parameter.sk, 2021. szeptember 5.

SZÉKY JÁNOS

A kérdés tehát az, hogy érdemes-e a magyarországi ellenzéknek vállalnia – saját pártjai gyengítése árán is – egy nem tisztességes, többszörösen megcinkelt választás színjátékait. A múltkor azt írtam, hogy van olyan veszély, aminek az elhárítása végett igen, érdemes vállalni a kockázatot. Ez a veszély mostanában kezd valóságossá válni.

A sorozat elején – többek között – oda akartam kilyukadni, hogy az ellenzék győzelmének egy bizonyos szempontból lenne haszna. Nem, a rendszer nem változna meg, odáig az ellenzéki közeg tudatossága és fantáziája nem terjed, tisztelet a nagyon kevés kivételnek. Hanem abban lehetnénk biztosak, hogy – ha csak egy időre is – megáll a további romlás.

A politikai hatalom koncentrációja és személyes vagyon felhalmozása – mindkettő a köz kárára – ugyanis ebben a rendszerben nem cél, hanem előrehaladó folyamat, amit megállíthatna, ha a törvényhozási többség és a kormányzással járó jogosítványok más kezekbe kerülnének. Abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ez elég lenne a folyamat megfordítására, de a befékezésére valószínűleg igen.

Elhiszem, hogy ez édeskevés buzdításnak meg „jövőképnek”; nehéz belőle tömegtüntetésre jelszavakat formálni, dehát az ellenzék eddig se mutatott különösebb tehetséget az érzelmi mozgósításban és a hatásos jelszavak kitalálásában. (Megint csak tisztelet a kevés kivételnek, aki, jellemzően, amúgy sem a bejegyzett pártok elvben rutinos politikusainak köréből jött.)

A kormány leváltására törekvő oldalnak tulajdonképpen szerencséje, hogy az utóbbi hetekben kormánypropagandisták is, miniszterek is elkezdtek foglalkozni – a „játszadozni” szépítő kifejezés volna – a huxit, avagy az Európai Unióból való kilépés gondolatával. Ez fókuszt adhatna az ellenzéki indulatoknak, tömören és érthetően összefoglalhatná a közönség számára, hogy mit kell mindenáron megállítani.

Azért csak „tulajdonképpen”, mert más lapra tartozik, hogy az ellenzék mit tud kezdeni szerencséjével, nem hagyná-e ki s felejtené el sürgősen, mint az ölébe hulló, buktatásra potenciálisan, kisebb-nagyobb mértékben alkalmas botrányokat 2010 – vagy, mondjuk, 2012, a baltás gyilkos átadása – óta minden egyes alkalommal.

A huxitolók egyik érve az, hogy lehet ezt okosan, presztízsveszteség nélkül is csinálni. Analógiának, illetve lehetséges előzménynek azt hozzák fel, hogy Orbán saját döntésével, „arcvesztés nélkül” léptette ki a Fideszt az Európai Néppártból, miután sokáig tűrt, tűrt, de végül megelégelte a packázást, hiszen „ezt nem lehet tenni a magyarokkal”.

A valóságban úgy volt a saját döntése, hogy előtte minden eszközt bevetett a kizárás megakadályozására, beleértve azt, hogy kifúrta Mikuláš Dzurindát a magyarországi helyzetet felmérő „bölcsek tanácsából”, és előtte a végsőkig kihasználta a Néppárt nyugat-európai nagyjainak határozott döntéstől való iszonyát, a „merkeln” szellemét. Csak akkor lépett ki, mikor már minden határon túl tarthatatlanná vált a pozíciója.

Ha számításba vesszük ezt a zokni módjára kifordított érvet, nem lehet ellenére a kormánynak a nagyhírű bostoni közgazdász, Daron Acemoglu publicisztikája arról, hogy az EU-nak meg kell kezdenie Magyarország kizárásának folyamatát, majd fontolóra kell vennie Lengyelország kizárását is. Az indok: az utóbbi évtizedben ez a két ország kitartóan dolgozott a joguralom és a demokratikus intézmények meggyengítésén. Mindkét ország gúnyt űz az Európa-projektből és mindabból, amit ez a történelmi vállalkozás képvisel.

Magyarországon – szögezi le Acemoglu – egyáltalán nincs már demokrácia. Éspedig szerinte azért nincs, mert a bíróságok egyre inkább a Fidesz ellenőrzése alá kerülnek, alig maradt valami a médiaszabadságból, a civil szervezetekre folyamatos fenyegetés nehezedik, s az egyetemeket a maradék csekély autonómiájuktól is megfosztották. Lengyelországban még nem sikerült ugyanilyen mértékben megfélemlíteni a civil társadalmat és az ellenzéket, de ott is folyamatosan aláássák a demokratikus intézményeket.

A kizáráshoz, mint Acemoglu is említi, a vétójog miatt meg kellene változtatni a döntéshozatali procedúrát. Ez viszont, teszem én hozzá, éppen az Unió mostani döntéshozatali rendje miatt lassú és nehézkes folyamat lenne, s egy bebetonozott Orbán-kormánynak bőven maradna ideje, hogy eljátssza: ahol ilyen csúnyán bánnak „a” magyarokkal, azaz a mostani uralmi elittel, olyan társaságban „nekünk”, magyaroknak nincs helyünk.
Minket nem kirúgnak, mi kilépünk magunktól. (Megjegyzem, nemcsak azért volna hasznos a kormányváltás, mert elakadna a kilépésnek vagy inkább a kilépés-gondolat elfogadtatásának a politikai előkészítése. Hanem azért is, mert a „Magyarország kormánya” szignójú hirdetések nem vennék át rosszindulatú daganat módjára az egészséges szövetek helyét a tulajdonjog szerint még „független” vagy semleges kommunikációs platformokon.)

A török-amerikai szerző, aki bámulatosan jól ismeri a demokratikus intézmények hiányának gazdasági következményeit Európában és azon kívül, múltban és jelenben, természetesen nem értesülhetett a magyar politika, illetve – ami ezzel nagy mértékben azonos – a kormány- és kormányközeli propaganda legújabb rezdüléseiről. Van még egy pont, ahol érvelésével gondok vannak, ez pedig Magyar- és Lengyelország egy kalap alá vétele.

Ez amúgy furcsa Acemoglutól, aki James A. Robinsonnal együtt írt könyvében oly precízen és tömören foglalja össze a nemzeti kudarc lényegét és okát: „Ma azért buknak el nemzetek, mert kizsákmányoló gazdasági intézményeik nem ösztönöznek megtakarításra, befektetésre, újításra. A kizsákmányoló politikai intézmények pedig azzal, hogy bebetonozzák a rendszer haszonélvezőinek hatalmát, messzemenőkig támogatják ezeket a gazdasági intézményeket.” (Miért buknak el nemzetek?, Budapest: HVG Könyvek, 2013, 356. A magyar fordításban használt „kizsákmányoló” szónak nincs köze a marxi kizsákmányolás-fogalomhoz. Az eredetiben: „extraktív”, vagyis az erőforrás-kinyerés a célja azáltal, hogy kirekeszti a társadalom többségét a politikai döntéshozatal és a jövedelemelosztás folyamatából.)

A leírás hibátlanul ráillik Magyarországra, Lengyelországra viszont nem. Most nem elemezzük a gazdasági fenotípus különbségeit, maradjunk csak annál, hogy bár ott is erősödik a korrupció, nincs lengyel „Mészáros Lőrinc”, nincs lengyel Tiborcz, nincs lengyel Garancsi (stb.), és nem volt lengyel Simicska. A politikai hatalom csúcsához való közelség nem a gazdasági siker döntő feltétele. Másfelől a lengyel politikai-uralmi elit hatalma nincs bebetonozva.

Kaczyński és híveinek belső köre megpróbálhatja utánozni Orbánt, a maga javára billenteni a hatalmi erőviszonyokat azzal, hogy a lengyel jogot az uniós jog elé helyezi, vagy megtagadja a frekvenciaengedély megújítását a legnagyobb független hírtelevíziótól – kihíva Brüsszel haragját –, de nem hogy alkotmányozó többsége nincs, hanem pillanatnyilag már kisebbségből kormányoz. Van rá esély, hogy megbukik, mielőtt a nemzet bukna el. Az alkotmányos intézményrendszer ugyanis – a kormányok teljesítményétől függetlenül – nem tesz lehetővé olyan kormányzati túlhatalmat, és nem nyomorítja meg úgy az ellenzéket, mint Magyarországon.

Nézzük például azt a rövid nyilatkozatot, amivel Donald Tusk volt miniszterelnök, az ellenzék első számú vezetője, az Európai Néppárt elnöke reagált arra a Twitteren, hogy a joguralom hiányosságai miatt veszélybe került az uniós helyreállítási pénzek Lengyelországnak való kifizetése. Magyarország is ilyen helyzetben van. Lehetséges volna-e ilyen szöveg magyar ellenzéki politikustól?

Mielőtt a tartalmat elemeznénk: először is azért nem, mert magyar ellenzéknek nincs akár csak megközelítő politika súlyú vezetője. És nem a veleszületett képességek véletlenszerű hiánya miatt – Tusk sem éppen karizmatikus személyiség, és mint minden politikus, ő is követett el hibákat –, hanem mert Lengyelországban minden bajjal együtt van demokrácia, Magyarországon, mint Acemoglu is írja, nincs. Sem liberális képviseleti, sem illiberális, semmilyen. A demokrácia egyik nagy előnye, hogy lehetővé teszi egyszerűen csak rátermett politikusok kiemelkedését.

Tusk tehát a következőket mondja: Kaczyński a felelőtlen és ostoba politikájával döbbenetes kárt okoz Lengyelországnak és minden lengyelnek. Holott ezekre az eurómilliárdokra a hazának olyan szüksége van, mint az oxigénre. A folyósítást csak azért állítják le, mert a PiS (a nagyobbik lengyel kormánypárt) rombolja a lengyel joguralmat, az európai rendet.

Itt máris feltűnhet a lengyel és a magyar felfogás közötti fontos különbség: Tusk azért tud őszinte indulattal beszélni, azért használhatja az oxigén metaforáját, mert neki és hallgatóinak az a természetes, hogy az uniós pénz a haza, minden lengyel, a köz érdekét szolgálja, míg egy magyar ellenzéki politikus eljátszhatja, hogy nem tud róla, de tisztában kell lennie vele: nálunk az a természetes, hogy az uniós pénz az uralmi elit érdekeit szolgálja, nagy része annak zsebeiben köt ki, de ha nem, célja akkor is a szavazatvásárlás.

Itt jön pár mondat, ami Magyarországon nem jutna – valószínűleg – eszébe aktív politikusnak. „Annak idején Lengyelországot kihagyták a Marshall-tervből, mert az ország autoriter kommunisták törvénytelen uralma alatt élt. Nyugati segítség helyett szovjet rendet kaptunk tőlük. Ma kezd hasonlóvá válni a helyzet.”

A dolog egyik fele, hogy míg nálunk a politikai retorikának minden szinten kedvelt eleme a nyílt vagy célozgatós nácizás, valamint horthyzás, a hivatásosok mintha az esetek nagy részében reflexből kerülnék, hogy az egyik nem demokratikus rendszert a Horthy-éránál és a nyilas uralomnál közelebbi és tartósabb másik nem demokratikus rendszerhez hasonlítsák. Ennek többféle oka van, az elemzésre talán még sort kerítünk.

Ami fontosabb: a mostani ellenzéki oldal a fél játékteret átengedi a Fidesznek azzal, hogy lemond a nemzeti tematikáról. A mostani államideológia talán legfontosabb alkotórésze a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmus – ezt lehet avíttnak és groteszknek vagy akár visszataszítónak beállítani, de a választók nagy részére biztosan hat. Most esély volna rá, hogy egy másfajta nemzeti politika jegyében a nyugati segítség elutasítását vagy elszalasztását úgy keretezzék, mint a nemzeti (társadalmi, köz-) érdek 1948-as elárulásához fogható bűnt – de fogadnék rá, hogy aktív politikus nem fogja kihasználni.

„Ma minden lengyel fizetni kénytelen Kaczyński mániáiért” – mondja Tusk. Ő csak megszállottságról beszél a lengyel helyzetnek megfelelően, nem egy zsarnoki elit üzleti érdekeiről. Végül: „Meg kell állítanunk mindenáron a holdkórosok menetét. Még van rá idő.” Azaz: van bátorsága nem normálisnak nyilvánítani a kormányzat politikáját.

Nem egyszerűen rosszindulatúnak vagy bűnösnek, olyannak, ami nem teljesíti a „jogállamiság” minden egyes kipipálható kritériumát. Hanem egyszerűen olyannak, ami eltér a normálistól. Normális pedig az, ami a nemzet érdekét szolgálja. És Tusk a saját élettapasztalatából azt tanulta meg, hogy közép- és kelet-európai viszonyok között a nemzet érdekét, avagy a közérdeket a liberális képviseleti demokrácia szolgálja. A nem demokratikus és illiberális rendszerek egyike sem.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.