parameter.sk, 2024. május 31.
SZÉKY JÁNOS
A magyar, úgynevezett közmédiában tizennyolc év szünet után úgynevezett vitát rendeztek a EP-választások listavezetőinek részvételével. Természetesen semmi politikai tétje nem volt, lévén hogy Magyarországon nincs demokrácia, s a résztvevők nem is mutattak erős hajlandóságot arra, hogy ebből a kivételes alkalomból a demokrácia szükségességét, jobb voltát hangoztassák a nagy nyilvánosság előtt. Tanulsága is kevés volt, de azért valamennyi mégiscsak.
A magyar közmédia csak papíron közszolgálati és média, valójában az uralmi elit propagandaeszköze arra, hogy a saját adóikból butaságban tartsa és erkölcsileg megrontsa az állampolgárokat. (Nem véletlenül támogatta ez a csoport a választási kampányban Ficót – mielőbbi jobbulást kívánok! –, aki hasonló médiafelállást óhajt bevezetni Szlovákiában.)
Vita se volt, mindenki kapott egy, illetve két percet, hogy a propagandaeszköz által megjelölt kis számú témában elmondhassa a pártja álláspontját. Egymás mellett. Ezt általában a szokásos politikai és gazdasági analfabetizmus jegyében oldották meg, ki-ki tapasztalata és retorikai képességei szerint. Csak a Kutyapárt küldötte, Tóth Imre Bruti humorista nyitott szellemi-politikai ablakot a friss levegőre, mert annak fogta föl ezt a színjátékot, ami: normális embernek nem való kabarénak.
Jósolni nem célszerű, de úgy sejtem, ez a manipulált állami álvita, mely körülbelül annyira volt szabad, tisztességes és nyitott kimenetelű, mint a magyarországi választások, nemigen módosít már a jövő vasárnapi esélyeken, ahol a legújabb előrejelzések szerint a Fidesz egy kicsit kevesebb százalékot kap, mint 2019-ben, a zsenge Tisza Párt lenyeli az ellenzék nagy részét, és még biztosan bejut a DK dominálta baloldali szövetség (és őszintén drukkolok, hogy a kisebb demokratikus pártok jussanak be, bár nem kötelező, hogy tetsszen, amit csinálnak).
Szóval a tanulság: a Fidesz-KNDP jelöltjének pontosan ugyanolyan kevés idő jutott, mint az aprócska és közepes pártoknak, és a ceremóniamesterek némi udvariaskodáson túl nem tehették meg, hogy nyíltan támogassák. Úgyhogy ország-világ láthatta, micsoda egy nevetséges senki.
A magyar kormánypárt esetében a strasbourgi-brüsszeli képviselőcsoport két dologra jó: megmutatni külföldön, hogy a budapesti uralmi elitnek van emberarca is, ezért igyekeznek kulturált embereket delegálni, akik értik az EU belső mechanizmusait, tudnak nyelveket, úgy általában kultúremberek, és lehetőleg arcrángás nélkül lehet rájuk nézni.
A másik funkció a kádertemető a Fidesz fontos, de idehaza valamiért kínos embereinek. Így lett a Fidesz arca tartósan Strasbourgban Szájer József, akinek, mondjuk úgy, sebezhető magánéleti pontjairól nyilván tudtak már jóval az ereszcsatornás epizód előtt. De az ő esetében szerencsésen egyesült a távoltartás szempontja a jogi tudással és a jó szellemi képességekkel.
Deutsch Tamás ottani működéséből azonban semmi haszna nem volt a budapesti hatalomnak, s leginkább a hobbipolitizálás szóval lehet jellemezni: élte világát békében, jó távol az országtól, írta a bután pimaszkodó Facebook-posztjait és tweetjeit, „ennyi”. Soha nem került volna a lista élére, ha a többi használható ember nem hal meg, nem fárad el, nem bukik meg vagy le. Ha Varga Judit – emlékeznek még rá? – nem kénytelen távozni a politikai életből, mert azért még Orbán Magyarországán is van olyan botrány, ami az ilyen lépést elkerülhetetlenné teszi.
Most tehát úgy hozta a sors, hogy a publikum láthatta: Deutsch Tamás feje önmagától tökéletesen üres, csak az van benne, amit a propagandagyár belétesz. Dollárbaloldal, háborúpárti Soros-hálózat, önöket kilóra megvásárolták, Soros-terv, Soros-terv, Sorosék és Brüsszel külföldről finanszírozzák az összes baloldali pártot, hogy belekényszerítsék Magyarországot a háborúba, dollárbaloldal, Soros, Brüsszel, de mi majd megvédjük a magyarembereket a dollárbaloldaltól és Brüsszeltől és Sorostól. Béke! Magyaremberek! Körülbelül négy szó, alig permutálva, percenként hússzor, és megint elölről. Kicsit kásásan.
Nincsenek illúzióim, rövid távon ennek a nevetséges önleleplezésnek nem valószínű, hogy lenne hatása. Különben is, a repetitív jelleg a tűzoltócső-propaganda fontos eleme, és Deutsch nem mond semmiben ellent annak, amit az óriásplakátok és a kormány közpénzből fedezett „közérdekű hirdetései” mondanak a világról.
Az viszont középtávon már Orbán presztízsét rongálja, ha ekkora nyilvánosság előtt derül ki: elfogynak körülötte az olyan emberek, akik nem szánalmasak. A rendszer túljutott a csúcson, hanyatlásba fordult. Kérdés, kihasználja vajon ezt valaki, és hogyan és mire.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője