Búcsú a népfronttól

Bukkanóhoz ért a rendszerváltás? A hét elején két közvélemény-kutató is azt mutatta ki, hogy a Tisza Párt elsöprő fölénye kicsit csökkent, a lerobbant Fideszé egy picit nőtt. A Mediánnál a választani tudó biztos szavazók között a Tisza támogatottsága 73-ról 68 százalékra csökkent júniushoz képest, a Fideszé a 21 százalékos történelmi mélypontról 23 százalékra nőtt. Nagyon hasonló kis elmozdulásokat mért a Publicus. Utóbbi szerint májusban még a megkérdezettek 72 százaléka tartotta Magyar Pétert alkalmasnak arra, hogy Magyarország miniszterelnöke legyen, jelenleg viszont csak 62 százalék gondolja így. A miniszterelnök ellenlábasai rögtön megállapították, hogy ez is azt bizonyítja, nekik volt igazuk, kipukkadt a buborék, az elkábított tömegek kezdenek ébredezni stb. A művelt publikum körében elterjedt egy további vélekedés, miszerint Polgár Judit elhamarkodott felkérése bosszulta meg magát.

De mi történik itt valójában?

Előbb hasznos tisztázni egy, pontosabban két fontos részletet. Sem a Tisza, sem a Fidesz nem olyan, hagyományos értelemben vett párt, amilyenek a parlamenti demokráciában szoktak lenni. A Tisza Párt pillanatnyi létszámáról nincs nyilvános adat, tavaly ősszel huszonkilencen voltak, és nagy rá az esély, hogy ma a parlamenti frakciónak több a tagja, mint a pártnak. A több tízezres támogató hátteret, vagyis a Tisza Szigetek mozgalmát viszont több sajtójelentés szerint homályos és ellentmondásos viszony fűzi a pártvezetéshez, vagyis a párttagsághoz. A Fidesz pedig tizenhat évig nem volt több, mint Orbán belső körének parlamenti transzmissziós szíja, akarat és saját politikai célok nélküli célszerszám. Most itt, előttünk kezd rájönni a maga szedett-vedett, bomlófélben lévő személyi állományával, hogy létezik pártként, illetve léteznie kéne Orbán nélkül is. 2010 és 2022 között azért nem lehet demokratikus, többpárti választásokról beszélni, mert csak két választási lehetőség volt, ha pártnak álcázva is: egy Orbán és egy Nemorbán. Ha „most vasárnap” tartanák a választásokat, azért nem lehetne szabályos, demokratikus, többpárti választásokról beszélni, mert csak két lehetőség van: Magyar Péter és az a valamicsoda, ami az orbánista oldalból maradt. (Kíváncsi vagyok, hogy a tétován feltápászkodó Fidesznek ki lenne „most vasárnap” a miniszterelnök-jelöltje, ha el akarnák kerülni a nevetségességet.)

Magyar Péternek a hazai politikai kereslet minél teljesebb kielégítését megcélzó kampánystratégiája káprázatosan jól bevált, az ország megszabadult Orbántól, ami sokáig lehetetlennek látszott. Más nem tudta volna megcsinálni, és történelmi hála illeti meg. Nekem április 12-én olyan felszabadulás-élményem volt, mint eddig soha, ’89–90-ben sem. De a felszabadulás, nevezzük akárminek, demokratikus áttörésnek vagy forradalomnak, egyszeri aktus, nem pedig tartós állapot. A kampányhoz más képességek kellenek, mint egy módszeresen lebutított és erkölcstelenné tett, gazdaságilag viszonylagosan lecsúszó, hagyományosan depressziós ország kormányzásához (most olvasom, hogy az EU 244 régiója közül Dél-Alföldön a legmagasabb az öngyilkosságok aránya).

Ami a Polgár Judit elnökjelöltségének ügyét illeti, a Medián szerint „nem bizonyítható, hogy a Tisza enyhe visszaesése szoros oksági összefüggésben lenne” ezzel a történettel, de az elhamarkodott kommunikációt – felmérés van róla – még a Tisza-szavazók nagy többsége is kifogásolta. Mármint hogy Sulyok szombaton lemondott, Magyar Péter rögtön kérte a pártok és a civilek javaslatait, vasárnap reggel nyilvánosságot kapott a tizenhat közéleti személyiség nyílt levele, amelyben Polgár Juditot javasolta elnöknek, és este a miniszterelnök már be is jelentette, hogy őt kéri fel. Minimum ügyetlennek mondható kommunikációs szempontból, de tényleg nem bizonyítható az oksági összefüggés. Ahogy az sem, hogy a frakcióval való egyeztetés elmaradása miatt (társadalmi konzultációra Magyar Péter ezúttal nem tett ígéretet) ötszázaléknyi potenciális szavazó pártolt volna el a Tiszától.

Egyszerűen arról van szó, hogy a modern társadalmak tagoltak, és nincs olyan ügy – talán a nemzeti függetlenséget és a létfenntartás biztonságát kivéve, meg azt a kérdést, hogy diktatúra legyen vagy szabadság –, amiben a biztos pártválasztók hetven százaléka tartósan egyetért. Nincs. Az 1989. júniusi lengyel parlamenti választásokon a Solidarność a szabadon elérhető Szejm-mandátumok száz, a szenátusi helyek kilencvenkilenc százalékát szerezte meg. A következő évben ez a példátlanul sikeres népfrontszerű tömörülés rivális csoportokra esett szét („háború a csúcson”), és az 1991-es teljesen szabad választásokon a Szolidaritásból kivált Demokratikus Unió lett a legerősebb. Nem több, mint 12,32 százalékos eredménnyel.

Ha egy független, fejlett országban a szavazók hetven százaléka támogat egy politikai erőt, az nem egyensúlyi állapot, amit tartósítani lehet, hanem anomália. Egyébként ha ötvenegy százalék, az is. Meg lehet nézni, hogy az Európai Unió történetében hány választást nyert egyetlen párt a leadott szavazatok abszolút többségével. Az országok előbb-utóbb visszatérnek a statisztikailag normálisabb tartományba.

Nagyon szeretném, ha Magyar Péter csapata véghez vinné a rendszerváltást. Ami azt jelentené, hogy megvalósítja a szabad politikai és gazdasági rendszert. Az utóbbi két évszázadban kevesen kaptak erre ilyen fényes lehetőséget. De engem nem az aggaszt, hogy egy eksztatikus történelmi pillanathoz képest a Tisza Pártot öt vagy akár húsz százalékkal kevesebben választanák. Ez tökéletesen természetes. (Az „aggaszt” különben is túl komor szó, a „nyugtalanít” precízebb volna, de az meg túl nagyképű.) Hanem az, hogy a politikai versenynek nyomát sem látom. Hol vannak az ambiciózus és le nem járatott politikusok a Tisza-univerzumon belül és azon kívül, akik az alapcélokon (lásd fentebb) túl mást akarnak, más érdekeket érvényesítenének, máshogyan gondolkodnak, mint Magyar Péter? Mert ilyen feltörekvők minden demokráciában vannak. Lehet, hogy nem zsenik, biztosan nem csodatévők, lehetnek botladozó balfácánok is, de vannak. Ez nemcsak azért jó, mert a kritikus kontroll és a verseny hiánya hibákhoz vezet, mint az ezerszer bebizonyosodott. Hanem mert ez a demokrácia. Ez az a rendszer, amire váltani kéne.