parameter.sk, 2022. július 14.

SZÉKY JÁNOS

A KATA (kisadózó vállalkozók tételes adója) nevű adózási formáról 2012 végén hozott törvényt a már akkor is automata stempliütőként működő magyar parlament.

Az időpont két okból érdekes: az egyik, hogy ekkor Magyarországon nyugat-európai szinten, sőt afölött, 48,4 százalékon volt az adóék, azaz minden lehetséges pénzt kipréseltek a vállalkozásokból és a munkavállalókból. A másik, amire kevesen emlékeznek, hogy a magyar gazdaság éppen ekkor recesszióban volt.

A kata lehetőséget teremtett arra, hogy valaki évi tizenkétmillió forintig – a keresők csaknem száz százaléka ezen belül volt – egyéni vállalkozóként egy csekély fix összeggel kiváltsa a személyi jövedelemadót, a már-már világrekord forgalmi adót, a járulékokat, ráadásul az adminisztrációval se kelljen bajlódnia.

Mi vitte rá az akkori kormányzatot, hogy a vállalkozások és általában az értéket termelők általános agyonsanyargatása közben megajándékozzon – vélhető tervei szerint – egy kezelhetően csekély kisebbséget az adóparadicsomi állapotok kis szigetével? Nem tudhatjuk, de azt nyugodtan kizárhatjuk, hogy szívjóságból tette, és az se biztos, hogy a gazdaság egészének érdeke, úgymint közérdek lebegett a szeme előtt. Jóhiszeműen elfogadhatjuk a gazdaság „kifehérítését” mint indokot, de hát mit számít a szurtos összképben néhány tízezer küszködő értelmiségi?

Valószínűbb a politikai cél. Mivel bizonyos szakmáknak – különös tekintettel azokra, akiket ódon kifejezéssel értelmiségi szabadfoglalkozásúnak hívtak – a gazdasági válság közepett nem tudtak tisztességes jövedelmet garantálni se piacon, se állami alkalmazásban, és még csak néhány év telt el az előző, Bajnai-féle kifehérítés óta, amikor megszűnt a lehetősége, hogy kényszervállalkozóknak bújtatott munkabért fizessenek tébé nélkül, most azt mondták: ha úgy döntesz, hogy mikrovállalkozóként fogsz megélni, kormányzatilag levesszük a közterheidet. (És netán azt is szabadon vállalod, hogy évtizedek múlva nyomorogni fogsz a visszaállamosított nyugdíjrendszerben. A te dolgod. – Tudomásom szerint nem volt jellemző az öngondoskodás, ami a klasszikus liberális elmélet szerint együtt kell hogy járjon az alacsony adókkal.)

Ezek voltak különben azok a szakmák, amiknek a képviselői politikailag hagyományosan aktívak. A kedvezményezettek nagy részéből nem lett kormánypárti szavazó, de az intézkedés sokakban elültette a meggyőződést, hogy a rendszer, ha szeretni nem is kell, mégiscsak belakható, lehet életet, pályát tervezni benne.

Tervezhetőség? Illúzió.

Az érintettek körét és így az államháztartási bevételkiesést a döntéshozók viszonylag kicsire kalkulálták – „ennyit még ki lehet bírni” –, de jellemző módon nem gondolkoztak egy lépéssel tovább. Az új adózási forma érthetően nagyon népszerű lett – a katások száma a 2014-es választási évben nem érte el a százezret, 2021-ig négyszázötvenezerre nőtt. Ez a szám annyit jelent, hogy – mint többen rámutattak – a középosztály tetemes része erre építette a családi gazdálkodását.

Közben a magyar adóék térségi viszonylatban normális szintre csökkent, sőt további csökkentését tervezték – a szándék örvendetes, a kivitelezés részleteiről jobb, ha meghallgatjuk a szakértőt. Csakhogy tavaly nyáron, amikor még bőven tartott a COVID-válság, a jelek szerint még a kormány maga sem számolt azzal, hogy – nem érvén be kevesebbel a negyedik kétharmadnál – hamarosan őrült összeget, másfél billió forintot fog költeni szavazatvásárlásra, többek között adócsökkentések formájában. Hazárd módon növelve a költségvetési hiányt. (Mellesleg, háború ide, háború oda, ki képzelte, hogy ha a piac képességeitől függetlenül, politikai döntéssel egyszer csak rettentően megnövelik a vásárlóerőt, abból nem lesz infláció?)

Az uniós pénzek, amikre a kormány eddig bizton számíthatott, egyelőre nem jönnek. A felgyorsult infláció nyomán befolyó többlet-áfa ugyan könyvelésileg használ az egyensúlynak, de a háború – és a kormány politikájától nem függetlenül a befektetői bizalom megingása – miatt bekövetkező válságot nem oldja meg.

Minden pénzre szükség van. Gyorsan, gyorsan.

Itt világlik ki, hogy ez a vezetőség egyvalamiben utolérhetetlenül profi: a hatalommaximálásban. A kormányzás azonban egy másik szakma, abban menthetetlenül amatőr. (Mellesleg végrehajtotta a fegyvertényt, ami a magamfajta kóbor közírónak sohasem sikerülhet: ráirányította az ellenzék legalább egy töredékének figyelmét a középosztály létezésére.)

Sok százezer ember életét puccsszerűen felforgatni minimális rákészülési idővel, nyár derekán, adóév közepén, jövedelmüket egyik napról a másikra durván csökkenteni, egyszersmind további lökést adni az amúgy is meglódult inflációnak – nem hogy profi kormány nem tesz ilyet, de olyan sem, amelyik nem vesztette el az elemi józan politikai eszét. Ha valaha birtokában volt.

De valószínűleg pár éve még birtokában volt. Emlékezzünk rá, milyen ráérősen, lassan adagolva, szoktatva, kifárasztással, csalikkal vették el az MTA-tól a kutatóhálózatát, üldözték el Pestről a CEU-t. Most nagyon nagy lehet a baj, ha ekkora ostobaságra vetemednek hirtelen.

A tankönyvek úgy vélik, statisztikailag szignifikáns összefüggés van a reáljövedelmek csökkenése és a kormányok bukása között. Akármennyit szórtak is ki előzőleg. Demokráciákban a bukás rendszerint bizalmatlansági szavazás vagy választási vereség útján megy végbe. Kíváncsi vagyok, mi történik, ha egy kormány alkotmányosan bukhatatlanná tette magát.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.