parameter.sk, 2022. június 15.

SZÉKY JÁNOS

Egyik kedvenc fejlövésem, nem először, de ígérem, nem utoljára. Az alkalmat most az adja, hogy pár napja balszerencsém elvitt a magyarok fővárosában a pesti oldal talán legfontosabb közlekedési csomópontjára, a Blaha Lujza térre, ahol kénytelen voltam átmenni a körúton túli páros oldalról a srévizavi elhelyezkedő buszmegállóba.

A páros oldalról a páratlanra ma már zebrán lehet átkelni, azaz nem kell lemenni az igen büdös és néha veszélyes aluljáróba, Ez jó. Ha viszont az ember elért a villamosmegállóba, és derékszögben akar továbbhaladni a buszmegállóig, hát azt már nem lehet. A régi placc, csövesek és fáradt bevásárlók köves pihenője helyén parkot telepítenek, emiatt körbe kell kerülni a világot. Megtettem, s ezért az orrom előtt ment el a tíz percenként járó busz. Nem voltam hálás érte.

A tér felújítása lassan egy éve folyik, és még egy fél évig tart, különleges módszerrel ültetnek fákat az úgynevezett mesterséges váztalajba, s így „nagyobbak, szebbek és egészségesebbek lesznek, mint a hagyományos módszerrel burkolatba ültetett társaik”. Remek. A kissé áthelyezett gombaszökőkúton kívül lesz vízjáték is. Pompás.

Csak nem emlékszem rá, hogy ki kérte. Én biztos nem.

Túl a mérgen: A tavaly nyáron megkezdett három új budapesti beruházás közül – Blaha, Lánchíd, alsó rakpart – van, amire feltétlenül szükség van, másra vitathatóan, de közös bennük, hogy felújítások.

Látványos új építkezéseket a központi kormányzat, illetve a kormányhoz közeli gazdasági óriások folytatnak. Másképpen fogalmazva: Budapest és a kerületek adófizető polgárainak nincs beleszólásuk főváros arculatának alakításába. Sem az üzleti környezet javításába.

(Antikapitalista olvasók kedvéért: akár magánvállalkozókról, akár magánvállalkozók alkalmazottairól, ez a saját megélhetésük feltételeit jelenti. Hogy mennyire vonzó, kényelmes, lakható, munkára alkalmas a hely városként. Közlekedés, kommunikáció, egyéb szolgáltatások, mint a gyerek helybéli oktatásának minősége; vagy a szabadidő eltöltésének, az élet élvezetének városi módozatai.)

Amúgy azért sem szólhatnak bele Budapest adófizető polgárai a főváros arculatának és polgári tevékenységük feltételeinek alakításába, mert Budapestnek nincsenek adófizető polgárai.

A települési önkormányzatok bevételeiben (a területi önkormányzatok úgyis a nemlétezés határán vannak) nulla százalékot képeznek az önkormányzatokat, polgármestereket megválasztó polgároktól kapott adók. (Kivétel a helyben lakó egyéni vállalkozók iparűzési adója, de ez egyrészt az egészhez képest jelentéktelen tétel, másrészt a központi kormány ezt a csapot is szadista kedve szerint zárhatja. A társas vállalkozások a mikrokáeftéktől a multi-leányválalatokig nem szavaznak semmilyen választáson.)

Minden bevétel mástól, máshonnan származik, de főként a központi költségvetésből, aminek így a helyi kormányzatok ki vannak szolgáltatva. Az arányokat jól jelzi Karácsony budapesti főpolgármester mostani diadaljelentése a Brüsszelben folytatott tárgyalások után: „Az Európai Bizottság döntése nyomán Miskolc, Pécs és Budapest fog valamennyi közvetlen forrást kapni 2030-as klímacél elérésének érdekében. Azonban mindez édeskevés, ha továbbra is visszatartják a Magyarországnak járó EU-s forrásokat.” (Kiemelések tőlem.)

Ennek a helyzetnek két politikai következménye van.

Az egyik, hogy a polgárok nem mondhatják az állítólag saját, állítólag ön-kormányzatuknak, hogy „az adóm fejében ilyen és ilyen szolgáltatásokat, az állandó itt-tartózkodással járó életkörülményeket várok el tőled”. Nincs elemi érdeken alapuló kapcsolat, nincs számonkérhetőség.

A másik az, hogy miközben ennek ellenére megtartják a helyi választásokat – egyrészt, mert világszerte így szokták, furcsa lenne, ha nem tartanák meg, főleg egy olyan országban, ami alkotmánya szerint „demokratikus jogállam” –, ez főként arra jó, hogy egy-egy rebellis település lakossága kimutassa a központi kormányzattal szembeni érzelmeit, de az érdeke az volna, hogy kormánypárti polgármestert válasszon, annak ugyanis jobb az alkupozíciója, könnyebben jut pénzhez. Akkor meg minek külön választást tartani. Legyenek jó adminisztrációs képességű helytartók.

A helyhatósági választásnak akkor lenne igazán értelme, ha az önkormányzatnak volna normatív bevétele, olyan, ami nem függ sem a szerencsétől (mint a helyi iparűzési adó), sem a központi kormányzat kegyétől. Hanem a személyi jövedelemadó adott százaléka helyben maradna (mint Szlovákiában, vagy mint Magyarországon 2010-ig, bár folyamatosan csökkentett mértékben), vagy az önkormányzatok X százalékot megkapnának a központi adóbevételből törvény szerint, ha fene fenét eszik is (mint mondjuk Ausztriában). Semmi egzotikus népsanyargatás, csak vannak helyek a közelben is, ahol elfelejtették elfelejteni, mi az a hatalommegosztás.

A fanyalgásban rutinos – a demokráciában kevésbé rutinos – hazai olvasó erre persze azt mondja, hogy ez nem lelkesítő cél, „az embereknek” nem lehet elmagyarázni egy olyan szörnyű bonyolult fogalmat, mint a „normatív” (ellenzéki szemszögből: hol van ebben a pfujorbán?), ettől ugyan senki nem megy az utcára, és főleg: parlamenti többség híján megvalósíthatatlan.

Csak megjegyzem, hogy sok minden más is megvalósíthatatlan, kevés például annak a realitása, hogy ha kellően szépen kérjük, elég meghatósan könyörgünk, szuper okosan érvelünk stb., akkor a központi kormányzat majd nagylelkűbben nyitogatja (és kevésbé szívtelenül zárja) a pénzcsapokat. Erre a hatalomra csak a hűség vagy az erő hat, és az ellenzéki önkormányzatok per def nem lojálisak, de erejük sincs.

Azért nincs erejük, mert normatív bevételek híján a tevékenységük az alapszintű városüzemeltetésre, településkozmetikára és szimbolikus aktusokra korlátozódik, a lényeges dolgokról, látványos fejlesztésekről a központi kormányzat dönt; és a kör bezárul. Másfelől ebben a választási rendszerben akkor lenne politikai erejük, ha a nagyobb városok szavazatai eldönthetnék az országos választást, de mint az idén is láthattuk, ez nincs így. Lehet akármilyen ellenzéki érzelmű a gazdaságilag messze legfontosabb Budapest és még pár nagyobb város szavazóinak többsége, ez még a parlamenti egyharmadhoz – az alkotmányozó többség megakadályozásához – sem elég.

Vagyis itt van egy hatalmas gazdasági, politikai, szellemi erőt képviselő tömeg saját érdekekkel és szenvedélyekkel, aminek az ereje a választásokon, ergo a törvényhozásban használhatatlan, nem ér semmit.

Támadjunk ki egy másik szögben, ahogy Pynchon mondaná. Ha ez az erő ebben a rendszerben használhatatlan, az még nem jelenti, hogy ezeket az érdekeket, ezeket a szenvedélyeket nem kell képviselni.

A tavaszi választások után sokan gúnyolódtak azon, hogy a fővárosi „értelmiséget”, azaz középosztályt mennyire meglepték a távoli falvakban látottak. Némely ellenzéki körökben meg is született a reflexszerű megoldás: olyan programot kell kidolgozni, olyan retorikát alkalmazni, amivel el lehet hódítani a távoli falvak népének egy részét a Fidesztől.

Ez annak a torz ténynek az elfogadásán alapul, hogy Magyarországon nincs hatalommegosztás, ennek megfelelően az egész politikai rendszerben csak egyetlen választás, a parlamenti választás országos összesített eredménye számít – és azon a téves feltételezésen, hogy ez a választás tisztességes, ahol a kormányhatalom nem tud bármikor gondoskodni arról, hogy az ellenzéknek ne legyenek esélyei.

Ha viszont tudomásul vesszük, hogy az egyetlen választást ebben a rendszerben, a most fennálló körülmények között nem lehet megnyerni, és nincs hatalommegosztás – akkor nem lehet-e teljesen ésszerű politikai cél, hogy legyen hatalommegosztás, és a városi középosztálynak érvényesüljenek a saját érdekei, ne ütközzön falakba a politikai szenvedélyeinek megélésével? Reálisnak pillanatnyilag ugyanannyira nem reális, mint bármely önkényes alkotmánymódosítás megakadályozása egyharmadnál kevesebb szavazattal, de célnak mégiscsak közelebbi, mint a rendszer alapjaiban való megváltoztatása, és a mozgósítás mellette csak a kommunikációs szakértelmen múlik.

Arról beszélek, magyarán, hogy akadhatna végre Magyarországon egy párt vagy akármilyen politikai erő, de erő, amelyik felismerné: az érdekek és szenvedélyek szerint tagolt társadalomban nem minden csoport ugyanolyan mértékben és ugyanúgy fontos. Ha elszakadunk attól a népbarát romantikától, ami a XXI. század elejére minden akár csak közepesen fejlett országban elavulttá vált, azt láthatjuk, hogy a városi középosztály hangsúlyosan fontos. A nem demokratikus rendszerek megváltoztatásának ez a csoport a fő mozgatója.

Az a cél, hogy a városi polgárok saját önkormányzata ne legyen kiszolgáltatva az önérdekű központi hatalom kényének, hanem valóban önkormányzat legyen, s hogy érdekei a csoport súlyának megfelelően legyenek képviselve, nem könnyen és gyorsan megvalósítható, viszont nem népellenes és nem is idealista. A valóság megváltoztatásának szükséges feltétele a valóság tudomásul vétele, önámítás, babonákhoz tapadás és ideologikus előfeltevések nélkül.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.