parameter.sk, 2022. április 19.
SZÉKY JÁNOS
Április 6-án, a választási diadal lendületében Orbán Viktor nagy nemzetközi sajtótájékoztatót tartott. Az ilyen eseményeknek – minél több a meghívott és minél hosszabbak, annál inkább – az a sajátosságuk, hogy óhatatlanul elhangzanak nem elvárt, netán nem megrendelt kérdések. Ez kicsit kényelmetlen, de ha nem is túl sűrűn, szükség van rá a főnökség válaszadási reflexeinek karbantása céljából, hiszen ha egy országot vezet az ember, nem zárható ki, hogy váratlan helyzetekre kell reagálnia.
Így történt most is, amikor a Financial Times tudósítója az orosz–ukrán háború hatodik hetében arra emlékeztetett (44:00 körül), hogy Lengyelország legerősebb politikusa, Jarosław Kaczyński egy nem sokkal korábbi interjúban a morális állásfoglalást kérte számon régi harcostársán, Orbánon. Ahogy az újságíró összefoglalta: „Háborús bűnök elszenvedőivel van konfliktusunk, és háborús bűnök elkövetőivel ápolunk viszonylag baráti viszonyt.” Ekkor már napok óta a bucsai mészárlás hírétől zengett a világ.
Mire a magyar miniszterelnök először is kifejtette, hogy az orosz–magyar viszony korrekt, „az elmúlt tizenkét évben az oroszok bennünket nem csaptak be, és mi nem csaptuk be az oroszokat egyszer se.” (Értsd: ők rendben szállították a gázt, mi rendben fizettünk.) Majd, pillanatnyi habozás nélkül, szó szerint: „A háborús bűnösség ügyében pedig azt tudom mondani: Vizsgálatok, vizsgálatok, vizsgálatok, független vizsgálatokat szeretnénk látni, [mert] ez így zsurnalizmus.”
És rögtön hozzáfűzte: „mindenkit emlékeztetnék arra, csak hogy illúziókat ne kergessünk, hogy van legalább két olyan ország, amely a hágai nemzetközi büntetőbíróság joghatóságát nem ismerte el, az egyiket úgy hívják, hogy Oroszország, a másikat úgy hívják, hogy Egyesült Államok. Innen kell nézni a világot.”
Én mint újságíró először természetesen a „zsurnalizmus” fogalmának lekicsinylő használatra ugrottam, de mivel beláttam, hogy ez a közönség 99,99 százalékának úgyis mindegy, megpróbáltam távolabbról nézni.
A háborús bűnökről tett kijelentés első harmada nem különbözik az eddigi retorikától, mely szerint ez egy szláv belviszály, ahol nem a mi dolgunk eldönteni, kinek van igaza. A magyar érdek a béke úgy általában, valamint a „biztonság”, ami egyformán jelenti, hogy a háború, ha már van, ne érjen el Kárpátaljáig, főleg ne Magyarországig, valamint hogy az orosz energiahordozók szállítása zavartalan legyen. Ki merné mondani, hogy mindebben akad bármi kifogásolható?
Az már további gondolkodást és tényismeretet követelne, hogy valakinek eszébe jusson kimondani, ez nem egyéb, mint az orosz álláspont belsővé tétele, azaz hungarizálása: Ukrajna nemzeti létének el nem ismerése, valamint az Oroszországtól való egyoldalú energiafüggés magyar érdeknek minősítése.
Még egy lépéssel hátrébb lépve: olyan taktika ez, amit Orbán évtizedek óta sikeresen használ a kommunikációs játszmáiban, ha nehéz helyzetbe kerül. Ahhoz, hogy a helyzet számára „nehéz” legyen, önmagában nem elég, ha amit tesz, sokak számára láthatóan ütközik az elemi morális ösztönnel, s ez meg is jelenik a médiában. Az kell hozzá, hogy legyen valamilyen extra bizonyíték; vagy az ő szemszögéből fontos vagy hasznos ember is kimondja a tényt, mint most Kaczyński.
E taktika ellen az ellenfél tehetetlen, ugyanis másképp gondolkozik, és észre sem veszi, hogy mi történt. Az eljárás lényege, hogy Orbán az adott célra rögtönözve átszerkeszti a tisztesség (rendesség) fogalmát, és olyan szabályt jelöl meg a rendes viselkedés kritériumának, ami neki természetes, de amit a galád vagy buta ellenfelek nem hajlandók elfogadni.
Abban az esetben tehát, ha Putyin hadserege az egész világ számára láthatóan háborús és emberiesség elleni bűntetteket követ el, de ezt Orbán különböző okokból nem mondhatja ki, a rendes viselkedés nem Putyin hadseregének elítélése, mint az amatőrök hinnék. Hanem valamiféle pártatlan nemzetközi vizsgálóbizottság felállítása, és e bizottság leleteinek tiszteletben tartása.
Mindez tökéletesen alkalmas a hívek lelki nyugalmának fenntartására, sőt a magukat elfogulatlan pozícióban látni kívánók megvezetésére. Hiszen ki nem tartana jobbnak egy nemzetközi vizsgálódó testületet az érdekelt nemzetek saját igazságszolgáltatásánál, kinek nem érték a vizsgálat függetlensége? Csak azt kell elfelejteni hozzá, milyen gúnyosan szokott nyilatkozni Orbán és köre a nemzetközi testületekről, amikor a vizsgálataik eredménye kedvezőtlen Orbánra nézve. Milyen elszántan tagadják a függetlenségnek még a potenciális létezését is, ha valaki, mondjuk, a velük szemben kritikus médiát nevezi függetlennek.
Megint egy kicsit hátrébb lépve: az említett évtizedek során a mindenkori másik oldal, akár kormányon volt, akár ellenzékben, képtelen volt rájönni, hogy Orbán nem azért hivatkozik értékekre, mert úgy gondolja, azok egyetemesen tiszteletben tartandók, hanem azért, mert az adott pillanatban hasznára vannak. Az ellenfelek pedig nemcsak hogy folyton belesétálnak ebbe a csapdába, hanem benne laknak.
Minden és mindennek az ellenkezője igazolható valamilyen – megfellebbezhetetlennek beállított – érték tételezésével.
Csak egy példa rá a független nemzetközi vizsgálóbizottság esete – ha a jelenségek, tények feltárása nincs Orbán hasznára, akkor a vizsgálóbizottság komolytalan és nem független, sőt függetlenség nincs is ebben a politikai világban. Ha egy ilyen, feltételezett testülettől az várható, hogy Orbán patrónusának, Putyinnak kedvező eredményt hoz ki, akkor csakis egy ilyen bizottságra lehet hallgatni, és a Sátán szolgája, aki azt meri feltételezni, hogy független tényfeltárás nem létezik.
A másik példa az orosz viszony. Hogy mit és miért mondott valójában 1989. június 16-án, az egy dolog. A lényeg az utólag gondosan fölépített és ápolt legenda, miszerint aznap elsőként követelte halált megvető bátorsággal, hogy menjenek ki az oroszok.
Amíg ugyanis abból származott politikai haszna, hogy a komcsikkal és a kozmopolita liberálisokkal szemben ő testesítette meg a mindinkább a kurucos nacionalizmussal azonosuló nemzeti oldalt, addig „a magyar szabadság” volt a legfőbb hivatkozott érték. Ki merné mondani, hogy az nem szent? Amikor pedig neki és körének az orosz függésből, nevezetesen az energiafüggőségből származik üzleti és politikai haszna, akkor a „béke és biztonság” a legfőbb érték. Ki merné mondani, hogy minden magyarnak nem az a legfontosabb?
Amúgy az is lehet hárítási technika, hogy azért emleget független vizsgálatot, mert pontosan tudja, hogy ilyen testület nem lehetséges; most rögtönöz valamit, a kritikusok elrágódnak rajt, addig is békén hagyják. Másfél hónapnak kellett eltelnie, mire kénytelen volt kigyötörni magából, hogy Oroszország az agresszor – de mégis, milyen független nemzetközi testület lenne az, aminek a megállapításait az agresszor, a saját, válogatás nélkül pusztító és romboló háborúját „nácitlanításnak” nevező Kreml is elfogadná? Annak a Putyinnak kéne elfogadnia egy vizsgálati jelentést, aki most kitüntette a bucsai mészárlásért felelős 64. gépesített lövészdandárt?
Mondom, ez a taktika rendszerint beválik, ám ezt a „zsurnalizmust” meg „Hágát” így, most Orbánnak nem kellett volna mondania. Nem azért, mert erkölcsi vagy illemszabályt sértett – ezek őt nem érdeklik –, hanem mert objektíve nem vált a hasznára. Elvétette az ugrást.
A módszer hazai játszmákban beválik, általában a „brüsszeliekben” is – nagyon jól megtanulta a fősodorbeli politikusok nyelvét, pontosan tudja, milyen egyetemes értékekre kell hivatkozni, hogy megpróbálkozzanak az automatikus, kiszámítható ellenérveléssel, majd előbb-utóbb belefáradjanak, s ő kibekkelhesse a következményeket – de most, az Ukrajna elleni háborúval új helyzet állt elő.
Nézzük csak az elejét. A „független nemzetközi vizsgálatok” követelésének egyetlen értelme volt: nehezebben lehessen elolvasni, ami Orbán homlokára van írva: hogy ebben az ügyben a világ most leggyűlöltebb emberének, Vlagyimir Putyinnak a pártján áll. Legalábbis nem akar vagy nem mer szembefordulni vele.
Ha megelégedett volna a „független vizsgálatok” szépen hangzó, ámde megvalósíthatatlan ötletével, minden mehetett volna tovább a szokásos menetrend szerint. A kritikusok vagy észre sem vették volna a trükköt, vagy ha mégis feltűnik valami mögöttes szándék, jött volna a magyar kormányzati ellencsapás: „nem is azt mondta, félremagyarázzák, kiemelik a kontextusból, ilyenek ezek a sorosista liberálisok”, minden meg van válaszolva. Kb. egy hét alatt elalszik az ügy.
A pejoratívnak szánt „zsurnalizmus” szóhasználat azonban nemcsak pökhendi és embertelen volt, hanem azt jelezte Putyin balekjain és bérencein kívül az egész világnak: Orbán nem hiszi el, hogy a bucsai bűnök valóságosak (a máshol elkövetett orosz bűntettek ezreiről nem is beszélve), összhangban azzal az orosz propagandaszólammal, hogy a tömeggyilkosságot bizonyító felvételek hamisítványok voltak.
Annak említésével pedig, hogy Oroszország nem ismeri el a hágai nemzetközi büntetőbíróság joghatóságát, az egyetlen testületét, amely emberiesség elleni és háborús bűncselekményekért vonhat felelősségre egyéneket az egész világról, Orbán egyértelműen tisztázta, valójában mennyire tartja lehetségesnek és komolynak a nemzetközi vizsgálatot. „Innen kell nézni a világot”, nem máshonnan. Amíg Putyin van hatalmon, Hága tehet neki egy szívességet – sugallja Orbán remek diplomáciai érzékkel.
Szóval ez az, amit nem kellett volna. Zelenszkij két nappal később nem nevezi néven azt az „vezető EU-politikust”, aki bizonyítékokat várt tőle arról, hogy a bucsai képek nem voltak megrendezett jelenetek, de mivel más vezető politikus az Unióból nem keverte ilyen hírbe magát, ukrán ismerőseim például nem azt kérdezték tőlem, ki lehetett ez a politikus, hanem hogy tényleg ilyet mondott-e Orbán.
Ugyanaznap megszólalt Kaczyński, és az ő viszonyukban szokatlan gorombasággal azt tanácsolta Orbánnak, hogy ha nem látja, mi történt Bucsában, forduljon szemorvoshoz.
A megtámadott Ukrajnához fűződő kapcsolatot már nem lehet tovább rontani, kormányzatunk szemszögéből nem is lenne haszna, sőt, csak ellenünk hangolná Moszkvát – de a lengyelekre szükségük van a vétó miatt, ha komolyra fordul a 7. cikk szerinti eljárás. Ezért hát megindult a kármentés, ahogy már említettük, annak a megkésett és kényszeredett elismerésével, hogy Oroszország az agresszor. De ha valaki figyelmesen nézi, láthatja: annak elismeréséről már szó sincs, hogy az oroszok követték el a háborús és emberiesség elleni bűntetteket. Ezt a magyar miniszterelnök nem engedheti meg magának.
Hiába, ha valaki felmosórongynak szegődik, már nem lehet steril mull.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.