Ebben a lidérces fantáziavilágban az Európai Unió az a csúf teremtmény, ami holmi joguralomra hivatkozva elveszi a nekünk járó pénzt, csak hogy odaadja a semmirekellő, magyargyűlölő ukránoknak, akiknek van pofájuk azt hinni, hogy léteznek, ezáltal tudatosan nyomorba döntve Magyarországot.
A következő lépés logikusan az lenne: megszabadulni ennek az erőközpontnak az elnyomó, nemzetpusztító uralmától. Ha összeolvassuk az uniós költségvetés megvétózására tett ígérettel, és meggondoljuk, hogy páratlan nagypolitikai tapasztalatainak birtokában Orbán nyilván tisztában van a tetteinek várható következményeivel, ez valamiféle elszakadást jelent az uniótól.
Nem feltétlenül a kilépés bejelentését. Hanem olyasmit, amit pár éve az Európai Néppárttal játszott el. Csatlakozott hozzá 2000-ben, mert előnyöket várt tőle, az EPP vezetői nélkül pedig feltétel és gondolkodás nélkül támogatták abban a harcban – a leglátványosabban 2006 őszén –, amit a baloldali kormány ellen és egyben a magyar liberális képviseleti demokrácia maradványainak szétveréséért vívott.
Majd amikor ismét hatalmon színt vallott, és még ki is mondta kereken, hogy olyan rezsimet valósít meg, ami nem felel meg az európai szabványnak, a liberális képviseleti demokráciának, az EPP vezetői ezt egyszerűen nem akarták tudomásul venni, mert akkor be kellett volna ismerniük tévedésüket – így működik az emberi elme –, és ragaszkodtak a képzethez, hogy Orbán szép szóval meg enyhe dorgálással megnevelhető, különben sem szabad büntetni miatta a szegény egyszerű magyar népet.
Végül amikor tarthatatlanná vált a „hetente odacsinálok az ebédlőasztal közepére, de családtag vagyok, úgyhogy mindent megbocsátanak” pozíció, a Nagy Játékos maga jelentette be, hogy kilép a Néppártból, mivel az méltatlanná vált arra, hogy ő, a nemzeti szabadság bajnoka, tagja legyen.
Most is elképzelhető, hogy kihasználván a németek döntéshozó-impotenciáját és Macron önfejűségét (és azt az erős opciót, hogy 2027 tavaszától Franciaországnak úgyis szuverenista elnöke lesz) meg azt a tapasztalati tényt, hogy az ember rettentően ragaszkodik a tévedéseihez – tehát mindezzel számot vetve addig feszíti a húrt, amíg csak lehet. Mivel arra (tudtommal) nincs mód, hogy csak úgy kirakjanak valakit az EU-ból, a húr elpattanásáig szép fokozatosan megfosztják Magyarországot a tagsággal járó jogoktól és előnyöktől, így a végén Orbán széttárhatja karját: minek nekünk bent maradni. Mondom, ez nem jóslat, jövendölést ne várjon tőlem senki, bennfentes információkat pláne nem. Ez csak egy lehetséges forgatókönyv a több közül, ahogy a gyors huxit is az. De nem ajánlatos alapból elvetni.
A magyar politikai elitek szemszögéből – irányzattól függetlenül, Dobrev Klára például kezdettől fogva ebből indult ki, de Magyar Péter sem kivétel – az uniós tagság elsősorban azért hasznos, mert olyan, nem a magyar gazdaságban kitermelt, „ingyen” tőke forrása, amely kvázi megmenti a magyar gazdaságot. Netán serkenti. Uniós pénzek nélkül nem teremne búza a földeken, az infrastruktúra még ramatyabb lenne, és egyáltalában, enélkül nincs normális gazdasági növekedés. Ha jönnek a pénzek, nő a gazdaság, ha nem jönnek, nem nő. Hogy más térségbeli tagországok ugyanígy kapnak uniós pénzeket, és hosszú távon mégis gyorsabban növekednek egészben és szektoronként is (ki vette komolyan harminc évvel ezelőtt pl. a lengyel mezőgazdaságot és élelmiszeripart?), sőt érzékelhetően felzárkóznak, azt nem illik tudni.
Orbán esetében ezt a szemléletet az súlyosbítja, hogy az uniós pénzek mint ellopható pénzek szerepelnek, pontosabban fogalmazva, mint olyan forrás, ami leosztható a családi-politikai hálózat lojális tagjai között. Ha nem jönnek, anyagi szempontból kevés érv szól a maradás mellett. Ahogy nem zavarta a magyar diákok és kutatók kihagyása sem az Erasmusból és a Horizon programból az „egyetemi modellváltás” (kekvásítás) nyomán (mert a köreiben nem voltak olyanok, akiknek fájt volna), úgy nem biztos, hogy zavarni fogja a vámmentesség vége, az export zsugorodása, a tőkekivonás és az infláció, a szabad mozgás és a kedvezmények megszűnése, a külföldi munkavállalás megnehezülése; mert akik megszedték magukat, azok már megszedték magukat, a köz meg nem érdekes, és ahogy Keynes mondta, „hosszabb távon valamennyien halottak vagyunk”. Vagy a Maldív-szigeteken hörpöljük a margaritát, ahonnan nincs kiadatás, teszem hozzá.
Megnéztem, éppen egy éve vitatkozom – néha egészen hevesen – még a hozzám hasonló gondolkodású barátaim közül is többekkel, az eltérő gondolkodásúakról és az érzelmileg elkötelezettekről nem is beszélve, arról a közkeletűen elfogadott elvről, hogy Orbántól csak a menetrendszerű választásokon lehet megszabadulni, tehát mostantól mindent alá kell rendelni annak, hogy Magyar Péter pártja 2026 tavaszán minél nagyobb győzelmet arasson.
Amivel ki szoktam hívni magam ellen a dühöt, az a makacsul hajtogatott fejlövésem, hogy a választási győzelem, azaz a kormányváltás kevés. A rendszer megváltoztatására van szükség, különben az új kormány csak vergődik, nem jut egyről kettőre, és semmi sem állja útját a restaurációnak, vagy ahogyan Lányi András fogalmaz érzékletesebben, hogy Orbán Viktor a Bartók Béla úton, fehér lovon lovagoljon be a bűnös városba. Rendszerváltások pedig nem választásokon szoktak megtörténni, estéről reggelre.
Én igazán lelkesen támogatnám Magyar Pétert, ha nemcsak eldugott mondatokban, a hívek számára szinte hallhatatlanul sejtetné, hogy tudja, mit jelent a rendszer. Miközben amit ígér, az egy másik dolog, a jó kormányzás, nemzetközileg használt kifejezéssel a good governance, azon belül is az állami szolgáltatások ellenőrizhetősége és jobb minősége, olyasmi, ami Magyarországon nem valósítható meg a rendszer megváltoztatása – liberális képviseleti demokrácia és piacgazdaság megalapozása – nélkül.
Vitáink mögött részben talán az van, hogy amit mondok, nem szexi. A rendszer (rezsim) az egyéni rosszindulattól és jóindulattól függetlenül fennálló struktúra, és az emberek, főleg egy ilyen tépett idegzetű ország polgárai, jobban szeretnek drámában, Jó és Rossz harcában gondolkodni, mint működési elvekben, matekban és struktúrában.
Múlt szombaton kénytelen voltam megváltoztatni a véleményemet. Magyar Péter kételyek nélkül és minden kételyt eloszlatóan Európa-párti beszédet mondott Székesfehérváron, magához képest is nagyot lépve előre. Közben, eldugva, kimondta, hogy Orbánt a külpolitikában is csak a pénz és a hatalom érdekli. Orbán Viktor magához képest is durván Európa-ellenes beszédet mondott Tusnádfürdőn. Megtette a szívességet, hogy kikerülhetetlenül szembesített azzal: mit művelne az országgal, ha ezt a választást megnyerné.
Itt ajánlatos félretenni minden kritikai fenntartást, hosszú távú megfontolást. Ez igenis dráma. Azon az oldalon kell lenni, mindegy, mennyi baj van vele, amelyik a szembeszáll a Rosszal. Ez nem jelent szájbefogást, de rövid távon fölösleges térítéssel próbálkozni, értekezni a struktúráról, még ha milliók életére hat is döntően. Magyarország úgyis azt kapja, amit megérdemel.
Ám ha lehet, a következő évben ne kapjon visszafordíthatatlanul rosszabbat. Tegyünk ellene.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.