Elég lesz-e, hogy felébredjenek?

Szabadjon emlékeztetnem a Paraméter olvasóit sorozatomra, melynek alapkérdése az volt: „Érdemes ezért?”

Mármint a többnyire baloldali és önmeghatározása szerint demokrata ellenzéknek elfogadnia minden rákényszerített játékszabályt, belemenni a színjátékba. Vagyis az összes idetartozó pártnak és politikusnak egyetlen pártként viselkednie, nem követve (legalábbis papíron) a saját érdekeit, lemondva saját arculatának építéséről, saját erejének gyarapításáról.

Ez van/volt biztosan veszteség oldalán. Mekkora (lett) volna ebben a játszmában a nyereség és annak esélye? Az esély maga induláskor minimális volt, hiszen a Fidesz éppen azért hozta a törvényeket, és fogadta el a módosításokat, nehogy a másik oldal nyerhessen; másrészt ha bekövetkezik a nagyon kis valószínűségű esemény, amit a teológia csodának nevez, akkor az egyszerű többség – kiszámították: ehhez körülbelül 53 százaléknyi szavazatot kéne megszerezni – nem elég a rendszer megváltoztatásához.

A rendszer ugyanis egyfelől nem formális törvényeken, hanem informális, jogilag nem szabályozott kapcsolatokon és műveleteken alapul, azok lebontása vagy megakadályozása pedig nem a parlament dolga. A formális szabályai viszont kétharmadosak és mozdíthatatlanok, és nincs az a jogászi bűvészkedés, ami ezeket képes lenne megszüntetni.

A kétharmados elv kikerüléséről való fantáziálásnál talán célszerűbb lett volna abban a reális vállalkozásban gondolkodni, ami – kemény jogi aprómunkával és közigazgatási szigorral – megállítaná a politikai hatalom további koncentrációját és a 2010 után politikai hatalomra szert tevő elit szédületes vagyonfelhalmozását. Jó esetben valamennyire visszafordíthatná, de ahhoz óriási ellenállást kellene legyőznie.

Mindezt, mondom, csodával határos esetben.

Mely csoda nem következett be, az elenyészően csekély lehetőségét is, miután megvillant, szétokoskodták, eltaktikázták, elügyetlenkedték (jóhiszemű vagyok, ennél rosszabbat nem feltételezek). Kezdve azzal, hogy voltak, akik egy tisztán demokratikus aktust, Márki-Zay Péter miniszterelnök-jelöltté választását megpróbálták semmisnek tekinteni, mondván, hogy a szavazók szerintük rosszul döntöttek. Akkor minek indulnak a választásokon?

S ezért voltam kénytelen már december végén azt válaszolni az indító kérdésre, hogy nem, nem érdemes. Amikor pedig nem egyszerűen legitimálták a köztársaságielnök-„választás” komédiáját, hanem még sikerült is kigolyózni azt a jelöltet, akinek a rövid parlamenti beszéde jelentett volna valamit, azaz teljesen idomultak a Fidesz igényeihez, már káromkodni se volt kedvem. Elkönyveltem magamban, hogy fogalmuk sincs arról, hogyan működik egy demokrácia.

Úgyhogy a kudarc nem lepett meg, de a vereség mértéke igen, és nem örültem annak sem, hogy az újnyilas párt bekerült a magyar parlamentbe, bár ez utóbbin nem lepődtem meg annyira, mert a civilizálatlan „nemzeti radikalizmusra” van valóságos igény – akárcsak a térség más országaiban –, amit a Jobbik már nem tudott és nem akart kielégíteni.

A választások ilyen kimenetelén sokat kellene gondolkozni, beleértve a fekete hattyúk – váratlan, kiszámíthatatlan, ámde nagy fordulatot hozó események – szerepét a politikában. Gondolok itt az Ukrajna elleni háborúra, amire Orbán ugyan undorító módon reagált, de kétségtelen belpolitikai hasznot húzott belőle mint a „béke és biztonság” (valamint a rezsicsökkentés) apostola. Gusztustalan volt, világra szóló szégyen, de bevált.

Az egyesült ellenzéket viszont készületlenül érte a helyzet. Ahelyett, hogy támadott volna, rámutatott volna, milyen következményekkel jár, ha Orbán fölcseréli a jót a rosszal, védekezni kezdett az abszurd és erkölcstelen vád ellen, hogy mivel az ellenzékiek a megtámadott ukránok pártján állnak – mint minden becsületes politikus a régióban –, veszélyes háborúpártiak.

Az ellenzéknek – tisztelet illeti a nagyon kevés kivételt – reménytelenül lassúak a politikai reflexei. Kérdés, hogy a középtávú valóságérzékelése hogyan működik. Leszűri-e a 2014 és 2018 után harmadik – és leglátványosabb – kudarcból, hogy az összefogás puszta ténye egy darabbal több szavazatot nem hoz? Leszűri-e, hogy a rendszert választáson nem lehet legyőzni? Akármit mondanak a politológiai tankönyvek: a „versengő autokrácia” megjelölés félrevezető, mert nincs versengés. A többpárti választás csak díszlet.

Levonják-e az ellenzékből elég sokan azt következtetést, hogy az lenne a dolguk: minél jobban felkészüljenek a valamikori kormányzásra; arra az esetre, ha jön a fekete hattyú, és a rendszer valamilyen okból összeomlik (feltételes módban, jövő időben)? Mely összeomlást választásokkal nem lehet siettetni, de Facebook-posztokkal és jámbor, „jól éreztük magunkat, oszt hazamegyünk”-stílusú tüntetésekkel sem. S ez nem egy nyugodt, békés, működő országban következik majd be (ha bekövetkezik), ahol csak ezt-azt kell kijavítani, hanem egy fájdalmas válság mélyén. Áldozatok nélkül, az összkomfortra mindhalálig precízen vigyázva nem megy.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.