parameter.sk, 2024. augusztus 16.
SZÉKY JÁNOS
A kilencvenes évek végétől nemzeti és nemzetközi együttműködéssel nem csak renoválták, de újjáélesztették Vilnius óvárosát. Litván, dán és skót építészek, várostervezők irányították a munkát, amelyben együtt dolgozott önkormányzat és központi kormányzat, állam és civilek, közszféra és versenyszféra, hogy olyan széppé tegyék a történelmi litván – és lengyel – várost, amilyen aligha lehetett előbb dicső, aztán nyomasztó történetének bármely adott pillanatában.
Gótikus, reneszánsz, barokk (főleg) és klasszicista kis remekművek egymás mellett, minden tornyocska, kőfaragvány, stukkódísz a helyén, minden szín a maga szennyezetlen tisztaságában nyugtatja a szemet, sehol egy darab foltosan pikkelyesedő vagy tévé nagyságú levált vakolat, sebtében körbevakolt parapet. Boltok, vendéglők, bárok, diák-romkocsma, mint a nagykönyvben, szombaton nem lehet beférni. (A Báthory István alapította Vilniusi Egyetemnek, egynek a tucatnyi felsőoktatási intézmény közül, huszonháromezer hallgatója van a hétszázezres városban.)
Öröm a szemnek, öröm a léleknek, öröm egyáltalán, utcák, ahol három- vagy ötszáz évvel ezelőtt is lehetett sétálni és nézelődni, segítség a memóriának, hogy miért jó dolog Európában élni. Nos, ennek a világörökségi helyszínnek a szomszédságában – ahogy Pesten a Belvárosnak szomszédja az Erzsébetváros – a következő évtizedben elkezdtek fölépíteni egy teljes új üzleti negyedet.
A terveket és a megvalósítást – szokás szerint – sok szakmai és szakmán kívüli bírálat érte, főleg azzal az érvvel, hogy megbontja a városkép harmóniáját. Megjegyzem, az eredeti harmóniát minden nagy építmény megbontja, ami addig nem volt ott, és ha egy város szervesen fejlődik, akkor az összképe a fejlődéssel együtt úgy harmonikus, ahogy van, nem zárul le, mondjuk, 1910-ben vagy 1995-ben.
Mindenesetre a vilniusi önkormányzat – értik: abba, hogy milyen meghatározó épületek és egyéb struktúrák valósulnak meg a városban, a polgárai által választott helyhatóságnak döntő beleszólása van –, szóval az önkormányzat ragaszkodott a programhoz. S fel is épült a negyed jó néhány magasépülettel, és lesznek még továbbiak is.
A polgárok pedig a jelek szerint elfogadták vagy hozzászoktak, már csak azért is, mert az óvárost senki sem vette el tőlük. Végül és ugyanaz a becsvágy és büszkeség, ugyanaz a feltörekvés, ugyanaz a patriotizmus és lokálpatriotizmus mutatkozik meg az új létrehozásában, mint a régi helyreállításában, megszépítésében és élettel való megtöltésében. A sokemeletes üzleti helyszínek éppen úgy tartozékai a modern városoknak, mint a történelmieknek a várkastély, a tekintélyt parancsoló városháza vagy a székesegyház.
Egészséges ország egészséges nagyvárosában nem azért épülnek felhőkarcolók, hogy lehessen mutogatni: nekünk is van ám ilyen, vagy hogy fixen kereshessen rajta, aki építi, hanem mert a cégek részéről fizetőképes kereslet van sok, jó minőségű irodai térre, lehetőleg könnyen, kacskaringós autózás vagy sokszoros tömegközlekedési átszállás nélkül elérhető helyen, más cégekhez fizikailag közel. (És az európai típusú városokban: jó minőségű lakásra közel azokhoz a helyekhez, ahol az üzlettel keresett pénzt kellemesen el lehet költeni.)
A vilniusi irodabérleti díjak valamivel magasabbak, mint Budapesten a város 525 négyzetkilométerén szétszórt modern irodaházakban, de ezek szerint megéri. A legmagasabb felhőkarcoló az Európa Torony (Europos bokštas) nevet viseli. Harminchárom emeletével, 129 plusz 24 méterével egy kicsit nagyobb, mint a heves ellenkezéssel fogadott budapesti MOL Campus, de alacsonyabb, mint a pozsonyi Eurovea Tower.
Ennek a felhőkarcolónak az oldalán – buszból láttam, remélem, nem keverem össze egy másikkal – van egy hatalmas hirdetés. Nem valamilyen multinacionális, esetleg politikai akaratból óriásira növesztett helyi cégé. A neve SME Finance UAB (kft.), 2016-ban alapították, és egy nem banki finanszírozási, mesterséges intelligenciát felhasználó technológiai platform, amelyik kis- és középvállalkozások (kkv, angol rövidítéssel SME) finanszírozására nyújt gyors megoldásokat a balti országokban és Európa-szerte.
A kkv: az eleven, egészséges gazdaság húsa, vére és növekedési hormonja, tehát az olyan országé, amelynek jövője van. Magyarországon csak tengődik. Az uralmi elitnek nem érdeke, hogy rajta és hálózatán kívül mások üzleti sikert érjenek el. A baloldali ellenzék pedig nem szívesen vesz tudomást a létezéséről, mert belezavar a marxizmusból megörökölt társadalomképbe, ahol az egyéni érdek gyanús, gazdagnak lenni bűn, vannak az elnyomottak és vannak az elnyomók, nem kérdés, hogy mi a Jók feladata. (És a mesterséges intelligenciát felhasználó fintechből hogyan lehet levezetni, hogy nemhaggyuk és orbántakaroggy?)
Orbán maga és környezete – az ellenzéki politikusok zömével szemben – nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy a kkv-ból élő 2,2 millió ember már akkora tömeg, amivel érdemes politikailag számolni, és hogy ebben a szférában súlyos bajok vannak. Ő legalább veszi a fáradságot, hogy úgy beszéljen, mintha a kkv létezne, és a maga mítoszvilágán belül amúgy számon nem kérhető ígéreteket tegyen. („Ha békeköltségvetést tudunk csinálni és nem háborúst 2025-re, akkor nagy programot indítunk a kis- és középvállalkozók számára.”)
Vagy hogy szokásával ellentétben könnyen leleplezhetően hazudjon, avagy elismételje a hazugságot, amit mások, ki tudja milyen szándékkal, a szájába adtak. („Szeretném Önöket tájékoztatni, hogy Magyarországnak ma 15 ezer nemzetközi térben dolgozó, tehát versenyképes középvállalata van. Amikor a kormányzást megkezdtük 2010-ben, ez háromezer volt.” Hogy a magyar középvállalatoknak hány százaléka versenyképes a nemzetközi térben, azt nem lehet tudni, de abszolút számuk a KSH szerint nem kb. 15 000, hanem tavaly pontosan 5243.)
Orbán egész gazdaságképével ütközik, hogy a nem az ő hálózatába tartozó kis- és középvállalkozások innovációnak és ötleteknek köszönhetően megnőjenek. Nem az a baj, hogy a magyar állam nem támogatja a költségvetésből a kkv-t, helyettesítvén a kockázatitőke-alapokat, hanem hogy minden lehetséges eszközzel nyomorítja a tőle független vállalkozásokat, és ha valaki mégis, a hatalmas közegellenállást legyőzve látható sikerre vergődne, azt a klientúra jó eséllyel lerabolja.
Ha nem érdemes beruházni, és nem érdemes növekedni, akkor nincs befektetés, valamit nincs növekedés. Ellentétben, mondjuk Litvániával, mely ország gyakorlatilag a nulláról indult 1991-ben, amikor kiszabadult a Szovjetunióból. 2013-ban megelőzte Magyarországot, azóta folyamatosan egyre nyílik az olló. Nem a mi javunkra. Gondoljátok meg, polgárok.