parameter.sk, 2025. június 21.
SZÉKY JÁNOS
Kezdetben, a rezsim hajnalán volt a plázastop. Egy jogszabály, amely megtiltotta a 300 négyzetméternél nagyobb bruttó alapterületű „kereskedelmi építmény” létesítését, átalakítását vagy ezt meghaladó méretre bővítését. 2011-ben, egy novemberi éjszakán fogadták el a bóbiskoló képviselők egy salátatörvény tömérdek, mindenféle firlefancról szóló paragrafusa és bekezdése között.
A plázák valamiért már kezdettől a nemzeti oldal begyében voltak – emlékezetes Lezsák Sándor mondása, miszerint úgy veszik körbe Budapestet, mint annak idején a szovjet tankok.
Az első időszakban az ideológia kb. az volt, hogy ez azért baj, mert a magyarok ezentúl a bevásárlóközpontokba és marha nagy alapterületű új, globalista tulajdonú üzletekbe mennek vásárolni a kis boltok helyet, úgyhogy magyar munkahelyek vesznek el, a gyengécske konkurencia meghal, és az egész elveszti patinás magyar jellegét.
A 2011-es törvény azonban nevetségesen alacsonyan húzta meg a plázaság határát, 300 négyzetméternél, ami egy közepesen nagy szupermarket belvilága (akkor is, ha idővel 400-ra növelték a tűrésküszöböt), és itt már kilógott a lóláb. A célpont a versenypiacon megerősödött és beruházásra képes külföldi tőke volt, azt akarták korlátozni hatalmi eszközökkel az Orbánéknak folyamatosan különféle szolgálatokat és szívességeket tévő hazai élelmiszerláncok javára.
Utóbbiak azonban még állami segédlettel sem tudtak hegemóniára szert tenni az élelmiszer-kiskereskedelemben. Ezt elégelte meg Lázár János, aki – éppen mint a mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. által ellátott állami feladatok koordinálásáért felelős kormánybiztos, hörr, levegővétel – 2021-ben arról elmélkedett, hogy teljes vertikumban, a termelőtől a feldolgozón át a nagy és kiskereskedőig döntően magyar tulajdonra lenne szükség, kozmopolit cégtábla rossz, az élelmiszerimport rossz.
Hogy ezt hogyan képzelte éhínség mellőzésével az EU kellős közepén, abban az országban, ahol addigra már lerohasztották a mezőgazdasági termelést meg az élelmiszeripart is, annak ne gondoljunk utána. Nem is muszáj, elvégre a belső kormányzati kör még Észak-Koreában is hozzájut minőségi kajákhoz.
Megvalósíthatóságtól függetlenül a szándék világos volt: a magyar állam, illetve a tőle gyakran nem megkülönböztethető, a politikai hatalom előnyeit pénzre váltó gazdasági szervezet már mindenre rátette a kezét, aminek biztos piaca van, vagy legalábbis mindenben nagy részesedést szerzett, az áramszolgáltatástól a bankoláson és távközlésen át, mondjuk, a McDonalds-franchise-ig. De az élelmiszer-kiskereskedelem valamiért kimaradt, pedig annál biztosabb piac nincs. Enni a közembernek mindennap kell. A cél: jogszabályokkal és jogalkalmazással kiutálni Magyarországról a külföldi központú cégeket, megszerezni a kiépített hálózatukat, azután majd lesz valahogy.
Maradt az EU-rekorder áfa és a 2020-ban bevezetett kiskereskedelmi különadó. Ugyanaz a magyar kormány, amelyik nem sajnálja nyomdafestékre a pénzt (mármint az enyémet), hogy minden villanyszámlára odaírja, mennyit takarítottam meg (az is hazugság különben) az idén az ő bővelkedő kegyelméből kifolyólag, szóval ugyanez az íráskényszeres kormány gondosan nem íratja rá a bolti blokkra, hogy a húsz deka pocsék parizer árából számszerűen hány forintot tejelek az államnak a kétes értékű, de gyakran szintén pocsék szolgáltatásaiért cserébe. Az a jó, ha a választó bamba tudatlanságban marad, és nem veszi észre, hogy az állam veszi el erőszakkal a pénzét, nem pedig a multi bolttulajdonos vagy a globalisták vagy Brüsszel vagy újabban az ukránok.
A külföldi tulajdonú láncok pedig védekeznek, ahogy tudnak, sokat fektettek már be, s ez a piac még így is megéri. Egyelőre.
Olcsóbban szereznek be termékeket. A forrás érthető okból nem Magyarország, hanem valamilyen egészségesebb (mező)gazdaságú ország; persze ez is hozzáadódik a bűnlistájukhoz. Lassan, küszöb alatt csökkentik a választékot, hogy kevesebb terméken bukjanak és mérséklődjenek a költségek. Ugyanabból a kategóriából a gyengébb minőségű változatokat veszik (ezt szokták felháborodott hazafias vásárlók, publicisták és Lázár Jánosok úgy értelmezni, hogy ide a szemetet hozzák, csak mert megvetnek minket, magyarokat).
A kormány meg a világért sem nyúlna az adókhoz és más büntetésekhez, viszont minden választás közeledtével úrrá lesz rajta az osztogatási kényszer. Megoldásnak véli a szociális farhátat, az árstopot meg az árrésstopot. Itt már nem közvetett jogi-adminisztratív eszközök szolgálják a kiutálást, illetve a piaci terep letisztítását, hanem közvetlenül a cégek gazdálkodásába szólnak bele.
Ha a gazdasági hatalom magyarországi birtokosai ettől várják, hogy a nagy magánvállalkozások beadják a derekukat, az csak azt mutatja, hogy fogalmuk sincs, hogyan működik egy üzleti aktor, mondjuk egy kereskedő, aki a piacból, nem pedig a piac elrablásából vagy kényszerítéssel való alakítgatásából, pofozásából él. Honnan tudnák?
Ők is értenek valamihez, hogyne. Csak hát a rablás nem kereskedelem.
A Tesco magyarországi leányvállalata teljesen észszerűen járt el, amikor annak idején hipermarket céljára tervezett „kereskedelmi építményeit” üzletközpontokká alakította át, ahol az anya-szupermarket és a többi, kereskedelmi célú bérlemény bruttó alapterülete külön-külön szigorúan 400 m2 alatt marad. Talán komolyan vették az Alaptörvénynek azt az utalását, hogy a tulajdon szabadságát csak a gaz kommunisták nem tartották tiszteletben, és a saját céljaikra épített saját tulajdonukkal azt tesznek a büntetőjog határain belül, amit akarnak. (Bár lehet, hogy a következő módosításkor ezt a bekezdést kiveszik belőle, kinek tűnne föl?).
Mostanáig tartott, mire a kereskedelem urai észlelték a játszmában az ellenfél – a kereskedők – új védekező lépését. És sutty, összedobtak egy rendeletmódosítást, amely engedélyhez kötné – azaz a maffiához nem tartozó számára gyakorlatilag megtiltja – az árusítótér egészének eladását vagy bérbe adását is. Így áll most a meccs.
És most már az egésznek nem látni értelmét. Legalábbis olyan értelmét, ami megmagyarázható lenne. Akár csak annyira, mint a korábbi stopok. Láttuk, hogy a politikai hatalom által kegyelt magyar hálózatok nem lehettek igazi versenytársai a nyugati központúaknak. Végképp nem nőttek fel olyan új magyar hálózatok, amilyen, mondjuk, Lengyelországban a Żabka, aminek a boltjaiba csak úgy be lehet ugrani pénzt költeni (eleve, mostanra a magyaroknak van a legkevesebb elkölthető pénzük az unióban), és ami olyan nagyra nő, hogy tőkeerős külföldieket csábít a megvételre, mondjuk, éppen a Tescót. De attól még „hazai” marad.
Hogy a kereskedelem átalakuló világát nézzük, nem erősödött – nem erősödhetett – meg Magyarországon olyan külföldön is terjeszkedő gyűjtőwebshop, mint a cseh Alza, mert ahhoz piaci szabadság kéne. A magyar webshopok egyébként mostanában a kínai eredetű (de a kínaiság és az állami kapcsolat látszatának elkerülése végett központjait Nyugatra költöztető) és zömmel kínai árut forgalmazó, ultraolcsó Temu árnyékában sorvadoznak, kivéve azokat, akiknek van kellő nyelvismerete és üzleti intelligenciája, hogy megtanulják vele az együttműködést (ebben talán az MI-appok segítenek majd a hátrányosabb helyzetűeknek.) Megjegyzendő, hogy a piac egészsége érdekében sok országban szabályozzák a Temu működését. Magyarországon, szemben a nyugati tulajdonú üzletláncok tevékenységével, valamiért nem.
Ami meg az offline magyar kereskedelmi kisvállalkozásokat illeti, amiket Lezsák nemzettárs annyira féltett: a Központ gondoskodik arról, hogy véletlenül se nőhessenek nagyobbra. Nemcsak az adóztatással nyomorítja őket az állam, de egy csomó bürokratikus előírással is, a gördülékeny munkát lehetetlenné tévő higiéniai hiperszigortól a létranyilvántartás – van ilyen! – megköveteléséig (minden hibáért bitang nagy bírság, ha ugyan nem redőny a büntetés), aminek semmi más értelme nincs, mint hogy éreztesse, itt a hatóság az úr. (És számítsuk ide, hogy a koldussá tett önkormányzatok a bérleti díjak emelésével próbálnak némi bevételhez jutni. Elvben ők is „állam”, még akkor is, ha azon belül kisemmizett cselédek.)
A kívánt hatást nagyjából sikerült elérni. Nincs tömeges tiltakozás az ellen, hogy a hatóság mondja meg, hogyan szabad kereskedni, és egyáltalán: amiért üzleti sikert az új indulók közül csak az érhet el, akit a hatóság – a politikai hatalom – arra kijelöl. Az eredmény tagadhatatlan. Magyarország bátran, büszkén, peckesen, szuverénül masírozik afelé, hogy az Európai Unió szegényháza legyen. Azazhogy már meg is érkezett a célba.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.