A lebukottak

Valahogy elsikkadt a mindennapi – általában ideológiai töltetű – facebookos izgalmak között, észre se vettem volna, ha nem figyelmeztet rá egy barátom, úgyhogy a hír csak több napos késéssel jutott el a (politizáló) tudatomig.

Tehát ahogy az MTI augusztus 12-én bejelentette: „Korrupciós bűncselekmények miatt emeltek vádat a zugló és az újbudai parkolási rendszerrel, valamint a BKV informatikai keretszerződésével kapcsolatos ügyben hét ember, köztük Horváth Csaba zuglói polgármester, Tóth Csaba volt országgyűlési képviselő, Baja Ferenc volt miniszter és Molnár Zsolt országgyűlési képviselő ellen.”

Pontosítok. Nem „valahogy” sikkadt el, legalábbis az általam jobban ismert ellenzéki buborékban, hanem teljesen logikusan. Egyrészt mert – ellenzékiként besorolt személyekről lévén szó –  nem lehet levezetni belőle az ellenzék fő eszmei mondanivalóját, miszerint fújorbán; másrészt mert, mondom, nincs ideológiai töltete, amin kényelmesen, fényes elménket csillogtatva föl lehet háborodni, újabb indokot találván arra, hogy miért fújorbán.

A történetet sokan ismerték például Zuglóban, de a mostani közlemény konkrét számokat is tartalmaz. Eszerint két szocialista politikus, Horváth Csaba, a Fővárosi Közgyűlés tagja és Tóth Csaba, a kerületben megválasztott országgyűlési képviselő, aki tető alá hozta, hogy egy bizonyos gazdasági társaság legyen a zuglói fizetős parkolási rendszer üzemeltetője,  2017-től 2019-ig havonta tíz–tizenötmillió forintot kapott az ügyintézésért. (További részletek a fenti linken.)

Mármost a magyar átlagember szemével (nettó átlagfizetés kb. 440 000 forint) havi tíz-tizenötmillió (25–38 000 euró) döbbenetesen nagy pénz, de ha belegondolunk, hogy Mészáros Lőrinc vagyona fél–háromnegyed óránként gyarapszik ennyivel, arra kell jutnunk, hogy az érintett szocialista politikusok nem egyszerűen csirkefogók, hanem – feltéve, hogy a vád bebizonyosodik – gengszternek is pitiánerek.

Mondhatni, megragadtak abban az időben, amikor egy szemfüles szocialista politikusnak pár millióra vagy tízmillióra váltható befolyása volt. Az idő meg eljárt fölöttük. Ötcsillagos svédasztalról lehullott morzsákat csipegetnek. Magára valamit adó közeli Orbán-kliens ilyen méretű bulikról még csak nem is értesülne. További különbség az, hogy Horváth-Tóth duó rég közismert ügyében a Központi Nyomozó Főügyészség, ha évek múltán is, de megmozdul. A másik oldal ügyeiben már csak azért sem mozdulhat meg, mert a másik oldal a tetszése szerint formálja át a jogszabályokat, amiket így nem tud megsérteni.

Mindez a pitiáner gengszterkedés – politikai alapozású korrupció a kormányoldalinál ezerszer kisebb összegekben, viszont rajtakaphatóan – a zuglói polgármester orra előtt zajlott. Aki ebben az időben nem volt más, mint Karácsony Gergely. Ő pedig semmit sem sejtett az egészből s általában a két Csabáról – ellentétben a kerület sok polgárával –, és akkor alkalmatlan volt a polgármesterségre; vagy tudott róla, és akkor még inkább alkalmatlan volt a polgármesterségre.

Semmiféle irracionális szenvedély nem dolgozik bennem Karácsony ellen, biztosan jó szándékú ember, de ezek racionálisan felfogható viszonyok. A dolgot csak súlyosbítja, hogy 2021-ben az utóbbi – aki közben az ellenzéki érzelmű budapestiek demokratikus akaratából főpolgármester lett – a zuglói képviselő-előválasztási harcban lelkesen kiállt Tóth Csaba mellett, a nagyon kevés tényleges ellenzéki politikus egyike, Hadházy Ákos ellenében (hiába). Miközben a saját zuglói polgármester-utóda Horváth Csaba volt. Egyébként, visszatekintve Hadházy ócsárlásának dühödtsége mögött józan számítás is lehetett: Tóth Csaba számolhatott azzal, hogy ha mégis elővennék, képviselőként mentelmi jogot élvezhet.

Mondom, ez a racionalitás. Szenvedélyekkel viszont nem lehet és nem is érdemes vitatkozni. Karácsony lehet rossz politikus és kormányozhat rosszul, de sohasem lett volna főpolgármester egy minden ellenérven felülkerekedő szenvedély, a magyar ellenzék összefogás-fixációja nélkül. Ez abból a kettő feltevésből indul ki, hogy ami nem Orbán, az jó, és hogy először le kell győzni Orbánt a választáson, ami csak az erők egyesítésével lehetséges, aztán mi majd mindent megjavítunk.

Három egymás utáni parlamenti választáson ez a stratégia nem hogy sikeres lett volna, de egyre csúfosabb bukást hozott, és voltaképpen Magyar Péter üstököspályája is csak ennek egy modernebb, Kádár-szag nélküli, menőbb változata. Ne legyenek köztünk mesterségesen szított ellentétek, az egyetlen cél Orbánék leváltása, azt együtt elérjük, és azután mi majd jól kormányzunk, mert mi tudunk jól kormányozni, a „fideszesek” meg nem tudják, hogyan kell. A választók meg mindezt el akarják hinni, úgyhogy megsértődnek, ha valaki azt mondja, hogy a saját képességekbe vetett hit még nem garancia a jó kormányzásra, és főleg nem elegendő a stabil demokrácia létrehozásához.

Ilyenkor szokták a fejemhez vágni, hogy ne nézzek már mindenkit hülyének magamon kívül. Nos, nem nézek mindenkit hülyének, csak azt feltételezem, hogy a magyar középosztály általam ismert részének az átlagos politikai IQ-ja alacsonyabb, mint az a viszonylag fejlett országban normális. Ennek történelmi okai is vannak – ezt próbáltam elemezni a Bárányvakságban –, az aktuális oka meg főleg az, hogy keveset észlelnek a világból Orbánon mint ellenségen és a naponta felröppenő online divattémákon kívül.

Csak az átlagról van szó, és a dolog nem reménytelen. Ezt bizonyítja például, hogy Tóth Csaba már nem országgyűlési képviselő, és Horváth Csaba már nem kerületi polgármester. A zuglói polgárok a kollektív eredőt tekintve józanul és a maguk érdekében cselekedtek, szemben az országos szenvedéllyel. Már csak egy olyan politikus kellene, aki országosan tudja érvényesíteni a demokratikus racionalitást úgy, hogy sokan meghallják. Na jó, legyen kettő. Vagy akár hat. Jó lenne magnak. Harmincat már nem remélek.